Az alábbi, útirajzba oltott tanulmány szerzője Montrealban él. 1968-ban távozott Magyarországról, s Franciaországon, majd Svájcon át került Kanadába, ahol elvégezte az Université de Montreal-t. 1976-ban a Kanadai Nemzetközi Rádió munkatársa lett, 1991-ig a magyar nyelvű műsorok szerkesztője. Szenvedélyes utazó, különösképpen érdeklik a Kőrösi Csoma Sándor kutatások. Tanulmányát a Romániai Magyar Szónak ajánlotta.

            Nem hiszem, hogy van a világon izgalmasabb dolog, mint az erdélyi származású Körösi Csoma Sándor nyomdokainak kutatása, különösen ha az egyfajta világjárással párosul. Ehhez jön egy másik igen kellemes elfoglaltság; a szinte megállás nélküli olvasás, a lehető legkülönbözőbb forrásmunkákban való búvárkodás. Kétségtelenül izgalmas dolog az íróasztal melletti feltárás, sokaknak a kényszerítő körülmények miatt sajnos csak ez adatott meg. Az effajta passzív munka bár elengedhetetlenül fontos láncszemet alkot egy-egy tény megvilágításában vagy kérdés megfogalmazásában, a helyszíni szemlézés minden másnál döntőbb tényező lehet.

            Hivatásos és amatőr kutatók több-kevesebb sikerrel próbálkoztak Csoma Sándor tibeti tanulmányai színhelye: Ladakh rejtélyei megfejtésével. Érdekes, hogy az általános benyomások mintegy megerősíteni látszanak azt az igen széles körben Csomáról nagyon helytelenül elterjedt nézetet, hogy „szegény, mennyit szenvedett”. Ám az első, felszínes benyomásokat mélyebbek követik, ha nem zárkózunk el előlük! - ez a rejtélyek kulcsa.

            Ladakh valóban komoly megpróbáltatásokat ró kivétel nélkül mindenkire, de elviselhetetlen szenvedésekről túlzás volna beszélnünk. Nincs annál jobb érzés, mint amikor az évek során olvasottak a helyszínen megelevenedve igazolják, vagy amint az számomra Csoma esetében kiderült, teljes mértékben elvetnek bizonyos, vele kapcsolatos korábbi feltételezéseket!

            Pontosan a helyszíni szemle erősítette meg bennem az érzést, hogy a híres székely vándor, Kőrösi Csoma Sándor kalandokban bővelkedő élete a gyakorlatban el nem ért végcél vagy a talált helyi körülmények miatt egyáltalán nem minősülhet tragikusnak, mint ahogy azt általában felemlegetik. Nem kis mértékben azért, mert tanulmányainak színhelyén most is pontosan úgy élnek az emberek, mint Csoma ottjártakor. Az odavezető út most sem egyszerű, most sem könnyű. A felszíni, katonai, politikai vagy csak az adminisztrációs szempontok néha legyőzhetetlen akadályt gördítenek a kutató elé az indiai-kínai határ mindkét oldalán. A valódi tudásvágy előtt a nehézségek ellenére előbb-utóbb azonban feltárul a bűvös Kelet, ha az ottani körülményekhez illő saját mércével mérettetik!

            Talán hihetetlennek hangzik, de Erdély és Ladakh között a távolság és a látszat ellenére sincs olyan rendkívül nagy különbség. Mindkét vidéken nyelvük és életformájuk, kultúrájuk és vallásuk megtartásáét küzdenek az emberek hosszú idő óta, akik - saját helyszíni tapasztalat szerint - a látszólagos földhözragadtságuk ellenére végtelenül emberiesek, kedvesek, barátságosak és vendégszeretők! Erdély és Ladakh első pillantásra két, egymástól minden tekintetben távol eső világnak tűnik, ám ha jobban a mélyére nézünk a dolognak, érdekes hasonlóságok mutatkoznak. Párhuzam vonható például Ladakhnak és Erdélynek a valamikori anyaországhoz fűződő helyzete,. kulturális kapcsolata vagy népművészeti különbözősége között.

