A száz éve halott Jules Verne – talán a világ legnagyobb, legsokoldalúbb kalandozója. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy a regényeihez képest csupán szerény földrajzi távolságokat megtevő, tisztviselő életű írót édesapja még jóidőben – hajósinasnak szegődése előtt – fülön csípte és szigorú ellenőrzés alatt tartotta. A majdani író ekkor – 11 esztendős kamasz volt - megígérte a szüleinek, hogy soha többé nem próbál világgá menni, s áhított utazásait ezután kizárólag térképen, papíron teszi meg.

            Ma már tudjuk, hogy ígéretét nem tartotta be, felnőtt korában szenvedélyesen hajózott, három jachtját 1861-ben született Michel fia után nevezte el: Saint Michel I., II. és III. E ragaszkodás kölcsönös: az író élete alkonyán Michel fia lesz az, aki a megroggyant egészségű Vernének segít összes műveit sajtó alá rendezni.

            A jogi végzettségű, de irodalmi ambíciókat tápláló tőzsdeügynök lenyűgöző irodalmi hagyatéka a kalandozás, az utazás igen sokrétű értelmezését adja, felölelve a minden irányú időutazást is, nem beszélve arról a száznyolc fantasztikus tervről és találmányról, melyek közül csaknem hetven már megvalósult, köztük az űrhajó, a televízió, a gépfegyver, a légkondicionálás, az atombomba, a hangosfilm.

            Nagysikerű, magyar nyelvterületen is agyonolvasott könyvei mellett (Nyolcvan nap alatt a Föld körül, Nemo kapitány, Sándor Mátyás, Sztrogoff Mihály, Utazás a Föld középpontja felé, A rejtelmes sziget, Grant kapitány gyermekei, Utazás a Holdba, Hódító Robur, A tizenötéves kapitány, Kétévi vakáció) létezik néhány olyan munkája, amelyek az erdélyi és a romániai valóság alapos ismeretéről árulkodnak.

            Újabban nem zárják ki a lehetőségét annak, hogy bár Jules Verne kamaszkorában nem tudott elszökni a tengerre, de azt megengedte magának, hogy Közép-Európában, pontosabban a Retyezát-hegységben, vagy az Al-Dunán, beleértve a Duna Deltát is. Bizonyítékul a Várkastély a Kárpátokban, A dunai hajós vagy A makacs Keraban c. regényeit szokták idézni. Az esetleges erdélyi-romániai utazásait dokumentáló adatok hiányzanak ugyan, de a művek részletei, az azokat megalapozó információs háló egyértelműen túlmutatnak a térképen utazás keretein.

            A Várkastély a Kárpátokban reálisan létező helyet örökít meg, amely a Malomvíz nevű községhez tartozó Malomvízszuszény mellett található, s az időközben leomlott, 200 méternyi magaslatra épült Kolc várkastélyra emlékeztet, amelyet egy bizonyos Candea nevezetű nemesi família birtokolt. A helységet ma már csak pár tucat öregember lakja, akik a régmúlt idők történéseit legendák formájában adják tovább annak, aki még kíváncsi rájuk.

            A könyv mindjárt egy havasi pásztor alakjának a bemutatásával indít, akit a faluban boszorkánymesternek és fantasztikus szellemekkel társalgónak tartanak, mivel hogy kint él a vad havason, s a csillagokkal társalog. Frink, a pásztor ugyancsak a hegyekben találkozik egy házalóval, aki akkor ismerkedik az erdélyi havasok világával. Az általa elmondott tudnivalók gyaníthatóan közvetlen írói tapasztalaton alapulnak, s egyes kutatók tudni vélik, hogy az erdélyi látogatásra 1892-ben került sor.

            „A legelőt elhagyva Frik a tágas mezők szegélyén haladó széles ösvényre tért. Itt igen magas szárú, nagyon hosszú kalászú búza hullámzott; néhány kukoricatábla is húzódott erre. Az út fenyves szélén vezetett, az erdei- és jegenyefenyők alja hűs és sötét volt. Lejjebb a Zsil fényes habjai siklottak, vizét tisztára szűrte a mederfenék kavicsa, hátán pedig a fentebbi fűrész­telepekről bedobott farönkök úsztak.

            A kutyák és a juhok megálltak a folyó jobb partján, és mohón inni kezdtek a magas partról, megrezgetve a sűrű nádast.

Veresd innen már csak három puskalövésnyire esett, a sűrű füzesen túl, amely egészséges fákból állt, nem pedig olyasféle csenevész, alsó ágaiktól megfosztott törzsekből, amelyek néhány lábbal gyökereik fölött elsatnyulnak. Ez a füzes egészen a Vulkán-hágó lejtőig terjedt, a hasonló nevű falu pedig a Kopasz-hegy oldalán levő kiugráson terült el.

            A vidék már kihalt volt ilyenkor. A mezei munkából napszálltakor visszatérnek otthonukba az emberek, és Frik útközben senkit sem üdvözölhetett. Ahogy nyája szomját oltotta, a völgy hajlatai felé vette útját - ekkor azonban a Zsil kanyarulatánál, vagy ötven lépéssel lejjebb, egy ember bukkant fel.

