K a l a n d o z ó

 

KOMÁROMI JÁNOS

T ö r ö k o r s z á g i  d i á r i u m  é s  e x p e r i e n t i a

1697-1705

(részletek)

 

  

 

            Az alábbi sorok szerzője, aki a XVII. sz. második felében és a XVIII. Sz. első évtizedében élt, a kuruc Thököly Imre fejedelem híve és titkára volt. A zentai csata után urával együtt Nándorfehérvárról a török fővárosba ment. Thököly halála után (1705) Komáromi hazatért és a II. Rákóczi Ferenctől adományként kapott Sáros megyei Cselfalván telepedett le. Ő hozta haza Zrínyi Ilona és Thököly írásait és ingóságait. Balkáni és törökországi utazási naplója irodalmi alkotásként is számottevő, de ennél is sokkal jelentősebbek az ebben fellelhető földrajzi, történelmi és néprajzi leírásai. Az alábbi részletek forrása az Utazások a török birodalomban c., a Kriterion könyvkiadó Téka-sorozatában 1983-ban megjelent dokumentumkötet.

 

            Egy török császár, mondják, hogy sok esztendőkig lévén békessége az keresztényekkel, emlékezetet akarván hagyni Konstantinápolyba csorgóknak csinálásával, midőn róla tanácskozott, azt mondták, ha mind erszény pénzeket rakat az csorgóknak fejekig, véghezviheti; azt felelte: ha hinni kell, két sorba is megrakatja erszény pénzekkel a helyig, csak legyen meg. Megmondta s meglett. Volt ennek pénze! Majd a világ hét csudái közé számlálhatnák annak véghezvitelét.

            Énnekem ezeknek a csorgóknak messze földről való behozását az mint beszéltették, nem nyughattam, míg oda nem mentem, hogy meglássam. Elmenvén azért, azt mondhatom felőle, mit a szerecsen királyné Salamonnak, felét sem beszéllették volt nekem meg annak az munkának nagy és rettenetes voltának. Én is pedig, amit láttam, leírnom lehetetlen. Én együtt is, másutt is Belgrádig, hová hat óráig menvén Konstantinápolyból lóháton, tíz szakaszban láttam, mégpedig az feje némelyik víznek tovább vagyon a hegyekben. Az a Belgrád szép lakó nyári hely az erdő között vagyon, kiben számtalan az gesztenyefa, a hollandiai orátornak szép lakóhelye, majorja van benne, s több keresztény nagy embereknek, ki nem mondhatom jóságát, hidegségét az forrásnak, honnét elébb jővén nagy sűrű szép erdőben, egy szép csurgadozó híves patak mellett van sétálóhelye s ugyan asztala is, hol mulat, földből csinálva azon orátornak. Oda soha be nem süt a nap, meg sem botlik a sétálásban, mert mintha megpádimentomozták volna az fáknak az alját ezeken a helyeken, másként is kétórányi földig az nap meg sem süti az úton járót a szép erdős helyeken.

            Az mint azért együnnen is, másunnan is nagy faragott köves bolthajtásokon hegyről hegyre, völgyről völgyre vizeket hozák, egy nagy szép faragott kövekből rakott mély helyben ötfelől jőnek be kőválukon az vizek. Ott az török császárnak szép festett filagóriája vagyon, holott mulatja néha magát az nagy szép sűrű erdő közt az patakok zúgása és látása felett. Ezekből asztán megint bolthajtás alatt nagy hegyeken, völgyeken egy patak jő. Ezeknek öszvefolyások s befogások felett is az másiknál is szebb s festettebb filagóriája vagyon a sok szép sűrű fák között az török császárnak. Innen indul osztán egy nagy patak sok hegyeken és völgyeken által, s megy által mind bolthajtások alatt Konstantinápolyba az görbe kapun kívül egy helyre, ahonnan ismét csorgókra oszol széjjel a városba. Itt már az csudálandóbb, mely magas rettentő vastag bolthajtásos faragott kőlábas kőkutakat csináltak kinn az mezőn, az völgyeken, hogy egyik hegyről a másikra a vizek által jöhessenek, akármely magas tornyoknál magasabbak, ki negyven, ki negyvenöt, ki több, ki kevesebb faragott kőlábakon, két-három contignatióban, úgy, hogy propter emissitatem egyiknek az közepén való boltozatok közt mentem által lóháton: az víz a fejem felett messze felöl lévő más boltozatokon folyván, alattam is nagy mélységben lévén.