            Ladakh több, mint ezer éven át többé-kevésbbé független fejedelemségnek számított, ahol a világ legmagasabb hegyvonulatai közé Kashmiron át jóval előbb érkezett a buddhizmus, mint Tibetbe, és ahol teret hódítva egyaránt rányomta bélyegét életstílusra, gondolkodásmódra. Számunkra egyszerűen hihetetlen, hogy a ladakhi vagy tibeti szerzetesek jó része egyáltalán ne vagy éppen, hogy csak értsen valamicskét a sűrűn ismételt imákból még akkor is, ha hosszú évek szükségesek a buddhizmus szövevényes vallási doktrínái megértéséhez. A magyarázat a rendkívül gazdag és színes tibeti szimbólumvilág millió és egy vetületében rejlik. A homogénnek egyáltalán nem mondható tibeti buddhizmus rendekből, szektákból és alszektákból áll. A különbség azonban nem a tanokban, inkább azok magyarázatában és a járulékos szertartási külsőségekben van.

            Mind emellett vidéken a mai napig sem hagytak fel az emberek ősi animisztikus és panteisztikus szokásaikkal, ami azt jelzi, hogy a buddhizmust megelőző vallás a Bon vagy Bön-csosz továbbra is számottevő befolyással bír. Különösen, mióta a Dalai Láma azt hivatalosan a buddhista rendek közé emelte. A Tibetből érkezett hírek szerint a Bön-kutatás és a ladakhi határ túloldalán fekvő Ngari tartományban folyó régészeti feltárások nemrég a központi kínai vezetés teljes támogatását élvezik. Persze egyáltalán nem önzetlen ez a részükről, hiszen Kína örökös jogot formál Tibetre, így aztán minél régebbi dolgok kerülnek ott napvilágra, az véleményük szerint annál inkább növeli a kínai tekintélyt a nagyvilágban.

            Szintén ősi gyökerekre utal a családi védőszentek és a falusi, környékbeli istenségek mély hite. Az utóbbiak rendszerint jóson keresztül közlik jövőre vonatkozó üzeneteiket/utasításaikat vagy véleményüket az ügyes-bajos dolgokban hozzáfordulóknak. Ugyan a kolostorok nem nézik jó szemmel a dolgot, mivel e célból megvannak a saját jövendőmondóik, ez azonban a népet egyáltalán nem befolyásolja.

            A tibeti buddhizmus szövevényes szimbolizmusa és sokrétű ikonográfiája jócskán meghaladja nemcsak az átlagember, de az egyszerű lámák - a buddhista papok, szerzetesek - képességeit is, bár ez utóbbiak naponta órákon át fennhangon zsolozsmázzák a klasszikus tibeti nyelven, nagy betűvel írott szövegeket. Végeredményben ezt a latinnak megfelelő holt nyelvet tanulta hosszú évekig Kőrösi Csoma Sándor előbb Zanglában, később a phuktáli és a kanumi kolostorokban. Csoma géniuszára utal az a tény, hogy ő dolgozta fel és elsőként tárta a világ élé angolul a híres tibeti orvoslás alapkönyve, a Gyüsi kivonatos lényegét, ami a mai napig állja a tudományos világ vizsgáló tekintetét. A magyar közvélemény azonban alig hallott Csornának erről az 1830-as évek elején megjelent rendkívül fontos tanulmányáról; pedig a hagyományos tibeti orvoslás történetének egyik mérföldkövét képezi székely tudósunk e munkája.

            Csoma Sándor azonban nem jutott volna ilyen messzire, ha nem lett volna oly kiváló tanítómestere, mint bandé Szangye Puncog, akiről szintén alig tudunk valamit. Tény, hogy adatszerű ismeretanyaga senkinek sincs róla, ám tudományos és helyszíni detektív-munkával meglepően sokminden kideríthető.

            Ismeretes, hogy a „tudós láma" a Phuktál közelében levő Teta (s nem Teesa, ahogy Duka Tivadar könyvében helytelenül írta) nevű faluból - más feltevés szerint Padumból - származik, aki Csoma látogatása idején nemcsak a ladakhi fejedelmi család orvosa, hivatalos leveleket író miniszter, de régensi rangban a zanglai uralkodó özvegyének a férje, a korábbi házasságból származó gyermekek tanítómestere. Pozíciójánál fogva tehát bandé Szangye Puncognak a fejedelmi palotában kellett laknia, ami akkoriban a hegytetőn levő zanglai erődöt jelentette.