            - Hé, barátom! - kiáltotta a pásztornak.

            Olyasféle vándorárus volt, akik a megye vásárait járják. A városokban, a mezővárosokban, sőt még a legszerényebb falvakban is találkozni lehet velük. Nem jönnek zavarba, ha meg akarják értetni magukat: minden nyelven beszélnek. Vajon ez olasz, szász vagy román lehetett-e? Ezt bizony senki sem tudta volna megmondani. De az bizonyos, hogy zsidó volt, magas, sovány férfi, sasorrú, hegyes szakállú, domború homlokú, igen élénk szemű.

            Ez a házaló messzelátót, hőmérőt, barométert és kis órákat árult. Ami nem fért bele az erős vállszíjon lógó batyujába, a nyakában és az övén csüngött: valóságos csecsebecsereklám volt, holmi két lábon járó kirakat.

            Az árus valószínűleg tiszteletet és talán üdvös félelmet is érzett, már amilyet a pásztorok szoktak kiváltani. Mindjárt kezet is szorított Frikkel. Azután megkérdezte románul - ez a nyelv a latin és a szláv keveréke -, de idegenes kiejtéssel:

            - Jól vagyunk, barátom?

            - Igen... már amilyen az idő - felelte Frik.

            - Akkor ma jól van, mert szép az idő.

            - De holnap már esni fog.

            - Esni fog?!... - kiáltott fel a házaló. - Hát errefelé felhő nélkül is elered az eső?

            - Ma éjjel felhők jönnek... odaátrul... a hegység komiszabbik feléről.

            - Miből látja ezt?

            - A juhaim gyapjából. Olyan érdes és száraz, akár a cserzett bőr.

            - Az bizony baj azoknak, akik az országutakat róják...

            - És jó azoknak, akik otthon őrzik a házuk ajtaját.

            - Ehhez ház is kell, pásztor.

            - Vannak gyermekei? - kérdezte Frik.

            - Nincsenek.

            - Házas?

            - Nem.

            Errefelé szokás ilyesmiről érdeklődni, ha két ember találkozik. Frik így folytatta:

            - Honnan jön, kalmár uram?

            - Nagyszebenből.

            Nagyszeben Erdély egyik legfontosabb városkája. Onnan az utas nyugatra fordulva a Zsil völgyébe ér, amely egészen Petrozsényig ereszkedik alá.

            - És hová megy?

            - Kolozsvárra.

            Aki Kolozsvárra akar eljutni, annak csupán fölfelé kell tartani a Maros völgyében; majd Gyula­fehérváron keresztül, a Bihar-hegység első nyúlványait követve lehet elérni a megye szék­helyét. Legfeljebb százötven kilométeres út.

            Ezek a hőmérő-, barométer- és limlomárusok mindig különleges, titokzatos lénynek látszanak, s kissé szokatlan módon viselkednek. Ez a foglalkozásukból ered. Ugyanis az időt árulják, mindenféle formában: a most pergő időt, a mai és a holnapi időjárást, miként más házalók a kosarat, kötött ruhát vagy pamutkelmét. Azt mondhatnánk, hogy ezek a Saturnus és Társa cég kereskedelmi utazói, amelynek cégére az arany homokóra lehetne. Kétségtelenül ilyen hatást tett a házaló zsidó is Frikre, aki némi csodálkozással nézegette a kirakatát; e tárgyak újak voltak számára, azt sem tudta, mire valók.

            - Hé, kalmár uram! - kérdezte, és kinyújtotta a karját. - Mire való ez a kacat, amely úgy csattog az övében, akár egy akasztott vénember csontja?

            - Ezek értékes holmik - felelte az árus -, és mindenkinek nagyon hasznosak.

            - Mindenkinek! - kiáltott fel Erik, és sokatmondóan hunyorított. Még a pásztornak is?

            - Még annak is.

            - Hát ez a masina?

            - Ez a masina - válaszolt a kereskedő, és egy hőmérőt táncoltatott a keze között - közli, hogy meleg van-e vagy hideg.

            - Eh, barátom! Hiszen ezt úgyis tudom, mikor izzadok ingben, vagy vacogok a subámban is.

            Ez kétségtelenül elég egy pásztor számára, aki nemigen törődik a tudomány miértjeivel.

            - Hát ez a nagy vacak azzal a mutatóval? - folytatta Frik, és egy aneroid barométerre mutatott.

            - Ez egyáltalán nem vacak, hanem olyan eszköz, amely megmondja, hogy holnap szép idő lesz-e, vagy esik...

            - Igazán?

            - Igazán.

            - Pompás! - vágott vissza Frik. - Nekem aztán nem kéne, még ha csak egy krajcárba kerülne is. Hiszen ha csak elnézem a hegyek között vonuló vagy a legmagasabb csúcsok fölött vágtató felhőket - nem tudom-e az időt már egy teljes nappal előbb. Nézze csak azt a ködöt! Szinte a földből száll fel... Nos hát, én megmondom, hogy holnap abból eső lesz.