            Ezeknek az vízbehozásoknak pedig egész kezdetitül fogva be Konstantinápolyig az széjjel annyi ezer felé a városban ilyen magas széles boltozati vannak, hogy mindenütt fáklyával le nem hajolva, annyi mértföldre a föld alatt bejöhet s széjjel járhat az ember, úgy, hogy ha valahol valami bomlása lenne az vizeknek, sűrűn lévén mindenütt ablakjai azon boltozatoknak, ha nem egyiken, de másikon vagy harmadikon beereszkedvén, feltalálják és megigazítják; csak egy dűlőföldnyire ilyen boltozatokat faragott kövekből csináltatni gondolja meg ember, mibe telne, hát annyi mértföldékre? mégpedig mind kősziklás helyeken? Nem hiszem: emberek ez mostani világban csak meg is tudnák az munkáját becsülni s felvetni, az mennyibe azok töltek, és úgy hiszem, az régi időbeli pogányok pro octavo mundi miraculo, világ nyolcadik csudái közé számlálhatták volna.

            De vétek itt elhallgatnom, az mint ezen utamban Belgrádon túl nagy hegyre felmentem (minthogy máskor a Dardanelláktól és Lámpásoknak torkából az nagy sűrű setét ködök miatt messze nem láthattam), az nagy Fekete-tengernek látására. Ez az Pontus Euxinus. [...] Ritkán van az, hogy azt valaki vagy csendesen, vagy setétség nélkül lássa, de nekem most szép tiszta időm lévén, az míg ellátható, tisztán elláthattam, noha ennek sem szélét, sem hosszát ember nem láthatja, mint felöl is írám, sohol benne sziget nincsen: [...] csendesnek is látszott az hegyrül, de az partjára menvén, mégis rettenetes zúgással két-három kopiányira csapta ki magát a partjára. Én levetkőzvén, reávetettem fejemet a híreért, hogy megféredjem, úgy is benne bementem tovább egy kopiányinál, igazsággal írom, olyan habok jöttek reám, mint a kőfalak, hogy tőlök magát is a tengert nem láthattam, mikor közel érkeztek hozzám, némelyeknek reám ütését felvettem, de némelyik lecsapott a lábamról (nyeltem akkor is rettenetes sok vizet), de felkelvén, kiljebb szállottam, míg az habok visszatértek, hogy a tengerben magokkal vissza ne vigyenek. Majd megesett is a curiositas és az experient[i]a. [...] Itt találtam az tengerparton egy nagy sárkányforma halkoponyát, kinek felül is ötven, alól is ötven vastag sűrű fogai voltak.

            Láttam én ebben a városban egy zsidó doctornál egy egész nagy crocodilust is, ki az embert elébb megsiratni, azután szokta megenni. Mint egy legöregebb vidra, halhéjasforma erős bőrű farka, négy kurta lába, mint az vidrának, a feje mint az kutyának, alól is negyven, felöl is negyven fogai az állaiban, a Nílus vizében terem, irtóztató állat, egész testestül volt megszáradva. Azután is láttam annál nagyobb crocodilust, mint egy hajócska, irtóztató azt látni.

            De el nem mulathatom, hogy ki ne írjam azt az kis kastélyocskát, kinek egy nagy tornya látszik kőkerítés között, egy magános kősziklácskán, az Fekete-tengerben, szintén amint belészakad Iszikurad alatt, Ázsia széle mellett, az császár várával általellenben az Fejér-tengerben az Fekete-tenger sebes folyása, ezt Leányvárnak híják, azt tartják felőle, régenten egy görög császárnak volt egy kedves leánya, azt jövendölték nekie felőle, hogy kígyó marása által kelletik meghalnia. Arra nézve, minthogy az derék tengerben kígyót nemigen látnak, építette neki arra a kősziklára ezt a váracskát (édesvizet is mondanak benne), az tenger közepében hogy ott kígyó nincsen, onnan ki sem hozta, de fata via invenerunt, mert egykor egy kosár szőlőt vittek be az leányának. Valamiképpen mégis a szőlőben a kígyó belébújt az kosárban, s az kígyó az leányt megmarta, mely miatt meg is halt.