            Kétségtelenül nagy tudású ember, aki hosszú évekig tanult Lasszában és több, nagyra tartott tibeti tudományos intézményben. Teljesen nyilvánvaló, hogy ama kis létszámú elithez tartozott, aki tehetsége, kitartása és tudásvágya révén alapos betekintést nyert a szövevényes vallás minden vetületébe, ami mélyen átitatja az oly sajátos tibeti orvoslást is. Tibeti szokásoknak megfelelően évekig utazgatott, megfordult a tibeti etnikumhoz tartozó Szikkimben, Bhutánban - Ladakh évszázados és legszorosabb szövetségesénél -, sőt Nepálban is, tehát ugyancsak világot járt embernek számított, különösen, ha az akkori közlekedési eszközöket nézzük.

            Csoma Sándor egyik leveléből tudjuk, hogy magas rangú tanítómestere 1823-ban már 52 éves és 12 esztendeje házas ember. Ám Tibetben a XIH. század elején a Tsong-kapa által végrehajtott nagy vallási reformáció óta a buddhista szerzetesek hivatalosan nem házasodhatnak és házas emberként nem élhetnek kolostorban. Ha ez így van, akkor hogyan lehet Szangye Puncog szerzetes, vagyis láma?

            Csoma szótárának címlapjáról ismerjük tanítómestere teljes nevét, ami előtt a bandé szó világos irányadó Szangye Puncog státuszára nézve. Guiseppe Tucci, tekintélyes olasz Tibet-kutató, vallásfílozófus meghatározása szerint a bandé „kolostorhoz nem tartozó papot, a Nyingma szekta vándorló szerzetesét jelenti, akinek a kereskedés mellett különböző anyagi érdekeltségei vannak". Valószínűleg ennek alapján könyvelte el a magyar szakirodalom Szangye Puncog vallási hovatartozását és sorolta őt a legősibb buddhista rendhez, a Nyingmapához. Ez azonban kissé elhamarkodottnak látszik, mivel Ladakhban elsősorban a Kagyupa egyik szektája, a bhutáni eredetű Drug-pa vagy Druk-pa (szó szerint bhutánit jelent; a k és a g forrásonként változik, a valóságban egy mély torokhangú g-ről van szó) és a híres sárga sapkás Gelug-rend osztozik kolostorokon és hívőkön egyaránt. Ugyanakkor a Nyingma rendhez a 117 ezer négyzetkilométer területű Ladakhban alig tartozik kolostor.

            Már a helyi viszonyok miatt sem látszik valószínűnek, hogy az akár Tetából, akár Padumból származó Szangye Puncog a Nyingma szektához tartozott volna, mert Csoma idejében a bandé fogalmilag már bármelyik rend szerzetesére vonatkozhatott. Ha valóban igaz, hogy Kunga Csoleg, a dzongkuli kolostornak a mai napig nagy tisztelettel emlegetett lámája Szangye Puncog közeli rokona volt, akkor Csoma tanítómestere is a Kagyu-rend Drug-pa szektájához kellett hogy tartozzon, miután a szóbanforgó kolostort valamikor a Kagyupa egyik nagymestere, Naropa alapította. Ha ehhez hozzávesszük még azt a tibeti sajátságot, hogy a kolostorba küldött gyermeket mindenkor a már ott levő idősebb rokonra bízzák, ez a tény egymagában valószínűtleníti a ladakhi tanítómester Nyingmapához tartozását. Pláne, ha tudjuk azt is, hogy a varázslás mindmáig a Nyingmapa kiváltsága, a hagyományos tibeti orvoslás pedig a XII század óta a Kagyu-rendé, Szangye Puncog pedig - mint tudjuk - orvos volt.