            Frik pásztor, az időjárás nagy megfigyelője, valóban meglehetett barométer nélkül.

            - Akkor azt már nem is kérdezem, hogy órára szüksége van-e - folytatta a házaló.

            - Órára?... Van nekem egy, amely magától jár, és a fejem fölött lebeg. A nap, odafönt. Látja, barátom, amikor az megáll a Roduk csúcs fölött, akkor dél van, amikor pedig az Egelt hasadékán keresztül néz ki, akkor este hat óra. Ezt a juhaim éppoly jól tudják, mint jómagam, a kutyáim pedig, akár a juhaim. Tartsa meg hát a limlomjait.

            - Nohát - folytatta a házaló, ha nem volnának más vásárlóim, pásztorokból nehezen tudnék meggazdagodni! Tehát semmire sincs szüksége?

            - Az égvilágon semmire.

            Ez az egész olcsó portéka különben mind meglehetősen közepes készítmény volt, a légsúly­mérők nem mutatták pontosan a változékony vagy az állandó szép időt, az órák mutatói túlságosan hosszú órákat vagy nagyon is rövid perceket jeleztek - egyszóval csupa vásári holmi. A pásztor talán sejtette ezt, s nemigen hajlott rá, hogy vevőnek csapjon fel. Mégis, amikor már-már a kezébe vette a botját, hirtelen megrázott egy csőfélét, amely a házaló hevederén lógott, s megkérdezte:

            - Hát ez a lyukas vas itt mire való?

            - Ez nem lyukas vas.

            - Akkor mordály?

            A pásztor ezen afféle kiöblösödő ócska pisztolyt értett.

            - Nem - felelte a házaló -, messzelátó.

            Közönséges távcső volt, amely ötszörös-hatszorosra nagyítja meg a tárgyakat, vagyis éppen annyival hozza közelebb. Frik lekapcsolta a szerszámot, nézegette, tapogatta, ide-oda forgatta, hengereit egymásba csúsztatta.

            Azután fejét csóválta.

            - Messzelátó? - kérdezte.

            - Igen, mégpedig a javából. Alaposan meghosszabbítja a látását.

            - Ó, nekem jó a szemem, barátom. Amikor tiszta az idő, a legutolsó sziklákat is látom egészen a Retyezát csúcsáig, a legutolsó fákat is a Vulkán-szoros mélyén.

            - És nem is hunyorog?

            - Nem is hunyorgok. A harmat teszi ezt, amikor estétől reggelig szabad ég alatt hálok. Ez aztán derekasan kitisztítja az ember látókáját.

            - Hogyhogy... a harmat? - csodálkozott a házaló. - Hiszen az inkább megvakít.

            - De nem a pásztort.

            - Ám legyen! De ha jó is a szeme, az enyém még jobb, amikor a messzelátót ráillesztem.

            - Szeretném látni.

            - Hát lássa úgy, hogy a saját szemét illeszti oda...

            - Az enyémet?

            - Próbálja meg.

            - És nem kerül semmibe? - kérdezte Frik, aki természettől fogva igen bizalmatlan volt.

            - Semmibe... hacsak rá nem szánja magát, hogy megveszi tőlem ezt a masinát.

            Frik, miután e tekintetben teljesen megnyugodott, fogta a messzelátót, amelynek csöveit a házaló beigazította. A pásztor lehunyta bal szemét, és a szemlencsét a jobb szemére tapasztotta.

            Legelőször a Vulkán-szoros felé nézett, s felfelé haladt a Kopaszhegy irányában. Ezután leengedte a szerszámot, és Veresd falura szegezte.

            - Ej, ej! Hát mégis igaz... - mondta. - Messzebbre lát, mint a szemem... Ott a főutca... Felismertem az embereket... Lám, Deck Miklós, az erdész, ott jön vissza a körútjáról, hátán a bőrtáskája, vállán a puskája...”

            A könyvbéli történet, ami természetesen eme ízes, de jobbára csak hangulatkeltő és -festő expozíció után következik, kevésbé fantasztikus, annál inkább romantikus, de az író itt sem tagadja meg önmagát: a meseszövés mellett mindig gondja van arra, hogy a bemutatott távoli vidékek életéről, szokásairól minél több információt közvetítsen. Így aztán, aki a regényt elolvassa, a Jókai által több regényben is lefestett Erdély-képhez igen hasonló, reális megfigyelésekben gazdag leírást kap a francia szemnek amúgy egzotikusnak tűnő országról.

