1.
A sivatagból a Tűzföldre
Romániai felfedezők már 1886-ban megfordultak a Tűzföldön. Iuliu
Popper (1857-1893) neves utazó és fényképész az 1886
szeptember-decemberben szervezett tűzföldi expedíción készítette e
fotótörténeti ritkaságnak számító felvételt tűzföldi táborukról.
Utazásáról különben egész fotóalbumot készített, s küldte el,
fókabőrbe kötve a Román Földrajzi Társaságnak. Az album címlapjára
az általa nyitott aranybányákból származó nemesfém lapocskára véste
a feliratot. Az album az 1944-es bukaresti bombázások idején
teljesen tönkrement. Negyven évvel később került elő egy
másodpéldánya, amelyet biztonsági okokból az édesapjának küldött
haza. A 88 felvételt tartalmazó értékes albumot a bukaresti zsidó
hitközösség lapjánál őrzik. |
Az
Andok magaslatai után, a Bakterítő szélességi fokáról nem kevés, mintegy
4500 km “ugrás” a következő úticél, a Tűzföld, a Magellán-szoros környéke
és Patagónia déli része - mindez Chile területén.
Egy ilyen útra az előkészületek is különböznek. Az állandó napsütés, a
sivatag és a 4000 m-en felüli magasságok helyett a hűvös, szeles Tűzföld,
nagy valószínűséggel gyakori hideg esők és nem utolsó sorban a fjordok,
gleccserek vidéke vár ránk. Napokra, sőt órákra lebontott, részletes
útitervet dolgozunk ki, mivel óriási távolságokat fogunk bejárni a
rendelkezésünkre álló viszonylag rövid idő alatt. Az Atacama sivatag
„fővárosában”, Copiapóban dolgozó kollegáim óriási derültsége közepette
előkerül az évek óta használaton kívüli esernyő is. Ezt a holmit Copiapó
vidékén évekre visszamenőleg nem használta senki. Az utazás tervezett
útvonala rendkívül sokat ígérő: Copiapó-Santiago (800 km, autóbuszon);
Santiago-Punta Arenas (kb.3000 km, a Lan Chile járatán repülővel), Punta
Arenas- Magellán szoros- Puerto Natales-Torres de Paine Nemzeti Park,
oda-vissza vissza (kb. 700 km, bérelt terepjáróval); Punta Arenas-Puerto
Montt (kb. 2000 km, repülővel); Puerto Montt-Chiloe (Chile legnagyobb
szigete)-Puerto Varas-az Osorno es Calbuco vulkánok környéke-a Llanquihue
tó és környéke-Puerto Montt (kb. 600 km, bérelt gépkocsival), Puerto
Montt-Santiago (1000 km. repülővel); Santiago-Copiapó (800 km,
autóbuszon).
2. Ünnep előtti hangulat Santiagóban
Az út első, jól ismert szakaszát Copiapó és Santiago között éjszaka teszük
meg a Pullman cég kényelmes autóbuszán. A busz este későn indul Copiapóból,
ezért a felszállás után azonnal felszolgálják a vacsorát, üdítőt, majd a
TV-ben megnézünk egy szórakoztató filmet. Utána behúzzák a függönyöket,
lekapcsolják a világítást és mindenki nyugodtan alszik a rendkívül
kényelmes és szabályozható székekben. Reggel 7 órakor már Santiago
környékén ébredünk. Felszolgálják a reggelit. Mire az utasok
elfogyasztják, már az ötmilliós főváros utcáin járunk. A főpályaudvar
mindenfajta szolgáltatással és információs hálózattal ellátott. A metró
állomás is itt van, így 7 perc alatt a főváros szívében, a La Moneda, az
elnöki palota előtt vagyunk.
Chile nemzeti ünnepe (szept. 18-19) előtt vagyunk és most zajlik az
ünnepélyes és színpompás őrségváltás a palota előtti téren. A kíváncsiak
százai tolonganak a sok történelmi eseményt megért és 1973. szeptember
11-én, a Pinochet tábornok által vezetett katonai hatalomátvétel idején
részben lebombázott elnöki palota bejárata körül. A díszőrség váltásának
ceremóniája Chilében is érdekes és látványos, a katonazenekar dél-amerikai
ritmusú indulókat játszik. A katonák egyenruhája mondhatni sivatagi színű
és rendkívül elegáns szabású. Minden ruhadarab, a bakancstól kezdve a
fegyverekig láthatóan kitűnő minőségű, a legmodernebb kiadás.
A palota bejáratától nem messze, az Igazságügyi Minisztérium kapuja előtti
kis téren a közelmúltban avatták fel Salvador Allende, volt chilei elnök
mellszobrát. Ő volt az, aki a hírhedt 1973-as katonai puccs idején nem
mozdult ki az elnöki palotából és ezért az életével fizetett.
A palota tértől néhány saroknyira található Santiago történelmi főtere, a
Plaza de Armas, amely az utóbbi két évben teljesen újjáépült. A tér egyik
oldalát a római katolikus katedrális impozáns épület-együttese zárja le.
Előtte a nap minden szakaszában amatőr festők és rajzolók serege kínálja a
portékáit és két perc alatt bárkiről portrét készítenek. A tér egyik
sarkában egy fiatal srác utánunk ered és angolul, majd németül szólítgat
kitartóan. Végül spanyolul válaszolunk neki. Gyorsan elhadarja, hogy
egyetemista, rengeteg pénzbe kerül a tandíj (átlagban évi kb. 1200 USD) és
megkérdez, hogy hozzájárulnék-e némi aprópénzzel tanulmányi költségei
fedezéséhez. Mikor kezébe nyomom az évi tandíj ezred részét, rendkívül
hálás és a beszélgetés azt követő része már barátságos tere-fere. Az
órámra pillantva észreveszem, hogy meg kell szakítanunk a beszélgetést,
sőt a városnézést is. Sietnünk kell a repülőtérre ha el akarjuk érni a
Santiago-Punta Arenas járatot.
3. 3000 km-es repülés a világ végére
A belföldi utazások céljára szolgáló repülőtér az Arturo Benitez
nemzetközi légikikötő közvetlen szomszédságában van és legalább annyira
forgalmas, mint az előbbi. Gyakorlatilag Chile minden nagyobb városába van
rendszeres repülőjárat, naponta többször is.