            Ladakhban találtam azonban egy ennél sokkal egyszerűbb és hétköznapibb magyarázatot is arra, hogy Szangye Puncog a lámai titulus ellenére miért nem volt szerzetes, csak egyszerű orvos Csoma zanglai látogatása idején (amit végeredményben maga a székely vándor is jelez nyilván a későbbi félreértések elkerülésére!) A rejtély kulcsa a bandé hétköznapi ladakhi jelentésében van, ami nem más, mint: „a szerzetes, aki valamilyen oknál fogva maga mögött hagyta az egyházi életet, kivetkőzött a papi öltözékből és ismét világi emberré lett".

            1992 őszén egy, a kolozsvári televíziónak adott interjúban utaltam néhány akkor még megfogalmazásra váró ladakhi felfedezésemre, ahol a nyár folyamán három igen tekintélyes helyi kutatóval történt személyes találkozásom során egybehangzó válaszként a fenti meghatározást kaptam a bandé szó jelentéséről - azzal megtoldva, hogy Csoma Sándor látogatása idején, tehát a XIX. század 20-as éveiben a bandé sokkal negatívabb értelmű kifejezés volt, mint manapság!

            A rendszerint primitívnek minősített tibeti élet érdekessége, hogy évszázadokon át - Ladakhot is beleértve - periodikusan minden tibeti közigazgatási körzetből és minden tekintélyes méretű kolostorból két-két arra érdemes személyt küldhettek az illetékes hatóságok Lasszába, a Vashegyen kolostorként működő híres Orvos- és Asztrológiai Tudományok Intézetébe. Itt természetesen minden diák a szerzetesi rendszabályok betartása mellett élt, viselkedett és öltözködött.

            A rendkívül hosszú, 13-15 évi tanulás befejeztével a polgári növendék a tibeti nemzetgyűlés engedélyével visszatérhetett közigazgatási körzetébe; míg a szerzetes-orvosok közül az egyik visszament saját kolostorába, addig a másik a nagyhírű oktatási intézmény keretén belül tanárként, kutatóként dolgozott tovább. Előfordult, hogy egy-egy polgári növendékből időközben szerzetes lett, de volt olyan is, aki merő megszokásból élete végéig megmaradt a szerzetesi gúnya viselésénél. Így volt ez időtlen idők óta tibeti nyelvterületen egészen 1959-ig, a kínai megszállásig.

            Mire utal akkor a láma szó bandé Szangye Puncog esetében? Pusztán arra, hogy tibeti nyelvterületen minden egyházi személyt megillet a tiszteletadásnak ez a hétköznapi formája, függetlenül az illető szellemi képességétől. Természetesen Ladakhban is minden főpapot, egyházi vagy nagy tudású volt egyházi személyt udvariasságból és tiszteletadásból jogosan szólítanak lámának. A szó tibeti nyelven gurut, azaz tudása, műveltsége, viselkedése miatt embertársainak példát mutató egyént jelent, ami nem törvényszerűen, bár az esetek legnagyobb százalékában egyházi személyre vonatkozik. Csoma tanítómestere esetében a megtiszteltetés elsősorban tudásának szólt, mert a neve elé írt bandé szó pontosan egyházi mivoltát cáfolja.

            (Hogy a tanítómester mily rendkívüli szellemi tehetség volt, azt elsősorban Csomának a Gyüsi kivonatos angol leírása igazolja. Egyébként a hagyományos tibeti orvoslás fejből ilyetén való tudása ma is alapkövetelmény...)

            Évek óta nem hagy nyugodni a gondolat, vajon miért beszél mindenki Zangláról, mint kolostorról? Főleg azok után, hogy Csoma maga világosan beszámol tudós lámájának polgári (régens) és családi (nős) mivoltáról, szótárának címlapján pedig a bandé szóval jelzi aktuális státuszát. Úgy látom, a kérdést rajtam kívül eddig mindössze a tibeti nyelvterület egyik közismert kutatója, Michel Peissel érintette, aki 1976-os zanglai látogatása után elsőként szól arról, hogy Zangla kinézetre sem olyan mint egy tibeti buddhista kolostor. Peissel szerint a szóban forgó épület a falu melletti meredek, bár a többi hegy mellett eltörpülő sziklahalmazon Csoma ottjártakor is csak erőd és nem kolostor volt. Erre utal egyébként Csoma Kennedy századoshoz irt egyik levele is. Honnan származik akkor Zangla kolostorrá minősítése?