            Másféle valóságból, bár ugyanazon Habsburg Birodalom hatókörében megesett történetekből táplálkozik A dunai hajós cselekménye, amely három évvel az író halála után látott napvilágot; ez egyike az író kései munkáinak, amelyben Verne egy ártatlan sportfogadás keretébe ágyazza kalandos történetét.       1876-ban vagyunk, Sigmaringen német városkában, a Duna forrásvidékén, ahol a Dunai Liga – a Duna menti államokból összeállt nemzetközi horgásztársaság – tagjai soros közgyűlésük és versenyük utáni banketten a horgászvetélkedő győzteseire ürítik sűrűn megtöltött poharaikat. Az éppen soros győztes, a magyar Borus Demeter akkor furcsa javaslattal állt elő, ami a cselekmény motorját is beindítja később:

            „A horgászok, akik kedvtelésük gyakorlása közben csendesek, hallgatagok, a világ legzajosabb embereivé válnak, mihelyt félreteszik a horgászbotot. Amikor hőstetteik elbeszéléséről van szó, hát felérnek a vadászokkal, ami pedig nem kis dolog.

            A Halásztanya asztalai körül összegyűlt körülbelül százfőnyi vendégsereg - jeles bajnokai a horgászbotnak, megszállottjai a pedzőnek, és szerelmesei a horognak - már az ugyancsak kiadós ebéd végén tartott. A délelőtti “munka” nyilván alaposan kiszikkasztotta torkukat, legalábbis erre vallott a tálalón felsorakozó rengeteg palack. Most csak a különféle pálinka volt soron, amellyel rendszerint a kávét szokták leöblíteni. Délután három óra lett, mire az egyre emelkedettebb hangulatban levő vendégek felálltak az asztalok mellől. Az igazat megvallva, voltak köztük, akik tántorogtak, és asztalszomszédjaik támogatása nélkül aligha jutottak volna messze. Legnagyobb részük azonban szilárdan állt a lábán, mint ahogyan ez illett is a Dunai Liga versenye alkalmából évente többször is megismétlődő, hosszú áldomások derék, elmaradhatatlan résztvevőihez.

            Ezeknek a nagy érdeklődés mellett és ünnepélyes keretek között megtartott versenyeknek nagy volt ám a híre a nevezetes szőke - és nem mint ahogyan a közismert Strausskeringő mondja: kék - folyam egész mentében. Özönlöttek ide a versenyzők a badeni hercegségből, Württember­ből, Bajorországból, Ausztriából, Magyarországról, Romániából, Szerbiából és még a bulgáriai és besszarábiai török tartományokból is.

            A társaság már öt éve állott fenn. Elnökének, a magyar Miklóssinak kiváló vezetése alatt szépen felvirágzott. Állandóan gyarapodó pénzalapjai lehetővé tették, hogy minden versenyen jelentős díjakat tűzzön ki, és zászlóján ott ragyogtak azok a dicsőséges érmek, amelyeket kemény küzdelem árán hódított el a vele versenyben álló egyesületektől. A társaság választ­mánya, amely kitűnően ismerte a folyami halászatra vonatkozó törvényeket, tagjai védelmére kelt az állammal éppúgy, mint a magánosokkal szemben, és jogaikat, kiváltságaikat azzal a szívóssággal, mondhatni szakmai makacssággal védte, mely annyira jellemző azokra a kétlábú lényekre, akikről méltán állíthatjuk, hogy horgászösztönük révén az emberi nem egy külön, sajátságos csoportját alkotják.

            A most lezajlott verseny a második volt az 1876. évben. A versenyzők már reggel öt órakor elhagyták a várost, és valamivel Sigmaringen alatt, a Duna bal partján gyülekeztek. Mindnyájan a társaság egyenruháját viselték: szabad mozgást biztosító rövid zubbonyt, vastag talpú csizmákba tűrt nadrágot és széles ellenzőjű fehér sapkát. Természetesen mindegyikük fel volt szerelve a Horgászok kiskönyvében felsorolt valamennyi kellékkel: dobóbotokkal, horog­nyelekkel, merítőhálókkal, dámszarvasbőr tokban elhelyezett horgászzsinórokkal, pótákkal, mélységmérő ólmokkal, különböző nagyságú ólomnehezékekkel, műlegyekkel és előkékkel. A horgászversenynek nem voltak szigorúan megszabott feltételei, vagyis bármilyen halat elfogadtak, és mindegyik horgász tetszése szerinti csalétket használhatott.

            Pontban hat órakor helyén volt már mind a kilencvenhét versenyző, kezükben úszóhoroggal, hogy bármely pillanatban bevethesse azt. Kürtszó adta meg a “rajt” jelet, és a kilencvenhét zsinór szinte egyetlen mozdulattal feszült ki a folyó tükre felett.

            A versenyen több díjat tűztek ki, és ezek közül a két elsőt - amelynek értéke 100-100 forint volt - annak a horgásznak szánták, aki a legtöbb, illetve a legnagyobb halat fogja ki.

            Minden simán ment a második kürtszóig, amely öt perccel 11 óra előtt a verseny végét jelezte. A versenyzők ezután zsákmányukat egyenként bemutatták a Miklóssi elnökből és a Dunai Liga négy tagjából álló versenybizottságnak. Senki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ezek a magas és tekintélyes személyiségek teljes pártatlansággal hozzák meg döntésüket, mégpedig úgy, hogy még a könnyen felfortyanó emberekből álló horgásztársadalom részéről se lehessen helye semmiféle ellenvetésnek. A versenybizottság lelkiismeretes munkája eredményének kihirdetésére azonban türelemmel várni kellett, mert a baráti együttlétben elköltött lakoma végéig titokban tartották, hogy a kifogott halak számától és súlyától függően kik kapják a különböző díjakat.