A déli órákban szállunk fel a Lan Chile Santiago-Punta Arenas járatára,
amely útközben csak Concepcionban száll majd le. A jegyek vásárlásakor
előzékenyen megkérdezték, melyik oldalra kívánunk ülni, tehát az Andok
csúcsait, a fűzérszerűen sorakozó vulkánokat vagy az óceánt néznénk
szívesebben. Mi az Andok oldalát választottuk, így felszállás után
nemsokára előbukkan az egyelőre csak 2500-3000 m magas gerinc, a magasabb
csúcsokon hófoltokkal.
Concepcion-ig mindössze egy órát tart a repülés, de ezalatt teljesen más
éghajlati viszonyok közzé kerülünk. A hónapok óta sivataghoz és kitartó
napsütéshez szokott szemünk elé egészen más panoráma tárul. Óriási
erdőségek zöld tisztásokkal, legelésző marhacsordák, kisebb-nagyobb tavak
sokasága. Újdonság, hogy zuhog az eső. Az előrejelzések viszont azt
mutatták, hogy Punta Arenas térségében inkább szeles, hűvös, mint esős
időre lehet számítani.
Concepcion - az első városok egyike, amelyeket Pedro de Valdívia, Chile
első kormányzója alapított – a repülőgép ablakából nézve alacsony, tavak
által szabdalt, erdős-dombos vidéken, a Bio Bio folyó tölcsértorkolatánál
fekszik. A leszállás után méregzöld, esőáztatta szántóföldeket és
legelőket láttam, a hőmérséklet sokkal alacsonyabb, mint az északi,
sivatagos vidékeken megszokott. Fél óra múltán újra a levegőbe emelkedik a
Boeing, még néhány pillanatig láthattam az óceán partját, a
Concepcion-öblöt, a tölcsértorkolatot, a veszteglő hajókat, aztán a sűrű
felhőkben eltűnt a föld a szemünk elől. Csak gondolatban
következtethettem, hogy mikor repülünk át Temuco, Valdívia, Osorno, Puerto
Montt felett, hiszen semmi sem látszott, csak kelet felé az Andok
felhőkből kiemelkedő, csipkézett gerince. Amikor a pilóta bejelentette,
hogy Chiloe, Chile legnagyobb szigete felett repülünk, tudtam, hogy
megérkeztünk az ún. tóvidékre (Region de los Lagos). Ebben az övezetben a
part rendkívül szabdalt, “millió” szigetecske zöldell az óceán fényes
tükrében. Az Andok vidékén pedig már feltűnnek az első gleccserek. A táj
kepe gyorsan változik, eltűnnek a felhők, szikrázóan süt a nap, a
repülőgép ablakából a délutáni konyakozás közben lenézve eddig nem látott
panorámában gyönyörködhetünk. Az Andok gerincét mindenütt hó és jég
takarja, a gleccser formációk minden morfológiai elemét fel lehet fedezni
éppen úgy, mintha nyitott könyvet tartanánk a kezünkben. Néhol látszik
amint a gleccser nyelve, a frontális moréna széle az óceánba szakad. A
part menti részeken szigetek, félszigetek kéklenek, a szárazföldet pedig
még mindig a tavak ezrei szabdalják. Nagy valószínűséggel éppen a
világhírű San Rafael lagúnát látjuk és azt a hosszú és masszív
gleccsernyelvet, ami a lagúnába nyomul. Ezen a vidéken egyébként egymást
érik a rezervátumok és nemzeti parkok, ahova szinte kizárólag csak
szervezett (és drága) hajókirándulás keretén belül, az igen tehetős
turisták számára esetleg repülőgéppel lehet eljutni. Mintegy 7000 m
magasságból nézve fantasztikus a táj. A San Rafael lagúna felett
hihetetlenül hosszú a gleccsernyelv, amely 3000 m körüli magasságból, a
Campo de Hielo San Valentin jégmezőről indul. A jégmező felett a 3078 m
magas Cerro Nyades és a 4058 m-es Monte San Valentin csúcsok zárják le a
horizontot. Mire megbeszéljük a látottakat, a pilóta ismét felhívja az
utasok figyelmét hogy tekintsünk balra, mert rövidesen a Torres del Paine
csipkézett szikláit láthatjuk. Az ún. Cordillera de Paine, a Campo de
Hielo Sur keleti részén terül el. Mivel magasan és elég messze repülünk
tőle, csak a sziklák, csúcsok kontúrjai látszanak, de izgalomra nincs ok,
két nap múlva magunk is megcsodálhatjuk a messze földön híres Torres del
Paine Nemzeti Parkot.
A déli szélesség 51 és 52 foka között véget ér az Andok vonulata, alattunk
inkább dombok, mint hegyek láthatók, délre pedig a végtelennek tűnő
síkság, amelynek egyhangúságát ezernyi kisebb-nagyobb tó szakítja meg. Még
néhány perc és leszállunk a világ végén, Dél-Amerika déli csücskén, a
Tűzföldön, Punta Arenas repülőterén.
Hideg, rendkívül szeles idő fogad, ami egyszerre az olvasmányokból jól
ismert, viharos Horn-fok vidékére emlékeztet. A táj első pillantásra
rendkívül zord és barátságtalan. Mindenütt barnás-vöröses, száraz cserjék
és bokrok, itt-ott hófoltokkal. A felhők szinte a fejünk felett függnek és
inkább havazást, mint esőt ígérnek.
4. A Magellan-szoros és vidéke
Punta Arenas, Chile legdélibb tartományának (Region de Magellanes y
Antarctida Chilena) a fővárosa, alig több mint 100 ezer lakossal. A
környék altalaja földgázban és kőszénben rendkívül gazdag . Ugyancsak
jelentős a halászat és állattenyésztés.
Az óceáni hajózás szempontjából stratégiai ponton fekszik, hiszen itt
haladt és halad át ma is a déli vizeken az óceáni hajóforgalom az
Atlanti-óceánból a Csendes-óceán felé. Rendkívül fontos légi közlekedési
csomópont is, hiszen az utolsó szárazföldi kiindulási pont az Antarktisz
felé a dél-amerikai kontinensről.
Az angol expedíciók útinaplóiban a város Sandy Point (Punta Arenosa) néven
szerepelt. A XIX század elején angol civil és katonai fegyenctelep volt.
1851-ben a fegyencek véres felkelést robbantottak ki, a hatóságokat
lemészárolták, a települést pedig a földdel tették egyenlővé. Néhány év
múlva Manuel Montt chilei elnök (akinek a kormányzása alatt az első német
kivándoroltak letelepedtek Chilében a Llanquihue tó környékére) a várost
és az egész Magellan-szoros vidéket kolonizációs célokra jelölte ki.