            William Moorcroft brit állatorvos, Csoma mentora az első európai, aki Zanglát kolostorként említi. Időrendi sorrendben a következő Dr. Gérard, aki kanumi látogatása után írt hosszú levelében részletesen szól Csoma fáradtságos és nehéz munkájáról, szenvedéseiről. Zanglát pedig - nyilván Moorcroft után - szintén kolostorként említi. Ámde tény: mind Moorcroft, mind Dr. Gérard még csak Zangla közelében sem jártak!

            Baktay Ervin az első magyar, aki 1928-ban Zanglába látogat és széles körben hírt ad nagyszabású vállalkozásáról. Baktay azonban akkor maláriában szenvedett és saját bevallása szerint igen lázas állapotban járt-kelt Csoma nyomdokain. Ugyan mindent megnézett, de útleírásából világosan kiderül: egyszer sem merült fel benne a gondolat, hogy Zangla talán mégsem kolostor. Ehelyett átvette a helyszínen sohasem járt Csoma-kortársak, Moorcroft és Dr. Gérard Zanglára vonatkozó kitételét.

            Magától értetődőnek tűnt és a tényt számára nyilván megerősíteni látszott az a néhány éppen ott tartózkodó vöröses-barna köntösbe öltözött személy. Csakhogy a zanszkári népviselet legfontosabb kellékét, a házi készítésű vörösesbarna gyapjúból készült, köpenyszerű gúnyát - ladakhi nyelven „goncsá"-t -kivétel nélkül mindenki: nők, férfiak, gyermekek és szerzetesek egyaránt viselik. Ezért aztán ott igen könnyen bárki papnak nézhető. (Megvallom az előzetes ismeretanyag ellenére kezdetben jócskán kapkodtam a fejemet emiatt...)

            A helyiek, különösen Baktay ottjárta idején lévén igen egyszerű s akkor már rendkívül sok véres megtorlást elszenvedett, következésképp minden tekintetben idegentisztelő emberek, félelemből vagy merő udvariasságból talán, de sohasem javították ki a messziről érkezett idegent, bármilyen hibás kijelentést vagy megjegyzést tett is. Most a helyzet e téren sokkal jobban fest! A ladakhi nyelvet nem beszélve, Baktay több tolmácson keresztül érintkezett, ezért egyáltalán nincs kizárva, hogy a zanglaiak nem értették a messziről jött idegent és egyszerűen aláírták - függetlenül annak tartalmától - a hegytetőn levő épülettel kapcsolatban eléjük tett szöveget.

            Miután Zangla kolostori mivoltának kérdése jó ideje nem hagyott nyugton, ez volt helyszíni szemlém legfontosabb indítóoka. Nem csoda hát, ha a Zanszkár-völgyi látogatás során folyamatosan és tudatosan nyomoztam a kérdésben. „A vén erőd? - évek óta üres és kápolnájától eltekintve elég rossz állapotban van" – hangzott a válasz minden alkalommal.

            A zanglai sziklán levő épület kérdését Padumban ismét felvetve, a középiskolai tanárként dolgozó volt uralkodótól a turistákat ellenőrző hivatalnokig mindenki elnéző mosollyal, fejét rázva válaszolt: „Az mindig erőd volt, és nem kolostor". A helyiek egyöntetű szóbeli megerősítése ugyan döntő - véltem, de azért kell lennie egyéb, kézzelfogható bizonyítéknak is, ami Zangla kolostori mivoltát cáfolja.

            Aki keres, talál... Zangla esetében ez különösen igaznak bizonyult.

            Zanglában a meglehetősen impozáns „új" királyi palota a falunak a régi erődhöz közelebb eső végén áll. Váratlan betoppanásom dacára a fiatal, 30-as évei elején járó, foglalkozására nézve ápolónő és tiszteletbeli királyné a legnagyobb szívélyességgel fogad és széles mosolyra derül azután, hogy megtudja: Csoma honfitársa vagyok. Büszkén mutatja meg tágas, szépen berendezett lakosztályuk minden szögletét. Lelkesen közli, hogy az új épületben levő családi kápolna könyveinek nagyrésze „fentről" való.