            Most elérkezett ez a pillanat. A horgászok és velük együtt a Sigmaringenből érkezett érdeklődők is kényelmesen elhelyezkedve várakoztak az emelvény előtt, amelyen az elnök és a versenybizottság többi tagja foglalt helyet. A székek, padok és zsámolyok mellett nem volt hiány asztalokban sem, az asztalokon pedig ott sorakoztak a söröskancsók, a különféle pálinkás­üvegek és a kisebb meg nagyobb poharak.

            Miután mindenki helyet foglalt, és a pipákból még vidámabban bodorodott a füst, az elnök felemelkedett helyéről.

            - Halljuk!… Halljuk!... - kiáltottak mindenfelől. Miklóssi elnök először is felhajtott egy pohár sört, amelynek dús habja végigcsepegett bajuszán.

            - Kedves sporttársaim - mondotta németül, minthogy ezt a nyelvet a Dunai Liga tagjai nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül mind értették -, kedves sporttársaim, ne várjanak tőlem klasszikusan felépített beszédet, bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel. Nem, mi nem azért vagyunk itt, hogy hivatalos szónoklatoktól mámorosodjunk meg, és én itt csak a mi kis belső ügyeinkről akarok beszélni baráti, mondhatnám testvéri körben, amennyiben egy nemzetközi összejövetellel kapcsolatban helytállónak tartják ezt a kifejezést.

            E két mondat kissé hosszúra sikerült, mint a beszédek bevezető mondatai általában, még akkor is, ha a szónok hangoztatja, hogy rövid akar lenni. Mégis egyöntetű taps fogadta, amelybe számos “Helyes!”, sőt “Hoch!” kiáltás, no meg néhány csuklás is vegyült. A közönség azzal toldotta meg a helyeslést, hogy az elnökre ürítette poharát, aki maga is újból poharat emelt.

            Miklóssi elnök ezután folytatta beszédét, és a horgászokról, mint az emberiség legjobbjairól szólott. Ecsetelte mindazokat a kiváló tulajdonságokat és erényeket, amelyekkel a bőkezű természet felruházta a horgászokat. Elmondotta, hogy mennyi türelemre, leleményességre, hidegvérre, felsőbbrendű értelemre van szüksége a horgásznak, hogy sikert érjen el ebben a tudományban, mert bizony a horgászat nem is annyira mesterség, mint inkább tudomány. A horgász tevékenysége szerinte magasan felette áll azoknak a hőstetteknek, melyekkel a vadászok szoktak kérkedni.

            - Hát lehet a vadászatot a horgászattal összehasonlítani? - kiáltott fel.

            - Nem! Nem! - válaszolt egy emberként a hallgatóság.

            - Talán olyan nagy dolog lelőni egy foglyot vagy egy nyulat, amikor már lőtávolban van, és főként mikor már egy kutya felhajtotta? És különben is: van nekünk ilyen segítőtársunk?... A vadat az ember messziről megpillantja, kényelmesen célba veszi, és rengeteg söréttel leteríti, miközben a sörét nagy része kárba vész! A halat ezzel szemben nem tudjuk szemmel követni, a víz elrejti előlünk... Micsoda körmönfont fogásokra, agyafúrt csalafintaságokra, milyen agy­mun­kára és ügyességre van szükség, míg rávesszük, hogy bekapja a horgot, hogy ez belévágódjék, és hogy a vízből kirántsuk a halat, amely vagy erőtlenül lóg a zsinór végén, vagy pedig fickándozik, mintha csak maga is örülne a horgász győzelmének!

            Viharos helyeslés fogadta az elnök szavait. Miklóssi mondatai szemmel láthatóan a Dunai Liga tagjainak érzelmeit fejezték ki. Az elnök, minthogy tudta, horgásztársai semmiféle dicséretet nem sokallnak, habozás nélkül kockáztatta meg a legnagyobb túlzásokat, és a horgászok nemes kedvtelését minden egyéb fölé helyezte, a halfogászati tudomány lelkes híveit az egekig magasztalta, sőt annak a büszke istennőnek emlékét is felidézte, aki a régi Rómában a halászati szertartások alkalmából tartott versenyek védőszelleme volt.

            Vajon megértette hallgatósága e szavakat? Minden bizonnyal, mert tomboló lelkesedés volt a felelet.

            Miután az elnök új erőt merített, ismét leöntvén torkán egy korsó habzó sört, így folytatta:

            - Végül még állapítsuk meg örömteli szívvel, hogy társaságunk egyre jobban felvirágzik, évről évre új tagokkal gyarapszik, egész Közép-Európában szilárdan megalapozott hírnévnek örvend. Társaságunk sikereiről nem is akarok külön szólni. E sikereket mindnyájan ismerik, mindnyájuknak része volt bennük. Társaságunk versenyein részt venni nagy megtiszteltetésnek számít! A német sajtó, a cseh sajtó, a román sajtó soha nem fukarkodott a megtisztelő dicséretekkel társaságunkat illetően, s hozzáteszem, hogy ez a dicséret nagyon is megérdemelt volt. Ezért poharamat emelem, és kérem, hogy tartsanak velem, azoknak az újságíróknak egészségére, akik a Dunai Liga nemzetközi jelentőségű ügyéért fáradoznak.