1875-ig tartott a vidék lassú kolonizációja. Addig az első telepesek
legfőbb megélhetése a halászat és bálnavadászat volt a déli vizeken.
1876-ban Diego Duble Almeyda a Malvin (Falkland) szigetekre utazott es
onnan 300 juhot vásárolt. Ezzel kezdetét vette az állattenyésztés. A
hajózás is lendületet vett. A krónikák szerint 1881-ben Punta Arenas
kikötőjen már 172 gőzhajó és 36 vitorláshajó utazott át. A telepesek és
kalandorok újabb masszív csoportja az 1910-es években érkezett az aranyláz
kapcsán. Néhány évvel későbben már az első világháborús menekültek
csoportját szállító hajók kötöttek ki Punta Arenasban.
1945-ben olajat találtak a Tűzföldön, ami újabb nagy lenduletet adott a
város és a vidék fejlődésének. 1957-ben megindult a kőszénbányászat is. A
felmérések szerint itt található a világ egyik legnagyobb kőszéntelepe. A
város határában működik Chile legnagyobb petrokémiai kombinátja.
Itt a világ végén, 2000 km-re a legközelebbi nagyobb településtől, zord
természeti és éghajlati viszonyok között egy rendkívül rendezett, tiszta,
barátságos várost ismertem meg.
5. Punta Arenas
A kellemes benyomások már a repülőtéren kezdődtek. A légi kikötő
épületében egyéb szolgáltatások között 6-7 gépkocsi kölcsönző cég
képviselője várta az utasokat és egymást túllicitálva kínálta a
szolgáltatásokat. A kijáratnál buszok és taxik tömege várja hogy
beszállítsa az érkezőket a 20 km távolságra levő városba. A kinti, mintegy
12-13 0C hőmérséklet ellenére fűtött busszal utaztunk. Punta Arenas-ban is
ugyanazok a rendezett utcák, többnyire földszintes épületek, a város
központjában pedig elegáns, európai stílusú emeletes házak és paloták. A
Savoy szálloda, ahol szobát foglaltunk a főtértől nem messze, a
Magellan-szorosra lefutó utcában található. Az utca végén már ott a
csatorna, átellenben pedig látszanak a Tűzföld szárazulatai. Az idő
borult, párás, időnként szemerkél az eső. A látótávolság nem túl nagy, a
szoros vize barnás-szürke, itt hiányzik az óceán megszokott kék színe. Nem
messze egy óceánjáró hajó vesztegel. Egészen különös érzés itt állni a két
óceán között az egyik leghíresebb és legfontosabb óceáni hajóút mentén és
nem utolsó sorban megannyi gyerek-és ifjúkorban olvasott kalandregény
cselekményének vidékén.
Chile északi városaitól eltérően, ahol erre nincs szükség, Punta
Arenas-ban minden házat, középületet, üzletet, templomot stb. állandó
jelleggel fűtenek. Ezt tapasztaltuk a szállodában is, ahol a kinti hideg
eső után kellemes meleg fogadott bennünket. A szálloda alkalmazottai
nagyon barátságosak, szolgálatkészek, természetesen emlékezetük óta nem
voltak romániai vendégeik. Itt viszont meg kell jegyeznem, hogy nem is
olyan régen, az itteni egyetem meghívottjaiként a konstancai egyetem
óceánográfiai kutatásokkal foglalkozó szakember csoportja járt Punta
Arenas-ban. És hogy milyen “kicsi” a világ, az abból is kitűnik, hogy a
Punta Arenas-i egyetem politechnikai intézetének dékánja a copiapói
szomszédom édesapja. Természetesen mi is összejöttünk egy baráti
beszélgetésre a dékan úrral.
Mivel a “világ végére” nem volt előzetesen összeállított utazási
programunk, a szállodában, a recepciós hölgy segítségével véglegesítettük
azt. A megrendelés után 10 perccel ott állt a szálloda előtt a Nissan 240
tipúsu terepjáró, amellyel majd bejárjuk a Tűzföld, dél Patagónia egy
részét, de az egész utazás fénypontja Puerto Natales és a Torres del Paine
Nemzeti Park, a gleccsertavak, gleccservölgyek, morénák vidéke lesz.
6. A világ legdélibb turista ösvénye
Punta Arenas-tól délre, a Tűzföld déli csücskében, a déli szélesség 500
mentén nemrégiben avatták fel a világ legdélibb turistaösvényét. Az
eseményre a Horn-fok közelében fekvő, Navarino szigeten található utolsó
nagyobb település, Puerto Williams közelében került sor. A Navarino
szigetet a Beagle-csatorna választja el a Tűzföld Argentínához tartozó
területétől. A csatorna északi partján található Argentína legdélibb
városa, Ushuaia.
A turistaösvény mintegy 4,5 km hosszú. Része annak a kisebb-nagyobb
megszakításokkal mintegy 500 km hosszú ösvény-rendszernek, amely
északabbról indul és a Prekordillerák lejtőin halad dél felé.
A Navaro-szigeti ösvény első szakasza a Róbalo folyón található bővizű,
látványos vízesésig tart, aztán két ágra szakad. A nyugati ág a Magallanes
Egyetem és az Omara Alapítvány kezelésében levő Omara Etnobotanikus Parkon
keresztül vezet az ilyen déli szélességen ritkán honos, szinte
áthatolhatatlan őserdőn keresztül. A park etnikai jellegét a yagán
őslakosok egyik máig fennmaradt és itt élő közössége adja.
A déli ágon az őserdőből kilépve már 590 m tengerszint feletti magasságban
találjuk magunkat, ami a Tűzföldön jelentős kiemelkedésnek számít. Az
őserdők felett, a domb(hegy) tetejéről páratlan kilátás nyílik az
egyébként igen alacsony domborzati formákkal rendelkező, csatornákkal,
öblökkel, szigetekkel tagolt vidékre. A chilei oldalon inkább a rengeteg
csatornával tagolt, kisebb kiterjedésű, lapályosabb tűzföldi szárazulatok
tárulnak elénk. Észak felé, az argentin Tűzföldön az 1500 m magasságot is
elérő, de az erózió által igen lekerekített hegyes-völgyes vidék látszik.
Az Omara Etnobotanikus Parkban a yagánok ma élő egyenes leszármazottai
közvetlenül is részt vettek a turistaösvény kiépítésében. A yagán közösség
nagy része Villa Ukika falucskában él. Az ősi nomád nép mintegy ötven
lelket számláló leszármazottai igazi egzotikumot jelentenek az odalátogató
turisták számára. Közöttük él Cristina Calderon, az egyetlen, akinek
ereiben tiszta yagán vér folyik. Amint a La Tercera chilei országos
napilap tudósítójának nyilatkozta, szeretné, ha kis népe és annak nyelve
megmaradna. Ő az egyetlen, aki még megtaníthatja közössége minden tagjának
az ősi yagán nyelvet.