            A színes brokátselyembe burkolt, falapok közt őrzött, külön papírlapokból álló tibeti könyvek többsége valóban elég réginek látszik, de számuk feltűnően kevés. Különösen ha azt veszem, hogy a buddhista kolostorok legnagyobb büszkesége a szent könyvek gyűjteménye még akkor is, ha a több száz kötetből álló Kangyurnak és Tangyurnak nem a legcsinosabb kiadását birtokolják. A zanglai új palota kápolnájának néhány könyvből álló gyűjteménye azt bizonyítja, hogy a hegytetei öreg erőd Csoma idejében sem lehetett kolostor.

            Nem, mert akkor nyoma lenne az imamalmoknak, a buddhista vallás egyik fontos és legszembetűnőbb hétköznapi megnyilvánulásának. Kézi változatát manapság is megállás nélkül forgatják az épp nem dolgozó üres kezek. Magam láttam, hogy amíg Tibetben már nem, addig Ladakhban a mai napig minden valamirevaló, buddhisták lakta településnek van legalább egy közepes vagy nagyméretű imamalma valahol, rendszerint a falu közepén. Senki sem megy el mellette anélkül, hogy meg ne pörgetné. Kolostor meg egyszerűen nem létezhet a szokásos kisebb-nagyobb imamalmok sorozata nélkül, legyen az a templom külső falán, az azt körülvevő kőfalon, a kolostor bejárata mellett vagy a templom alagsorában elhelyezve. Zanglában a hegytetőn - érdekes módon - nyoma sincs az imamalmoknak. Sem kint, sem bent, még csak az épület közelében sem. Az épület előtt álló, magasba nyúló rúdon mindössze egy árva imazászlót lobogtat a szél.

            Megtörténhet, hogy Baktay Ervin, Zanglában jártakor tényleg szerzetesekkel találkozott az épületben, bár ez a tény önmagában még nem jelent kolostort. Pontosan azért, mivel a családi kápolna gazdagsága időtlen idők óta a buddhista család státusz szimbóluma Zanszkárban is. Tibeti felfogás szerint a házi kápolnának a megfelelő kegytárgyakkal való ellátása és állandó gondozása a legérdemlegesebb cselekedetek egyike. Többek között ezt a célt szolgálja a szerzetesek időnkénti felfogadása, hogy azok a családért vagy például a jó termésért imádkozzanak, szükség esetén ördögűzést végezzenek. Ezért van az, hogy nemcsak az oly régi, köztiszteletben álló arisztokrata családok, mint a zanglai vagy a padumi uralkodó, hanem kivétel nélkül mindenki anyagi tehetségének megfelelően rendszeresen foglalkoztatja a szerzeteseket az éppen használatban levő vagy a rég nem használt családi kápolnában. Így van ez a már évek óta az elhagyott zanglai öreg erőd esetében, ahová továbbra is rendszeresen feljárnak a papok és szépen rendben tartják a kápolnát. Nyilván ők azok a helyi szerzetesek, akik a falunak a régi erőddel átellenben, egy kis apácakolostor külön épületében élnek a helyi lelkiszükségletek kielégítésére.

            A hegytetei erőd, bár teljesen üres, kápolnája még mindig igen gazdag szobrokban, régi ereklyékben, kegytárgyakban. A bejárattal szembeni sötét sarokban halomban hevernek az egérrágta régi könyvlapok, közülük néhányat talán még Csoma Sándor is forgatott... Odébb, az aranynak látszó sokfejű Csenrezig szobor lélegzetelállító szépségű. Míg magán az épületen nem, addig a kápolnán ugyancsak meglátszik, hogy gondját viselik. A kápolna azonban túl kicsi ahhoz, hogy egy kolostor temploma legyen, hiszen tucatnyian sem férnének el benne. Arról nem is beszélve, hogy az épület legfelső szintjén található. Bejárata a lapos tetőről nyílik. Közvetlenül mellette egy erkélyes szoba van, ahol belülről az ajtó mellett balra, a kápolna és a szoba fala közé ékelődik a latrina fülkéje. (Baktay Ervin A világ tetején című útleírásában utal egy kiadós méretű balkonra, ami a valóságban olyan kicsi, hogy legfeljebb csak a falura jó kilátást biztosító kilépőnek minősülhet.)