            Ebben most lövőszerszámok is vagynak, az két tenger confluentiájai oltalmazására. Mikor belé akartam látására menni, nagy szélvész támadván s csak háromlapátos hajókon lévén az hegyek-völgyek formájára emelkedő, szemeimet is csak ki nem verő habok közt a szélvész másfelé vete, távulrul alig láthattak mások, mint én is másokat, és nagy haboktul oldalfél az delfin nagy halak is troppal mint egy sereg disznó szélyében jövén reánk, minthogy ezek az tempestasnak nagy praiesagiumjai, de másként az embernek nem ártanak, aminthogy sokszor melegen ugrott fel, a kajiknak fenekét is hátával megütötte, mégsem ártott, noha el is fordíthatták volna, szélei fognak a tengerbe seregestül, úgy hajtják a halakat, azzal élnek, az ő zsírjokat, minthogy igen kövérek, az hajók kenésére tartják.

            Megyek azon tengeri szigetek dicséretire, kik körül feljebb írám, hogy az emberforma tengeri csudák teremnek. Ezeket mind görögök lakják, ezek között híresebb az, kibe jeles három nagy klastrom vagyon, mind görög, kinek egyikét Panajót építette, maga is ott fekszik. Ez alatt vagyon egy kicsin igen csendes portusa a Fejér-tengernek, melynek alig vagyon mása, ennek hegyérül szépen kilátszik Bithynia országnak Ázsia és Európa felől való része és abban lévő magas Olympus50 hegye, akkor is hóval volt befedve. Ez alatt vagyon Brusza, kiben az régi török fejedelmeknek volt széliek, míg Konstantinápolyba az [görög] császárok székiben nem ültek, de messzi ellátszik ezen szigetnek hegyérül az nagy Fejér-tenger is, éppen Allonia nevű szigetig, hol finom borok teremnek, s oly erősek, ha az ember felforralja, mentést felgyűl a párája, mint az égettbornak.

            Ezen hegynek az dél felől való oldala egészlen inkább vad spikinarddal van benőve, betöltött az gyönyörű szaga, hogy sokáig hevertem rajta, alig hagyhatván el. De az oldalának alább való részén levő klastrom mellett, kiben nékem az tengeri ember övét adta egy vén kaluger, vagyon egy szép cédrusfa sűrű erdő éppen le az tengerig, kinek árnyékában megnyugodván, midőn az meredeken az tenger szélén lévő kősziklabeli mély barlangban való szentelt vizű forrás látására akartam lemenni, csaknem nyakam szakadva mentem be az tengerbe, de mind az nádpálcával erősen támaszkodván, mind az cédruságakat megkapván, papucsomat lerúgván, társaim is segítvén, megtartott s visszahozott az én Istenem, kiért áldassék szent neve.

            Ez olyan hely volt, hogy az midőn az meredekre az cedrusfák alatt megindultam, egy bolond is jővén az falubul utánam, az bolond tovább utánam nem jött, megállott, az meredek közepérül nézvén vissza, s láttam: nem jő, mondám az társomnak: Uram, hol járunk, nézzétek, amaz bolond, mégsem jött ide. De ezzel jár az experientia. [...]

            Ennek az hegynek tovább az falu felé mellett való alsó részén gyönyörűség volt sétálni s meditálni a sok szép sűrű olajfák között, de ezekben a szigetekben nem újság sem olajfát, sem cédrus-, sem füge-, sem citrom-, sem narancs-, sem pomagranátfákat látni. Az emberek bizony rosszak, mert ha pénze nincs az embernek, az ablaka alatt is meghalhatna az ösmeretlen ember; fejércselédjeket is inkább dugják a töröknek is. Az klastromban Istenért az úton járónak szállást s enniek adnak, de azok is discretiót kívánnak érte.