A chilei hatóságok a nemrég felavatott turistaösvényen kívül a Navaro
sziget keleti részén, Caleta Walaia övezetében régészeti parkot is
terveznek azzal az elgondolással, hogy így sikerül majd jobban megőrizni
az egyre kisebb létszámú yagán őslakosság kultúráját, hagyományait,
szokásait.
7. Turizmus az Antarktiszon (sajnos nélkülünk)
A Tűzföldön és Patagóniában barangolva érdemes néhány szót ejteni a déli
utazások lehetőségeiről. Létezik és nagyon sok (tömött péntrárcával
rendelkező) külföldit vonz az antarktiszi turizmus. Turistaként, Chile
antarktiszi területeire hajóval és repülőgéppel egyaránt el lehet jutni.
Mint köztudott, a chilei kormány “kihasított” magának egy “szeletet” az
Antarktiszból. Chile antarktiszi területe háromszög alakú, amelynek egyik
csúcsa a Déli Sark.
A háromszög két észak-dél irányulású szára a nyugati hosszúság 35.,
illetve 60. fokán húzódik. A harmadik oldalt a déli szélesség 60. fokán
húzták meg. Ha kizárólag ezt a Chile által kiszeletelt antarktiszi
területet tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a chileiek a XX. század
elejétől kezdték igazán behajózni az antarktiszi vizeket a bálnahalászok
révén. 1906-1914 között Decepcion szigetén a bálnahalászok egy állandó
bázist építettek ki maguknak. Chile antarktiszi érdekeltségei viszont
sokkal régebbi keletűek, ugyanis nem sokkal Amerika felfedezése után a
spanyolok és a portugálok felosztották egymás között az “Újvilagot”. A
megegyezés értelmében a spanyoloknak jutottak a 27031’ nyugati délkörtől
nyugatra eső területek. E megegyezés alapján V. Károly spanyol király a
Magellan-szorostól délre eső területeket 1539-ben Pedro Sancho de Haz,
majd 1544-ben Jeronimo de Aldecete kezelésébe adta. 11 évvel későbben
Jeronimo de Aldecete Chile kormányzója lett. Azt a parancsot kapta, hogy
vegyen birtokba minden, a Magellan-szorostól délre eső területet. A
dél-amerikai köztársaságok függetlenné válása után Chile jogszerűnek
tartotta megőrizni az évszázadok óta birtokolt területeket. 1902-ben a
chilei kormány kiterjesztette halászati vizeit az antarktiszi területekre.
Az idők folyamán természetesen mások is jogot követeltek maguknak e
területekre, főleg Anglia és Argentína.
1940-től kezdődően a chilei kormány már rendszeresen, szinte évente
szervezett kutató expedíciókat a tulajdonában levő antarktiszi
területekre. 1947-ben alakult meg az első, Capitan Arturo Pratt nevet
viselő bázis, majd 1948-ban következett a Bernardo O’Higgins bázis. Az
első chilei tudományos megfigyelő állomást Rey Jorge szigetén építették
fel 1980-ban és a Presidente Frei nevet adták neki. Itt szálloda, iskola,
óvoda, kórház és civil lakóépületek is épültek, de van bank, posta és
repülőtér is.
A Chilei Antarktisz Intézet ugyanazon a szigeten felépítette a Profesor
Julio Escudero tudományos bázist, amely Chile egyik legjelentősebb
tudományos központja.
Az antarktiszi turizmus az egyik legvonzóbb (a Húsvét-Szigetek után), de
egyben a legdrágább kirándulás a déli kontinensre. Punta Arenas-ból
charter járatokkal lehet Antarktiszra utazni. Miután átrepül a Horn-foki
szigetek felett, 3-4 órai utazás után a repülőgép megérkezik a Presidente
Frei bázisra. A szálloda rögtön a leszállópálya végében van, teljes
komforttal rendelkezik. Innen szervezett túrákat indítanak a hó és jég
világába, mindenki átveheti a felfedező szerepét, annak minden
egzotikumával.
Chile területéről hajóval is meg lehet közelíteni a déli kontinenst,
hiszen december és február között, a sarki nyár idején 12-15 napos
antarktiszi hajókirándulásokat szerveznek. A hajók chilei területről Punta
Arenas kikötőjéből indulnak. A programban gleccserek, szigetek, hó- és
jégmezők, tudományos megfigyelőállomások látogatása szerepel. A nemzetközi
egyezményeknek megfelelően a déli vizeken a hajók száma, valamint az
utasok létszáma is korlátozott az igen szigorú környezetvédelmi megszorító
intézkedések miatt.
8. Ismerkedés Patagóniával
Punta Arenas-ból tehát nem délre, hanem északra indulunk, Puerto Natales
és a Torres del Paine Nemzeti Park felé. A csendes szeptemberi vasárnap
reggelén, ha nem is derült, de tiszta idő fogad, sőt néhol a nap is áttűz
az alacsony felhőrétegen.
Korán indulunk Puerto Natales felé, teljesen ismeretlen vidékre, de tudjuk
hogy a Magellan-szorost elhagyva máris a végtelen dél-amerikai pampákon
fogunk száguldozni. A városból kivezető út éppen a Magellan-szoros mentén
vezet. A víz tükre oly sima, hogy óriási tónak nézné az ember.
Nyílegyenesen északnak tartunk, egyelőre a szinte egymást érő,
kisebb-nagyobb tavak közötti keskeny földnyelveken. Feltűnő, hogy a sík,
füves-bozótos terepen, amíg a szem ellát, óriási bekerített parcellák
vannak, amelyeken szabadon legelésző tehenek, lovak, juhok láthatók, de a
pásztorkunyhók környékén népes guanacó-csoportokat is megfigyeltünk. Ez
már a végtelen pampák déli szeglete, amely észak felé, főleg Argentínában
óriási területeket takar. Ezen az országnyi legelőn az állatok teljesen
szabadon élnek és mozognak, tulajdonosaik minimális befektetéssel óriási
mennyiségű húst értékesítenek a belföldi és külföldi piacokon.