            A hallgatóság, talán mondani sem kell, követte Miklóssi elnök példáját. A palackok tartalmát a poharakba, a poharakét pedig a torkokba öntötték, éppen olyan játszi könnyedséggel, mint ahogyan a nagy folyam és mellékfolyóinak vize a tengerbe folyik.

            Ennél is maradtak volna, ha az elnöki beszéd ezzel a felköszöntővel véget ér. Ezt azonban elkerülhetetlenül követte a többi, nem kevésbé alkalomszerű felköszöntő.

            Az elnök a titkár és a pénztáros között állt. Teljes magasságában kihúzta magát. Jobb kezében mindegyikük egy-egy pezsgőspoharat tartott, balját pedig szívére helyezte.

            - Most pedig a Dunai Ligára iszom - jelentette ki Miklóssi, és tekintete végigjárt a hallgatóságon.

            Ekkor mindenki felpattant helyéről, és pezsgőspoharát ajkához emelte. Ki padra, ki asztalra ugrott fel, és az egész hallgatóság tökéletes összhangban tett eleget Miklóssi felhívásának.

            Miután a poharak kiürültek, az elnök ismét töltött az elébük helyezett, kiapadhatatlannak látszó palackok egyikéből, majd még emeltebb hangon folytatta:

            - Igyunk a különböző nemzetiségekre, a badeniekre, a württembergiekre, a bajorokra, az osztrákokra, a magyarokra, a szerbekre, a havasalföldiekre, a bolgárokra, a besszarábiaiakra, mindazokra a nemzetekre, melyeknek fiai a Dunai Liga tagjai között vannak!

            És a jelenlevő besszarábiaiak, bolgárok, havasalföldiek, szerbek, magyarok, osztrákok, bajorok, württembergiek, badeniek egy emberként követték felhívását, és ürítették ki poharukat.

            Végül az elnök azzal a bejelentéssel fejezte be szónoklatát, hogy most a társaság minden egyes tagjának egészségére iszik. Minthogy azonban a társaságnak nem kevesebb, mint 473 tagja volt, sajna kénytelen volt egyetlen közös pohárköszöntővel beérni.

            Erre a jelenlevők ezernyi “Éljen!” kiáltással válaszoltak, amíg csak bírta a torkuk. Így ért véget a program második pontja. Az első programpont befejező része a nagy áldomás volt, és most következett a harmadik: a díjak kiosztása. Mindenki érthető izgalommal várta az eredményhirdetést, mert mint mondottuk, a versenybizottság döntését mindeddig titokban tartották. De végre elérkezett a pillanat, amikor a döntést nyilvánosságra hozzák.

            Miklóssi elnök tehát nekilátott a két csoportba tartozó jutalmak hivatalos listájának felolvasásához.

            A társaság alapszabályainak megfelelően először a kisebb díjak nyerteseinek nevét olvasta, így az eredményhirdetés növekvő érdeklődés mellett folyt.

            A mennyiségi verseny kisebb díjainak nyertesei az elnöki emelvény elé léptek. Az elnök átölelte őket, és díszoklevelet meg az elért helyezésnek megfelelő pénzjutalmat nyújtott át nekik.

            A merítőhálókban olyan halak voltak, amilyeneket bármelyik horgász foghat a Dunából. Pikó, koncér, fenékjáró küllő, lepényhal, sügér, cigányhal, csuka, fejes domolykó stb. A kisebb díjak nyerteseinek névsorában románok, magyarok, badeniek, württembergiek szerepeltek. A második díjat hetvenhét kifogott halért egy Weber nevű németnek ítélték, és ezt a bejelentést lelkes üdvrivalgás fogadta. Ezt a Webert jól ismerték horgásztársai. Az előző versenyeken ugyanis már többször ért el kiváló helyezést, és általában azt várták, hogy ezen a versenyen ő nyeri el az első díjat a legtöbb kifogott hallal.

            De nem így történt. Az ő hálójában csak hetvenhét hal volt, eggyel sem több, akárhányszor számolták is meg, viszont egyik, ha talán nem is ügyesebb, de mindenesetre szerencsésebb versenytársa kilencvenkilenc halat hozott hálójában.

            Ekkor kihirdették a győztes mesterhorgász nevét: a magyar Borus Demeter volt.

            A meglepett közönség nem tapsolt Borus Demeter nevének hallatára, mert ennek a Dunai Ligába nemrégen belépett magyarnak a neve ismeretlen volt számára.