            Ezek marhát nemigen tartanak, többire semmit sem vetnek, hanem ha jó j ok lévén, kereskednek, még csak kenyeret is többire Konstantinápolyból hordanak. Borok jó s olcsó. Itt láttam olyan nagy tengeri kopp [?] halat, hogy egy macska bebújhatott volna a szájába; s kereszthalat is, kinek sem feje, sem dereka nem lévén, egészlen öt részre csak farkakbul állván, olyan biborcsókkal van az farkának mind az öt ága az szélein két rendbe megrakva, mint az habarnicának. Itt is addig járék az emberhalak barlangjára, hogy szél támadván, az kajikom vagy hajóm is már az habok verése miatt ropogván, csak alig hogy ki nem csapa az derék tengerre, már oldalul nézvén az Olympus havasait; igaz, hogy az tenger jól megtáncoltata, de az Isten onnan is békével visszahoza. [...]

            Éjszaka olyan fortuna superveniált, hogy az tengert egy kopiányira s kettőre is kicsapta az partjára, de reggelre egészlen megnémult, úgy hogy tizennyolc tengeri mértföldet kétlapátos kajikon mertem visszajönni nagy csendesen. [...]

            Ezek után megint kajikra ülvén, leereszkedtem az császár vára alá, holott egy emberséges bustandsi más jóakarója képében esmervén meg, bevitt a tengerparton lévő palotájába a császárnak, s meghordozott ott is belől, hol a császár ágyai, székei vannak. Én Istenem, micsoda kies világi aranyos dicsőség, jobb ki nem írnom, mintsem aki nem látta, el ne higgye, de ha látná, többet látna, mintsem én kiírhatnám; ott ül a jó hajóra, mikor a tengeren hajókázni akar, az ő gyémántos, smaragdos, rubintos, turkisos, aranyos hajóján.

            Onnan alább ereszkedvén, és az tengeren a császár vára végéig menvén, a Sophia temploma alatt szállottam ki, melyet újólag megjártam, csudálván ennek márványkő rettentő falait, padimentomit, oszlopát, rézzel egészlen béborétott egynéhány nagy kapuit, küszöbit, ajtófeleit, rettenetes folyosóit.

            Onnét az filhamba menvén, láttam egy nagy mord kedvetlen hím oroszlányt, húst hozatván nékie, mint az diót, csak úgy ropogtatja a csontokat. Itt láttam egy róka forma nagyságú óriásfejet, nagy darabokban elefántfület, bőrt és egész fejet, oroszlánybőröket, sárkányfejet és egy nagy sárkánybőrt, kit hogy már az fegyver meg nem fog, már elhiszem, hogy az ő bőrén kívül lévő hajas pancér forma erős haját láttam, az ő irtóztató sűrű fogas állait, hosszú farkát.

            Itt közel látván sok régi sisakok, fegyverek közt az régi Noach saruját is; és az özvegy császárnék lakóhelyek mellett továbbmentem. Láttam a sultán Soliman temetését is az ő nagy mecsetje mellett, kit most Erdély s Magyarország bizony meg nem csináltathatná.

            Elhallgatom, az Fekete-tenger torkában micsoda gyönyörűséges, híves, kies aranyos palotákban laktunk, holott csak én magamnak is külön belül merő aranyos üvegházam volt szállásul. Itt sok szép aranyos fejér márványköves helyen való vízi mesterségek, az kertben sok szép olaj-, ciprus-, pomagranátfák, források és sétálóhelyek felett malosaszőlőfák tartották az árnyékot, szint akkor érvén a sok szép malosaszőlő és fekete muskatályszőlő.