Gyakorlatilag nincs egyéb dolguk, mint időszakonként összegyűjteni a
szépen hízott állatokat és eladni őket. A kitűnő minőségű országút mindkét
oldalán folyamatosan egy méter magas szögesdrót kerítések húzódnak. Annak
ellenére, hogy az állatok ezrei legelésznek az út mentén, nem áll fenn
annak a veszélye, hogy az országúton száguldó autó belerohanjon mondjuk
egy nyájba vagy akár egy eltévedt állatba. Az sem mellékes, hogy az
országút patyolat-tiszta, a kényelmetlen “lepényektől” mentes. Átgondolva
a zord éghajlatú táj kínálta feltételeket, bárki arra következtetésre
juthat, hogy az állattenyésztésen kívül más tevékenységre nincs is
lehetőség. Azt azonban magas fokon ki is használják.
A vidék gyakorlatilag lakatlan, a Punta Arenas-Puerto Natales közötti 240
km-es távon csak itt-ott haladunk el kicsi, tanyaszerű, de igen modern
településeken. Ezek nagy részét csak az utóbbi évtizedekben létesítették.
Ennek megfelelően modern infrastruktúrával ellátott, az automata
távközlési hálózatba bekapcsolt kis helységek ezek, ahol iskola, óvoda,
bank stb is van. Egy ilyen falucska például Villa Tehuelches, amelyet
1966-ban alapítottak. Modern architektúrájú, jellegzetes magellán-vidéki
település. Érdekes, hogy az utóbbi harminc évben a lakossága nem
gyarapodott.
Tovább haladva észak felé már az olvasmányokból és a telenovellákból is
ismert, jellegzetes argentin pampán vezet az út. Néhány kisebb, de bővizű
folyón haladunk át. A folyócskák a chilei Andok déli végződéséből erednek
és aránylag kis távolság megtétele után a Rio Gallegos folyó gyűjti össze
őket. A Rio Gallegos már argentin területen a hasonló nevű város mellett
ömlik a Atlanti-óceánba.
A Morro Chico (szabad fordításban Kis Bástya) egy, a pampából mintegy 200
m magasságba bástyaszerűen kiemelkedő magányos hegy. Amíg a szem ellát,
hasonló képződményt nem lehet felfedezni. Itt érünk legközelebb az
argentin határhoz, majd egészen Puerto Natalesig párhuzamosan vezet az út
a két országot elválasztó határvonallal. Puerto Natales előtt nyitott
határátkelő van, ezt inkább az állatkereskedők veszik igénybe, hiszen itt
szállítják át az óriási mennyiségű exportált élő marhát.
Puerto Nataleshez közeledve a városka térképével a kezünkben azon
fáradozunk, hogy kiválogassunk néhány szálloda nevet és címet, ugyanis ez
az egyetlen város, ahol nem foglaltunk előzetesen szállást.
Végül kiválasztottunk egy olyan szálloda nevet, amely jól hangzott a
fülünknek itt a világ végén: Capitan Eberhard. Mint később kiderült,
telitalálat volt.
9. Puerto Natales
Puerto Natales az eddig látott legfestőibb városka, ahol igen jól éreztük
magunkat.
Az “Ultima Esperanza” (Utolsó Remény) nevű provincia székhelye, 1911-ben
alapították. A tengeri csatornarendszert, amely kapcsolatot teremt a
városka és a déli vizek között már 1557-ben felfedezte Juan Ladrilleros
hajóskapitány. Őt is és az 1559-ben erre hajózó (vagy eltévedt) Sarmiento
de Gamboa-t is csak az utolsó remény hajtotta abban a kilátástalannak tűnő
kísérletben hogy felfedezzék a Magellan-szoros keleti kijáratát. 1892 és
1897 között a felfedezők több csoportja is feltérképezte a környéket.
Hamar felismerték az állattenyésztésben rejlő óriási lehetőségeket. Az
első csoportot éppen Eberhard kapitány vezette, a másikat pedig Otto
Nordenskjöld, akiről a Torres del Paine Nemzeti Park legszebb tava kapta a
nevét.
Már a térképet tanulmányozva is sejlik, hogy pazar a városka fekvése, de
amikor a délutáni éles napsütésben leérunk a Canal Seńoret (a patagóniai
csatorna-és lagúna-rendszert alkotó egyik csatorna) partjára, a panoráma
szépsége már svájci mértékkel mérhető. Előttünk nyugat felé az Antonio
Varas félsziget tavak és csatornák hálózatával körbefonva. A távolban
hófödte gleccserek csillognak a napfényben. Észak-nyugat felé
körvonalazódnak a Torre del Paine egyedülállóan egzotikus, csipkézett
sziklái.
A városka, amely egyébként az egész Chilei Patagónia állattenyésztési
központja, inkább üdülőváros képét mutatja. A csatorna partján régi
stílusú, de kitűnően karbantartott kis szállodák sorakoznak. Az egyikben
az amerikai kontinens minden részéből idesereglett vendégek a
játékasztalok körül ülnek. Éppen ezekben a napokban zajlik a Bridge VB
egyik zónadöntője. Nyugodtabb és festőibb helyet talán nem is találhattak
volna a rendezők. Mi természetesen az ugyancsak a csatorna partján lévő
Capitan Eberhard szállóban foglaltunk szobát, ahol a kényelem és a
szolgáltatások is elsőrangúak voltak. A szálloda szobájából remek kilátás
nyílik a patagóniai csatornarendszerre és a háttérben magasodó
gleccserekre.
10. Cueva de Milodon
Késő délután van, de a szürkületig még meglátogathatjuk a környék egyik
nevezetességét, a Cueva de Milodon-t (A Milodon Barlangja).
Mielőtt elérjük a hegyek karéját, érintjük Puerto Pratt kikötőjét, amelyet
1897-ben alapítottak és az első lakott település volt ezen a videken.
1904-ben már távíró vonal kötötte össze Punta Arenas-al és az Ultima
Esperanza lagúnás-tavas tartomány legjelentősebb kikötője lett. Puerto
Natales megalapítása háttérbe szorította és hamarosan meg is szűnt működő
kikötő lenni.
Tovább haladva a döngölt, de igen jó állapotú földúton egy igen érdekes, a
víz-jég-szél eróziója által kialakított sziklaalakzathoz érünk, amely a
Silla del Diablo (az Ördög Széke) nevet kapta. Ez egy kisebb fennsík
legmagasabb pontján található, óriási fotelhez hasonlítható képződmény,
amelybe könnyen bele lehet képzelni egy pihenő óriást, de akár az ördögöt
is. Innen a szemközti naplementében lenyűgöző látvány nyílik a lagúnák
által közrefogott gleccserek felé.