            Minthogy a nyertes nem jelent meg az elnöki asztal előtt, hogy átvegye a százforintos jutalmat, Miklóssi elnök azonnal áttért a súlyverseny eredményének kihirdetésére. A díjnyertesek itt románok, szerbek és osztrákok voltak. Amikor a második helyezett nevét olvasták fel, a közönség csakúgy tapsolt, mint az imént a német Weber nevének hallatára. Ezt a díjat Ivetozár, az elnökség egyik tagja nyerte el egy harmincöt fontos fejes domolykóval, amelyet egy kevésbé ügyes és kevésbé hidegvérű horgász nyilván nem tudott volna kirántani a vízből. Ivetozár, a társaság egyik legtekintélyesebb, legtevékenyebb és legodaadóbb tagja volt, akkoriban ő nyerte el a legtöbb jutalmat. Nevének említését egyöntetű taps fogadta.

            Most már csak e csoport első díjának átadása volt hátra, és mindenki szívdobogva várta a díjnyertes nevének kihirdetését.

            Mekkora volt a csodálkozás, sőt mondhatjuk megrökönyödés, amikor Miklóssi elnök, hangjában alig elfojtható remegéssel, így szólt:

            - A súly szerinti csoportban első: a magyar Borus Demeter 170 fontos csukájával.

            A teremre mély csend borult. A tapsra készülő tenyerek mozdulatlanok, a győztes éljenzésére készülő ajkak pedig némák maradtak. Az egész hallgatóságon feszült kíváncsiság vett erőt.

            Vajon megjelenik végre Borus Demeter? Vajon Miklóssi elnök elé járul most már, hogy átvegye a két díszoklevelet és az azokkal járó kétszáz forintot?

Hirtelen morajlás futott végig a termen.

            A jelenlevők egyike, aki eddig egy kicsit félrehúzódva állott, megindult az elnöki emelvény felé.

            A magyar Borus Demeter volt.

            Gondosan beretvált arca és dús, szénfekete haja után ítélve nem lehetett több harmincévesnél. Az átlagosnál magasabb termetű, széles vállú, jó kiállású ember, ereje bizonyára nem mindennapi. Mindenesetre meglepőnek látszott, hogy egy ilyen keménykötésű fiatalember olyan nagy örömet talál a horgászás békés kedvtelésében, hogy ebben a nehéz tudományban mesterré vált, amiről a verseny eredménye cáfolhatatlan tanúbizonyságot nyújtott.

            A másik furcsaság Borus Demeterrel kapcsolatban az volt, hogy szemével nyilván valami baj lehetett, mert nagy fekete szemüveget viselt, úgyhogy szemszínét nem is lehetett megállapítani. Márpedig a látás a legbecsesebb érzékszerve azoknak, akik szenvedéllyel figyelik az úszó alig észrevehető mozgását, és ugyancsak jó szemre van szüksége annak, aki át akar látni a halak különféle ravaszságain.

            De meglepetés ide, meglepetés oda, nem volt mit tenni. Minthogy a versenybizottság pártatlansága tekintetében nem merülhetett fel kétség, a verseny nyertese vitathatatlanul Borus Demeter volt, mégpedig olyan körülmények között, amilyenekre horgászemlékezet óta nem volt példa. A teremben felengedett tehát a hangulat, és elég erős taps üdvözölte a győztest, amidőn Miklóssi elnök kezéből átvette a díszokleveleket és a jutalmakat.

            Ezután Borus Demeter ahelyett, hogy lelépett volna az emelvényről, pár szót váltott az elnökkel, majd a kíváncsian várakozó hallgatóság felé fordult, és egy kézmozdulattal csendet kért. A jelenlevők mintegy varázsütésre elhallgattak.

            - Uraim! Kedves sporttársaim! - mondotta. - Engedjék meg, hogy néhány szót szóljak önökhöz elnökünk szíves hozzájárulásával.

            Az imént még olyan zajos teremben most egy légy zümmögését is hallani lehetett volna. Vajon mi célja ennek a soron kívüli felszólalásnak?

            - Mindenekelőtt - folytatta Borus Demeter - szeretném megköszönni önöknek rokonszenvük megnyilvánulását, de higgyék el nekem, hogy a kettős siker nem tesz önhitté. Jól tudom ugyanis, hogy erre sokkal méltóbb lett volna a kiváló horgászokban annyira bővelkedő Dunai Liga valamelyik régebbi tagja, és én a sikert nem is annyira saját magamnak, mint inkább a jó szerencsének köszönhetem.

            E bevezető szavak szerény hangja igen kedvező hatást keltett a hallgatóságban, melynek soraiból néhányan halkan meg is jegyezték:

            - Nagyon helyes!

            - Erre a jó szerencsére most rá kell szolgálnom, és ezért egy tervet eszeltem ki, mely, azt hiszem, érdekelni fogja a kiváló horgászoknak ezt a gyülekezetét. Jól tudják, kedves sporttársaim, mennyire divatosak manapság a rekordok. Miért ne követnők mi is, a miénknél bizonyára alacsonyabb rendű sportok bajnokainak példáját? Miért ne állítanánk fel a horgászat csúcseredményét?

            Ezt a bejelentést a helyeslés fojtott moraja fogadta. - “Ejha!”, “No lám!”, “Miért is ne?” kiáltá­sok hangzottak fel, és ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően adott kifejezést érzelmeinek.