            Ennek ellenébe tartják Ázsiában az tenger szélében, egy nagy torony alatt, ciprusfák mellett vendégfogadó forma helyben a császár szelindekjeit, különös láncokra kötözve a nyákokat, lehetett harminc vagy negyven, mind öreg szelindekek. Hogy odamentem, mentést az őrzők megmutatták őket. Ennek ellenében jártam meg az császárnak azt a mulatóhelyét is, kinek fedele nincsen, hanem csak az a sok sűrű ciprusfák árnyékozzák bé, de ide már az császár nem megyén, minthogy egy kígyót találtak az apja kerevetje alatt. Azon helyen véghetetlen szőlős-, gyümölcsöskertje vagyon és a többinél legkönnyebb vize. Noha én itt is az mulatságnak megadtam az árát; mert azelőtt egynéhány nappal jól meleg lévén, csak szolgástól az Fekete-tenger partján sétálván, azonnal levetkőztem, hogy megferedjem, egy ingben, lábravalóban, süvegben, papucsban egy nagy kőre állottam, hogy onnan csak egy lábravalóban ereszkedjem lassan az szép tisztán folyó tenger szélibe. Azonban az kő az tenger csapdozási miatt sík lévén, az mint reáléptem, megcsiszamodván, nyakra-főre mentem bé az tenger mélységébe, kinek fenekén lévő egy nagy fejér kőbe az oldalamat úgy megütöttem, hogy ötven napig sem felejtettem el. [...] Itt megvallom, az eszem odalett mindaddig, míg az tengerből feljöttem, míg az napfényt megláthattam, noha bizony addig sok sós vizet nyeltem, de magamat reflectálván, az mint az sebesen folyó, nagy habokkal hánykódó tenger az süvegemet elvitte, utánaúsztam s kifogtam: az fél papucsomat is amint az fenekére ment volna, visszahoztam, noha az ing s lábravaló is rajtam volt. [...] Féltem itt az rettentő nagy delfin halaktul is, kik szintén akkor compareáltak mellettem, midőn úsztam, hogy mint Jónást, elkapnak, de Isten megoltalmazott. [...]

            Mulatság kedveért menvén ki Konstantinápolybul négyórányi földre, Kucsuk Csek-medse nevű helynél az mint az Fejér-tengernek szakadékja messzire benyúl, annak az végénél vagyon egy Asiatli nevű falu, kiben az muftinak szép híves, kies nyári lakóhelye van, abban mulattunk harmadnapig, az faluban egymás mellett három gyönyörűséges kútfejek vannak gazdag forrásokkal, régen vára volt itt az görögöknek, de az mi nevezetesebb, az faluhoz közel egy kősziklán volt régen klastromjok az veres barátoknak vagy templariusoknak, benn az kősziklában irtóztató barlangokban laktak, nagy öreg templomjok, oltárok benne, mind természet csinálta. Ennek egyik oldalában setétség lévén, az mint az lámpással odamentem negyedmagammal, láttam egy lyukat, kibe pro curiositate bemenvén, belől mentést nagy tágosság vagyon, ebben egy fertály óráig mentem bé, míg az gyertyámnak fele elégett, hogy az felével visszajöhessek. Megvallom, ha úgy tudtam volna, az micsodásnak találtam, belemenni nem mertem volna, egyebet benne denevéreknél nem láttam, kik ha az gyertyát el csapták volna, az mint hozzánk csapdoztak, nem tudom, mikor mászkáltunk volna vissza az rettenetes setét kősziklák meredekei közöl. Isten visszahozván belőle, az öreg emberektül tudakoztam: micsoda hely lehet az? Azt mondották, hogy éppen az görög császárok residentiájokban mehetnek az föld alatt azon kőlyukon, úgy hogy azon in extremo casu is segítség mehetne be Konstantinápolyba, s az városbeliek is azon salválhatnák magukat, az minthogy az török mikor megvette Konstantinápolyt, ott sokan mentek ki, de az török észrevévén, mind levágta őket. Most már azt az török nem curálja, hanem puszta. Ebben az kőlyukban felettébb sok kincseket is mondanak, de hozzá nem férhetnek az ördögnek sok formájú apparentiája s játékja miatt. Ezen klastromhely alatt fakad ki az kősziklábul egy szép öreg híves kútfő, úgy mondják, az Dunábul jő, bő vize van, ott mentést malmot hajthat, és ezen kőlyukon általfoly. Ebben az kőlyukban sok helyt csepeg az kőszikla, s egy helyt kiváltképpen olyan csepegőkő nyúlt le, mint az embernek az dereka, egy darabot belőle kitörvén, elhoztam velem.

            Azt tartják az olasz jubilirek, hogy annak az vastag csöpögőkőnek az fundamentomában nagy öreg gyémántot találnának, ha mind kitörnék az kősziklábul, de ezt nem minden kétökrű parasztember vihetne végbe; azonban Balás is meglátná az dombrul.