A Milodon barlangja közelében ezekben a késő délutáni órákban is meglepően
sok a látogató. A barlang üledékes kőzetekbe vájt óriási üreg. Magassága
30 m, szélessége 70 m, hosszúsága pedig 200 m. A pleisztocén jégtakaró
eróziós munkája alakította ki.
A homokkő rétegekbe közbetelepült márgás-agyagos formáció nem tudott
ellenállni a jég és víz eróziós hatásának. Az így kialakított óriási
üregbe a kérdéses geológiai kor egyik legnagyobb ragadozója, a Milodon
költözött. A Milodon az őselefántok családjába tartozó ragadozó állat,
hosszúsága meghaladta a három métert. Amikor 1896-ban Eberhard kapitány
erre járt, aránylag jól konzervált csont-és bőrkollekciót talált a
barlangban. A Milodon után az ősember is beköltözött a barlangba, a
leletek alapján meghatározható a kor is: 12390 év.
Ma már hiába ásna az érdeklődő, a homokos-agyagos rétegekben nem találna
semmit. A kutatók után a csontokat gyűjtő turisták az utolsó darabot is
hazavitték a házi gyűjteményükbe.
Csak vacsorára érünk vissza Puerto Natales-i szállodánkba, de az étterem
teraszáról még sikerül lencsevégre kapni a gleccserek mögött lenyugvó nap
rubinvörös sugarait. Ezen a vidéken, a tavak és lagúnák mentén a főétel
nem is lehet más mint egy frissen kifogott lazac, amely chilei
tapasztalataim szerint a legízletesebb halfajta. Vacsora közben már a
másnapi utazást beszéljük meg. A Torres del Paine Nemzeti Park következik,
ahol alkalmunk lesz a lehető legközelebb kerülni a gleccserekhez.
11. A Torres del Paine Nemzeti Park
A
nemzeti park egész Chile egyik büszkesége, és a déli országrész
turisztikai gyöngyszeme. A Déli Andok és Patagónia között terül el 20-3050
méter magasságban.1959-ben nyilvánították védett övezetnek, 1978-tól pedig
az UNESCO a Bioszféra védett területének nyilvánította. Területe több mint
180 ezer hektár, éghajlata igen változó. Érdekes, hogy sajátos
mikroklímájának köszönhetően a csapadék többsége eső alakjában hull,
kivéve a 2000 m-nél magasabb hegyeket, ahol állandó a hó és jég. A
rendkívül látványos sziklaalakzatok, a “Torres”, vagyis a tornyok,
amelyekről a park a nevet kapta, körülbelül 12 millió évvel ezelőtt
keletkeztek. Geológiai szempontból fiatal és aktív övezet. A gránitos
magma a mélységből történő felnyomulása alkalmával átharántolta és mintegy
felfelé nyomta a régebbi üledékes formációkat. Óriási gránithegyek
alakultak így ki, “tetejükön” az átharántolt és felnyomott üledékes
kőzetekkel. A jégkorszakban vastag jégtakaró fedte be ezeket. A jég
mozgása és eróziós munkája következtében kivájta, modellálta a kevésbé
ellenálló üledékes kőzeteket. A jég visszahúzódása után megmaradt
“alkotás” lenyűgöző látványt nyújt. A világos-szürkés gránit sziklák
tetején az erózió által el nem távolított sötétebb színű és a
legváltozatosabb formájú üledékes kőzetmaradványok meredeznek az ég felé.
A magasabb csúcsokon az örök hó és jég. Ez a gleccserek világa. A
gleccser-morénák a völgyekben lassan csúsznak a lagúnák-fjordok vizébe.
Mindez a látvány lépten-nyomon megkettőzve tűnik elénk, hiszen a Torres
del Paine csipkézett sziklái, az ún. tornyok, szép idő esetén csodálatosan
visszatükröződnek a lagúnák vizében.
Puerto Natalesből a bérelt Nissan terepjáróval korán reggel indulunk
útnak, hiszen nehéz és főleg ismeretlen terepen kell majd több mint 300
km-t autózni. A vezetés mellett illene a nemzeti park, a táj szépségeiben
is gyönyörködni. Már a kora reggeli órákban is meglepően nagy a forgalom a
Torres del Paine felé vezető úton. Széles, jó minőségű köves és döngölt
földút vezet észak felé, amely egyelőre párhuzamosan fut a chilei-argentin
határral. A Sierra Dorotea nem túl magas, szinte kopár gerincén vezet a
határ képzeletbeli vonala. A Rio Tres Pasos folyó vízgyűjtőjében haladunk,
jobbról és balról is kisebb patakvölgyek futnak alá, de csak néhányukban
van víz. A szeptember a csapadékban szegényebb hónapok egyike itt
Patagóniában. A völgyben üdezöld, jó minőségű legelők, sőt erdőfoltok is
vannak. A legelők mindegyike gondosan bekerítve és amint errefelé szokás,
hízott marhák serege legelész békésen. Az erdőfoltok közelében, napsütötte
tisztásokon igen mutatós, villa-szerű épületek bújnak meg, gondozott
pázsitokkal, virágos kertekkel. Látszik, hogy igen jól szituált
tulajdonosaik vannak, akik többnyire nyáron látogatnak ide, egyébként
valószínűleg az innen mintegy 3000 km-re fekvő Santiago valamelyik elegáns
irodaépületében töltik dolgos hétköznapjaikat.
Ugyancsak gyakoriak a farmok a hozzájuk kapcsolódó épületcsoportokkal, de
láttunk turista fogadókat is. Gyakoriak errefelé is a kiadó szobákkal
rendelkező magánházak, a faluturizmus a világ e végén is divat. A Rio Tres
Pasos bővizű folyót elhagyva a Lago Figueroa tükörtiszta vizű kis tóhoz
érünk, amelynek a hegyek felőli partja mentén még vékony jégréteg látható.
A kis tó egyike a glaciális időkből megmaradt gleccsertavaknak. Egyébként
a Rio Tres Pasos völgye is széles, keresztmetszetében teknőszerűen
lekerekített, a hajdani, mozgó jég által „kisimított” jellegzetes
gleccservölgy.
A folyó nyugat felé megkerüli a Cerro Campanilla 1285 m magas csúcsát és a
nagy kiterjedésű, szabálytalan alakú Lago del Toro tóba ömlik. A táj
növényzete egyre dúsabb, már kiterjedt erdőségek is láthatók, a széles
völgyben, de különösen a tavak mentén az üde zöld füves legelőkőn
megszámlálhatatlan szarvasmarha, juh, ló, kecske legelész.