            - Amikor ez a gondolat felmerült bennem - folytatta máris a szónok -, rögtön jónak találtam, és azonnal tudtam azt is, hogy milyen feltételek mellett kell megvalósítani. A problémát leegyszerűsítette az a tény, hogy a Dunai Liga tagjának vallhatom magam, és mint a Liga tagja csakis a Dunán hajthatom végre sikeresen vállalkozásomat. Azt a tervet gondoltam tehát ki, hogy lehajózok szép folyamunk forrásától egészen a Fekete-tengerig, és e háromezer kilo­méteres úton kizárólag azzal tartom fenn magam, amit horgászattal szerzek. A szerencse, amely ma kedvezett nekem, ha lehet, még jobban fokozta vágyamat, hogy elinduljak erre az útra, amelynek jelentőségét minden bizonnyal önök is felismerik. Éppen ezért már most bejelentem, hogy elindulásom időpontját augusztus 10-re, vagyis jövő csütörtökre tűztem ki. E napra találkozót adok önöknek azon a helyen, ahol a Duna ered.

            Könnyebb elképzelni, mint leírni a lelkesedést, melyet ez a váratlan bejelentés keltett. Öt percen át megállás nélkül tartott a viharos éljenzés és a tomboló taps.

            A váratlan esemény méltó befejezése még hátravolt. Miklóssi elnök is érezte ezt, és ezért, mint mindig, most is elnöki tisztéhez illően cselekedett. Kissé nehézkesen, de ismét felemelkedett a két másik elnökségi tag között elfoglalt helyéről.

            - Borus Demeter sporttársunk egészségére! - kiáltotta meghatott hangon, magasra emelve pezsgőspoharát.

            - Borus Demeter sporttársunkra! - visszhangozta zajosan az egész társaság, majd mélységes csend következett, miután az emberi lények egy sajnálatos fogyatékosságuk következtében képtelenek arra, hogy egyszerre kiáltozzanak és igyanak.

            A csend azonban nem tartott sokáig. A pezsgő hamarosan új erőt öntött a kifáradt torkokba, és a hangos felköszöntők újabb sorát váltotta ki belőlük, egészen addig a pillanatig, míg általános jókedv közepette lezárult a híres horgászverseny, amelyet 1876. augusztus 5-én, szombaton rendezett a Dunai Liga a bájos Sigmaringen városkában.”

            A verseny elindul, ám kiderül, hogy ugyanebben az időben egy igen aktív nemzetközi bűnbandát készül üldözőbe venni a császári rendőrség, személyesen Dragos Károly detektív vezetésével, aki magyar állampolgár ugyan, de nevéből ítélve nyilvánvaló, hogy erdélyi román ember, akit  a Birodalom iskoláztatott és tett megbízható állami emberré. A bűnözők az Al-Duna mentén fosztogatnak: tanyákat, birtokokat, házakat, kastélyokat, s állandó helyváltoztatásuk arra enged következtetni, hogy európai folyamunk az országútjuk és a búvóhelyük is. A Borus Demeter sportteljesítménynek induló hajóútja aztán menet közben összefonódik egy izgalmas bűnügyi üldözéssel – Dragos Károly az ő hajóján indul a bűnözők felkutatására -, amelyben a törvény emberei végül is legyűrik a gonosz erőket, de a kaland végéig késélen táncol a bűnözők esélye, hogy netán mégis kicsúszhatnak az igazságszolgáltatás markából.

            A könyvben, amely érzékletes leírását adja a román Al-Duna sokféle földrajzi jellegzetességgel és kalanddal megáldott útvonalának, az akkori román és bolgár városokban folyó életnek, szót ejtenek egy titokzatos régi „török útvonalról” is, amely a Duna Delta Chilia és Szulina nevű ágai között húzódott meg valamikor, trópusi liánerdő, homokdűnék és iszapos mocsarak világában, 17 átjáróval és gázlóval, amelynek a mélyén kitűnően el lehetett tűnni a világ szeme elől, s amelyből mára ma már csak egy igen rövid útszakasz maradt meg épen, 15 kilométer járásra Szulinától: hatalmas fűzfák, magas gyomnövények nőtték be az egykori ösvényt, amely szinte ki se látszik már a környező tavak és mocsarak világából.

            Mindkét regény hozzáférhető és olvasás céljából ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról. Érdemes a Verne szemével megismerni, az ő kalandozó kedvével becserkészni azt a valóságot, amely jóformán karnyújtásnyira van tőlünk.

2005. március 25.

A dunai hajós c. könyv címlapja (MEK)

A Várkastély a Kárpátokban c. regény címlapja (MEK)

A legendás Verne-féle tengeralattjáró, a Nautilus több száz, elképzelt modelljeinek egyike

Verne-féle léghajó, amely a repülő őseként is felfogható

A francia posta emlékbélyege a Verne-centenáriumra

Karikatúra a nagy regényíróról a franciaországi Verne Gyula szakképző intézet honlapján