            Anno ezerhatszázkilencvennyolcadikban, octoberben jött ide Konstantinápolyhoz két fegyveres hajója [...] az francia királynak, kik az ő vasmacskájokat éppen ott hányták le az közepén, ahol az császár vára alatt az Fekete-tenger befoly az Fejérbe. [...] Az első háromlapátos volt, főcommendansa Marchio de Villars, ki egyszersmind követségbe is jött a császárhoz, igen csendes, discretus ember, hogy urunk őnagysága látogatására küldött, nagy becsülettel látott, derék tisztviselők voltak együtt véle a hajóba, midőn elbocsátott és az gályájábul az én kis hajómba kiszállottam s az tengeren visszaindultam, öt öreg ágyúkkal lövetett, úgy hogy az rettenetes füst béfogá az tengert, sok ideig az nagy füstben senki nem is láthatott. Csudálták ezt a becsülettételt mind az törökök, mind az keresztények, hogy az király ágyúiban magyarnak ötöt sütöttek ki, holott az midőn más nemzetbéli akármely keresztényt leginkább becsültet, háromnál többet nem lőtet. Az másik hajóban volt az főcommendans: Dominus de Duchen, ez is vendégségbe hívott magához, kinek mind az jól tartásban, mind az böcsülettel való látással semmi híja nem volt; az király kisebb hajócskáját (melynek mint az hintónak árnyéktartója is szokott lenni) küldötte érettem, minthogy igen nagy szélvész volt, de én minthogy szót adtam volt nékie, s tudván, hogy ígérete szerint azt az királyi hajócskát küldi érettem, hogy inkább obligáljam, béren fogadott hajón mentem el egynéhány becsületes emberekkel, az nagy szélvészben egymást meg nem láttuk, elmentünk egymás mellől, egy becsületes Dominus de la Schurze nevű századost küldött volt érettem, mely ha jócskának az hátulján ki volt téve az királynak zászlója is, és így az gályához érkezvén, még távolrul meglátván, hírt adott felőlem az strása; mentest az vicecommendansa az gályának az fölső grádicshoz jött, s az kalapjával intvén, reverentiát tött.

            Én kiszállván az én hajócskámból, az midőn az vicecommendans excipiált s lábaimat feltettem az gálya tetejére, az guardia (az minthogy mindenkor készen áll) akkor is készen várván, és az mikor véle kezet fogtam, az dobot megperdetvén, az sípocskákat is megfújván, az fegyvereket is feltartván, maga az főcommendans az külső palotára jött ki előmbe, és nagy becsülettel excipiálván és maga szállására vivén, az maga székébe ültetett, és míg az ebédnek ideje eljött, megkérdvén tőlem, kívánom-e ex curiositate az király gályáját belől megjárni. Én nagy becsülettel fogadván, az vicecommendanst küldötte el velem, az ki kezemnél fogva az egész gályában belől meghordozott (ezt cselekedvén velem az más gályában is), minden belső provisióit, thesaurusit (mely az munitio) megmutogatta, becsületet tétetvén mindenütt mind az tisztekkel, mind az vitézekkel.

            Mit mondhatok többet hozzá, vagyon-e a mi nemzetünk közt, az országban lévő várak közül is valamelyik ilyen provisióval? Mindenféle tiszt duplásan vagyon benne, és noha csak az actualis parancsol, de az adjunctusnak is mindeniknek, ámbár semmit sem parancsoljon, de szintén úgy kijár fizetése, mintha parancsolna.

            Azonkévül minden gályán volontair tizenkettő, hogy ha mely főtisztek az emlétett melléjek rendeltettek közül valamelyik elesnék, mentést készen találják az volontairek közül. Az tiszteknek tisztességes asztalok cum argentaria; az vitézi ő rendnek mind élésből, mind fizetésből nagy provisio. Szép piros toloni, massaliai bort iszik mindenik, és gyönyörű fejér kenyeret eszik, rettentő kondérokkal főzvén mindennap húst nékiek, lábon barmokat, juhokat tartván jászlukon az gályában. Az király commissariusa ez világon mindenről gondolkodik, szüntelen minden élés, provisio hat holnapra vagyon benne. Itt magát mutogatván az commissarius az vendégség után, bezzeg oly s annyiféle rosolisokat hozatott, hogy az régi pogányok nectárnak nevezhették volna, és noha az király muzsikái zengettenek, de azonkívöl is elcsúszott volna.