Cerro Castillohoz érkezve kötelező a bejelentkezés a rendőrörsön, ami mint
már említettem, nem formaság, hanem az adott körülmények között a mi
biztonságunkat szolgálja. Cerro Castillo apró kis falucska, és itt újabb
határátkelő vezet Argentínába. A szomszédos ország területén az út a Rio
Coig völgyében vezet kelet felé és Puerto Coig városánál leér az
Atlanti-óceánhoz.
A helységet 1906-ban alapították, a vidék állattenyésztésének egyik
központja. Érdekesség, hogy az épületeket már akkoriban úgy emelték
szélirányba, hogy az óriási legelőkről a szél ne hozza a településre a
jellegzetes szagokat és az állatcsordák által felvert port.
Cerro Castillot elhagyva nyugat felé haladunk a széles, jellegzetesen
lekerekített gleccservölgyekben. Az eddig megszokott háziállatok mellett
az elkerített legelőkön népes guanaco csapatok is feltűnnek. Patagónia
jellegzetes futómadara, a nandu előtt az egy méter magas kerítesek nem
jelentenek akadályt, így gyakran az elkerített legelőkről kiszabadult és
az út mentén békésen sétálgató nandu csoportok láthatók.
A tulajdonképpeni nemzeti parkhoz közeledve elhaladunk a gyönyörű
Sarmiento tó mellett. A tó abszolút tiszta víztükrén gyakran feltűnnek a
flamingó csapatok. Innen már jól láthatók a Torres del Paine égbetörő
szaggatott sziklái, mögöttük pedig az örök hó borította gleccserek.
A tó partján kőbe vésett emlékmű látható. A déli vidék híres repülősei,
Günther Plüschow és Ernst Dreblow tiszteletére emelték. A két repülős 1929
és 1937 között itt építette fel azt a repülőbázist, amely az első volt
egész Patagóniában. Sajnos tragikusan végezték, ugyanis repülőgépük az
Argentína területén levő Argentina nevű tóba zuhant.
A Sarmiento tavat elhagyva és egy kisebb vízválasztót megmászva a Lago
Amarga partjára ereszkedünk. Nevét a víz rendkívül keserű ízéről kapta,
ugyanis mértéktelenül magas az ásványi só koncentrációja. Az erős párolgás
következtében a partmenti sávokban a só kicsapódik. A tó partja mentén a
hófehér sóréteg rendkívüli kontrasztot mutat a tó egyébként kékes-zöldes
vizével. Ehhez a képhez képzeljük hozzá a tó vizében teljes pompájában
visszatükröződő Torres del Paine szikláinak látványát és így nem
véletlenül a szikrázó napsütésben a legszebb fotóink egyikét van alkalmunk
készíteni.
A tó vizén a reggeli hűvös és csendes órákban rózsaszín lábú flamingók
csapata úszkál, de a turisták tömeges megjelenésével gyorsan a levegőbe
emelkednek, egy csendesebb lagúnát keresve maguknak. A Lago Amarga-t
elhagyva a Cascada Paine megtekintése következik. A vízeséshez mintegy 6
km hosszú hajtűkanyarokkal tűzdelt szerpentin vezet. Az útmenti cserjékből
gyakran guanaco csapatok szökkennek át az úton, láthatóan zavarja őket a
motor zaja.
Lassan előtűnik a Rio Paine folyó szűk, a homokos-márgás üledékes
kőzetekbe kanyon-szerűen bevájt völgye. A folyó vize szinte teljesen zöld
a benne feloldott ásványi sók miatt. Percek alatt elérünk a vízeséshez.
Felette a folyó kiszélesedik és a sekély vízben kőről-kőre lépkedve éppen
a vízesés fölé érünk, ahol azonnal megcsap az alázúduló víztömegből
felszálló pára. Amint a nap átsüt a sűrű vízpárán, a képződött szivárvány
színképe mögött csak sejlik a Torres del Paine-ez is egy rendkívül ritka
és szép látvány. A víz mintegy 30-40 m magasságból zúdul alá és az egyre
mélyülő, rendkívül szűk völgyben folytatja útját.
A Cascadától 10 perc autózás után elérünk a Nemzeti Park bejáratához. Itt
már sorba állunk, hiszen igencsak felgyűltek a bebocsátásra váró
terepjárók, de szép számmal vannak személygépkocsik is annak ellenére,
hogy ilyen terepviszonyok közzé nem ajánlott ilyen kocsikkal utazni.
A parkőrök - férj és feleség - nyugodtan és figyelmesen végzik munkájukat.
A kisiskolás korú, rézbőrű csemetéjük állandóan a turisták között nyüzsög
és büszkén mutogatja az állatait: a sorro-t (kistermetű róka), a nandut és
a háziasított guanaco-t. A gyerek szülei minden látogatótól megkérdezik,
hogy mit szeretnének leginkább meglátogatni a nemzeti parkban és ehhez
megfelelően jönnek a jó tanácsok. Aki már előre bejelölte magának az
úticélokat, annak még egyszer elmagyarázzák a hatalmas térkép előtt, mire
legyen leginkább figyelmes. A tájékozatlanok kiselőadásban részesülnek,
bemutatják nekik a parkot és figyelmükbe ajánlják a legvonzóbb
látványosságokat. Mindenki figyelmét felhívják a parkban rájuk leselkedő
számtalan veszélyforrásra. A belépő ára chileieknek (mi azok vagyunk,
hiszen chilei személyi igazolványunk van) 3 USD, külföldieknek a duplája.
A park bejáratától meredek útszakasz vezet fel egy lapos hegytetőre,
ahonnan már teljes szépségében látszanak a Torres del Paine sziklái,
alattuk pedig a szabálytalan alakú, kristálytiszta vizű Nordenskjöld tó. A
látvány egyedülálló, ez az a pont, ahonnan a legjobb panoramikus képeket
lehet készíteni. A látvány alapján azt hihetné az ember hogy a
kelet-nyugat irányban hosszan elnyúló Nordenskjöld tóból emelkednek ki az
óriási csipkézett-szaggatott sziklák.
Előttünk a Cuerno Este (2200 m) és a Cuerno Norte (2400 m) csúcsai,
mögöttük aztán lépcsőszerűen következnek az egyre magasabb csúcsok: La
Espada (2500 m), Fortaleza (3000 m), El Escudo (2700 m) stb. Tőlük kissé
keletre egymást érik a 2300-2700 m magas csúcsok, amelyeken már az örök hó
és jég az úr.