            Minden ágyúhoz való egy-egy lövésre való puskapor kártyába van kötve, s mint az könyvek az thecában, juxta numerum külön-külön renddel téve, hogy az mikor a szükség kívánja, minden confusio nélkül adhassék elöl minden ágyúhoz készen s hamar, az mint az pattyantusok [!] kívánják. Egyéb mindenféle állapotok is elhihetetlenül vannak elrendelve mind az két gályában.

            Az király praesidiumit megmustrálták előttem, az egyikben dobokkal, az másikban csak szóval adván jelt, az mint vagy fordulni, vagy az fegyvert kellett fordétaní az vitézlő rendnek. Ezen gályából is mikor leszállottam, hogy visszamenjek, öt öreg ágyút süttek ki az királynak, mint az másikban, és az egész praesidium, mely több volt hatszáznál: „Vivatot", valamint az torkokon kifért, háromszor kiáltották, kit csudált mind Galata, mind Konstantinápoly, s az király hajóján küldtek vissza, akkor bizony félve állott előttem mind török, mind keresztény az útbul, látván ezt az nagy böcsülettételt.

            Más nap az commendans igen finum bort, francia bort és rosolisokat küldött ajándékban az szállásomra. [...]

            Notandum. Ennek a Dominus Duchennek csak fél keze volt, mivel az egyiket ágyúval lőtték volt el, másként igen barátságos ember.

            Ezek az fegyveres hajók az király méltóságát magok előtt viselték, mert az dobokat, valamint az marsiliai portusban szokás szerént mindenkor mint egy armadában, sokáig megverték, mind setét estve, mind hajnalkor egy-egy öreg ágyút kisütöttek, harangoztak, minden szabadsággal éltek, non obstante eo, hogy a császár vára előtt voltak, nem is volt itt efféle öreg hajó húsz esztendőtül fogva; mikor pedig visszamentek, egy falka hozzájok szökött keresztény rabokat magokkal elemeltek nagy lövésekkel.

            Ezek után láttam Konstantinápolyban eleven négyesztendős struccmadarat is, ki az hátán tizennégy esztendős gyermeket elvitt. Elég nagy Coridon.

            Láttam eleven chamaeleont is, kit az francia orátor az király számára készétett, sem eszik, sem iszik, csak széllel él, négy lába, farka mint a kígyónak, Smyrnában termett, az szemeivel élőire úgy, mint hátra, nézhet; olyan színűvé változik, mint az minéműt mutatnak neki. Akármely öreg gyíknál nagyobb, az lába fejei kétfelé hasattak, egyik hasadáson két, másikon három körmei vannak. [...]

            Anno ezerhatszázkilencvennyolcadikban. Mentem újabban az nagy rettentő Fekete-tengernek jobban való experientiájára, csak háromlapátos, de kormányos bajon. [...] Azon az canalison mentem ki, melyet Bosphorus Tracicusnak hínak, amint az szorosbul az nagy tengerre mentem az Pompejus Magnus oszlopa felé, ritka dolog és dicsőség a nagy Istennek, olyan csendes volt az tenger, mintha csak jégen kellett volna menni. Estvére az messze füvelő lovak helyére jutván, másnap tovább is ott mulatozván, csudálva szemléltem egy kősziklán lévő torony mellől az tengerben játszadozó s halászó delfin sok halakat, mely nagy mesterséggel mint a hálóval kerítik magoknak az sok különféle halakat, mindaddig, míg kapdosni kell, hason felfordulva úszván, de az kapdozásra hassal fordulnak fel, hogy a szájok is felöl essék, az nyíl sem sebesebb, mint ők akkor az úszásban, az hasok fejérsége az tengertől világos, majd ég színűen látszik. Néztem azt is az partjáról, mint fogták az halászok az platajcokat,_ kalkan balukokat, tengeri nyelveket etc. Én ebben az irtóztató nagy tengerben, itt is, másutt is egynéhányszor förödtem meg, felettébb kívánván az szép tisztaságot, noha ritkán tiszta az széli az habok kicsapása miatt. Mikor pedig azon hajón visszaindultam, virradatkor csendesnek látszott a tenger, de nagy setétség volt rajta, úgy hogy egy vagy két ágyúlövésnyire menvén, hogy némelyek az velem lévők közül (honoris ergo nem nevezem őket) előre figyelmezvén, mihelyt az haboknak torony módjára az parton lévő kősziklákra nagy zúgással való felszökéseket, az tengernek is dagadozását meglátták, megrémültek, s az visszatérést kiáltották. Én megvallom, vissza nem tértem volna, de az kormányosnak is esze veszvén és az utat is eltévesztvén, hogy már előre megyünk, s azon vettük észre, hogy azon helyre megyünk, ahonnét megindultunk. Ott azért én azon félelmeseket (minthogy azt akárki tanulja meg, hogy soha, ha lehet, tengeren, kivált kis hajón félelmes emberrel együtt ne járjon) kiszállítottam, s őket a szárazon hagyván, azon setét és felhabozni kezdett tengerre visszaindultam. Irtózom elő is hozni most inkább, mint akkor, szél nem volt, mégis micsoda hegyekké váltak az habok, és olyan völgyekké, kikre felmenni s leereszkedni kellett az kis hajóval, hogy az völgyekben ezerenként állhattanak volna bé az lovasok; a szélén nem mehettünk, mert sok ezerszer az kősziklához vertek volna az habok, melyek mint az tornyok, annyira szökdegéltek fel. Beljebb tartván, attól féltünk, ha az utat elvesztjük, az minthogy rémülve hallottuk a setétbe némely beljebb eltévedteknek s elveszendőiknek kiáltásokat s jajgatásokat.

            Volt itt velem egy tüzes szájú, másként vitéz G. J. magyar, de akikor úgy megfélemlett, hogy hanyatt dűlt a hajóban, s mint az holt, az fejét sem emelte fel, valamíg az háború tartott. Megvallom, én is bizony borzadtam, de nem tettettem, hogy mások is meg ne rémüljenek, tudatlanok lévén mind az kormányos, mind a lapátosok, nem szűntem biztatni felszóval őket, belöl lelkesen fohászkodván s nézvén arra, ki mind az szélnek, mind az tengernek parancsolt. [...]

            Alig haladtuk el az toronybeli lámpást, hogy az én édes és engem vízen s szárazon való veszedelemtől kimentő jó Istenem megszánt s egy kis gyenge szellővel tíz óra tájban eloszlatta az tengernek setétségét, habjait lecsendesítette, a tengert egészlen ő magát is, hogy mint az jégen vagy sík mezőn jöhettünk be az canalisba, és délre egy gyönyörűséges árnyékos helyre szállottunk ki (kiket már mások elveszetteknek tartottak) az Bűrváron felül az tengerpartra. [...]

            Decima Septembris. Jött be Konstantinápolyba Drinápolybul az török császár, sultan Mustafa, kimondhatatlan pompával. Maga is páncélban, az udvari népe is. Soha annyi cifra hadi- és lóöltözeteket nem láttam, sok aranyszerszámot, gyémántos, rubintos, smaragdos klarisos orientalis gyöngyös, skófiumos vezetékjei, némelyeken szép tigrisbőrök voltak, némelyiken nagy s fejér s fekete foltos valami vadnak az ő bőrei, igen böcses és drágáknak mondották.

            Az udvari népe mind boncsokos s janyikos lovakon voltának, több volt háromszáz jancsikos lónál alattok, az még számlálhatatlan néprül — kikkel vagy jött, vagy udvaron állottak nékie — szólni sem kell, mert az elhihetetlen. [...]

 

 

 

A Fekete-tenger egyik középkori térképábrázolása

 

 

Székely Bertalan festménye Thököly Imre fejedelem meneküléséről

 

 

Thököly, a fejedelem

 

 

 

K a l a n d o z ó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Enveco Free Stat