Meglehetősen nehéz és veszélyes turistaösvények vezetnek fel a
gleccserekhez. A kirándulás csak külön engedéllyel és turistavezető
igénylésével lehetséges. A turistavezetőn kívül a fizetett engedély
megfelelő öltözéket és teherhordókat is biztosít.
Mi, az egyetlen napra érkezett látogatók, elbúcsúzunk ettől a csodálatos
panorámától és a Lago Pehoe partján autózunk tovább. A Torres del Paine
masszívum újabb és újabb oldalát mutatja meg. A tó partján és a kis
szigeteken csak csónakon megközelíthető luxus szállodák sorakoznak,
páratlanul szép környezetben. Azt hiszem valami álomszerű érzés lehet a
minden kényelemmel ellátott szállodai szoba ablakát reggel kinyitni és a
még párában úszó Torres del Paine látványában gyönyörködni. Ezek a luxus
szállodák természetesen számunkra elérhetetlen, luxus árakon szolgáltatnak
minden elképzelhető luxus szolgáltatást. Akik ezt meg tudják fizetni:
elsősorban az amerikaiak és a dél –amerikai vékony, de dúsgazdag elitréteg
képviselői.
A Lago Pehoe-t elhagyva az immár igencsak széles Paine folyó partján
haladunk tovább a Nemzeti Park Adminisztrációs Központja felé. Ott, ahol a
Paine folyó a Lago del Torro-ba ömlik, egy kb. 300 m hosszú, eléggé
megviselt állapotban levő pontonhídon kell átkelni a tó déli partjára. 10
km/óra a legnagyobb megengedett sebesség az ingatag alkotmányon (néhány
nappal később az újságban olvastam, hogy egy hölgy a vadonatúj
terepjárójával 40 km/óra sebességet engedett meg magának az ingatag hídon
és a tóba zuhant. Őt azonnal kihalászták a tóból, a kocsiját viszont csak
napok múltán).
A veszélyekért azonban bőségesen kárpótol az ismét teljes pompájában
előtűnő Torres del Paine masszívum. Innen jól látható a Paine Grande 3248
m magas csúcsa és az alatta elterülő óriási gleccser-kaldera.
A nemzeti park adminisztrációs épületei egy, a Rio Paine, Lago del Torro
és Rio Grey közötti lapos, erdőfoltokkal díszített mezőn állnak.
Jellegzetes stílusban megtervezett faépületekben vannak az irodák, ahol a
parkkal kapcsolatos minden információval ellátják a turistát.
Innen a Rio Grey mentén haladva tovább a Lago Grey tó partjára érünk,
ahonnan megcsodálhatjuk a nemzeti park egyik legegzotikusabb természeti
szépséget, az óriási Grey-gleccsert. A helyszínen “élőben“ látható, amint
a gleccser-moréna lassan nyomul alá a gleccservölgyben, egészen addig,
amíg eléri a Lago Grey csodálatosan kék vizét. Itt időszakonként, a
hatalmas jégnyomás következtében óriási jégtömbök szakadnak le a moréna
testéből és zuhannak a tóba. A mozgásban levő moréna jégtömbje mintegy 600
m széles és 60 m magas. A látványt nem hiszem, hogy le lehet írni, azt
látni kell. Ez is egy csodálatos ajándék az érintetlen természeti
szépségekért és különleges élményekért a világ végére utazó turistáknak.
12. Húsvét–szigeti árusok a Tűzföld fővárosában
A Puerto Natalesbe való vissza–, illetve onnan tovább utazás Punta Arenes–ba,
egész délutánunkat igénybe veszi. A Tűzföld fővárosában hideg, szeles idő
fogad bennünket. Ennek ellenére este rövid sétát teszünk a város
központjában, érdeklődéssel figyelve az európai ember számára szokatlan
dolgokat. Minden üzlethelyiségben, vendéglőben, még a katolikus
székesegyházban is úgy fűtenek, mint télen, pedig már jócskán tavasz van.
Egy jókora plakát azt hirdeti, hogy a város egyik kollégiumában
népművészeti kiállítást és vásárt tartanak. Az ilyen vásár mindenütt
érdekes látvány, a világ végén különösen. A kollégium folyosóit árusok, de
főleg érdeklődők töltik meg. Dél–Amerika szinte minden részéből ide
sereglettek az árusok, és változatos, egyedi portékákat kínálnak. Peruból
és Bolíviából jellegzetes tiwanaku és inka motívumokkal díszített andesi
népművészeti tárgyakat és szőtteseket, Brazíliából kerámiákat,
díszköveket, féldrágaköveket, sőt drágaköveket is (nagyon szép, de
rendkívül drága smaragdot, topázt, rubint és aquamarint is láttam),
Argentínából kitűnő minőségű bőrárukat és fából készült dísztárgyakat. A
Chile minden részéből idesereglett árusok közül számunkra a szintén
Chiléhez tartozó, de annak partjaitól mintegy 4000 kilométerre fekvő
Húsvét–szigetekről érkezett, jellegzetesen polinéziai alkatú eladók
portékái a legérdekesebbek. Ezek a híres Húsvét–szigeti kőszobrok
kicsinyített másai ugyanabból a kőzettípusból készültek, mint az
eredetiek. Csodálatosan szép, hófehér korall–virágokat vásároltunk,
amelyeket a szigetlakók (búvár felszerelés nélkül) az óceán fenekéről,
10–15 méter mélységből hoznak a felszínre.
A chilei Patagóniától és Tűzföldtől elbúcsúzunk és ismét észak felé
készülődünk. Másnap reggel már Punta Arenas repülőterén voltunk, ahol
meglepetés fogadott bennünket: a rossz időjárási viszonyok miatt gépünknek
nem engedélyezték a felszállást. Eleinte nem értettük a dolgot, hiszen a
városban csendes–derült volt a reggel. Az Antarktisz felől viharos
gyorsasággal érkező hideg frontok hatására azonban villámgyorsan lehűlt az
idő és néhány perc elteltével már óriási hóvihar vonult át a térség
felett. Másfél óra múltán még szállingózott a hó, amikor végre
engedélyezték a felszállást. Kellemes repülőút végén érkeztünk meg a
szinte állandóan esőáztatta chilei tóvidékre, a Region de los Lagos
fővárosába, Puerto Montt–ba.
Az előre lefoglalt bérelt autó a repülőtér bejárata előtt vár bennünket. A
nagyszámú német bevándorló lakta és chilei „Svájc”-nak nevezett tóvidék
újabb felejthetetlen élmények helyszínének ígérkezik.
|