            Jobbkézről, a latrinával majdnem szemben van Csoma cellája, ami - meg kell mondanom - a valóságban egészen másként fest, mint a Baktay könyvében megjelent rajzon. Ma nemcsak üres, de a Baktay-féle képen szereplő faoszlop helyett fal található, ami a cella külső és a szomszédos szoba belső fala alkotta alvó sarok harmadik oldalát képezi. Ez teszi lehetővé azt, hogy valaki egész nap e kényelmes sarokban ülve, a fényt a kisméretű ablakon át balról, de mégsem a kintről beáramló levegő útjában ülve kapja. A kérdéses fal öregnek és éppen olyan füstösnek látszik, mint az épület bármelyik másik fala.

            Csoma cellája oly kicsiny, szűk, hogy egynél több alvó vagy két, maximum háromnál több ülő vagy álló személy egyidejű elhelyezése fizikai képtelenség. Ha ehhez hozzáveszem azt, hogy a világnak e sarkában a szolgák ritkán, ha egyáltalán valaha urukkal alszanak! - Baktaynak az a kitétele, hogy „Szkander bég az apró cellát még láma-mesterével és egy szolgával osztotta meg.", a helyszínen egyszerűen abszurdnak tűnik, ugyanis a cella melletti erkélyes szoba eleve a tanítómester nyári lakosztálya volt.

            A Baktay-kép szépen faragott faoszlopa egyébként pontosan e balkonos szobának a közepén áll, annak mennyezeti tartópillére. Erre erősítettem fel az emléktáblámat. A rendkívül kemény fából készült oszlop pontosan úgy néz ki, ahogyan azt Baktay lerajzolta, csak nem ott van, ahová ő teszi. Ez a kápolna melletti helyiség a tibeti-ladakhi szokásoknak megfelelően a ház urának, Csoma esetében tanítómesterének a dolgozó szobája, nyári lakosztálya.

            Elképzelem valamikori berendezését: színes kézi csomózású tibeti szőnyegekkel takart alacsony ülő-alvó alkalmatosságát, gazdagon díszített doboz alakú, kicsi íróasztalkáját, az oltárt, a falon lógó thangkát, azaz textíliára festett szentképet... Padum és Zangla nemhivatalos uralkodói ma is hasonló fekvésű, hasonlóan berendezett szobával rendelkeznek.

            Zanglával kapcsolatban rendszerint a legnagyobb sajnálkozással beszélünk Körösi Csoma Sándorról. Két évvel korábbi látogatásom óta különösen nem osztom ezt a negatív véleményt! Az akkori európai élethez viszonyítva valóban nem lehetett itt Csomának könnyű dolga, ám az öreg zanglai erőd még ma is lakályosnak, komfortosnak tűnik.

            Óriási meglepetés számomra, hogy a tágas épület minden szintjén beépített latrinafülke található. Ha azt veszem, hogy két évvel ezelőtt mind Magyarországon, mind Erdélyben az udvar végére, a "budiba" tartottam az éjszaka kellős közepén, akkor nem csoda, ha meglepett a zanglai erőd komfortja és kellemes érzéssel gondolok arra, hogy ott már az 1820-as években a leghidegebb téli éjszakákon sem kellett Csornának dolgát végezni kimennie. A latrina ugyanis két lépésre van cellájától. Szokatlan ellenbizonyíték egy kolostori státuszra? Nem egészen, ugyanis az utóbbi években sok buddhista kolostorban megfordultam a Himalája mindkét oldalán és személyes tapasztalatból tudom, hogy a templomokban latrina sehol sincs, legfeljebb csak a mellettük lévő épületekben.

.           152 esztendővel Körösi Csoma Sándor halála után vajon miért érdekes az, hogy Zangla kolostor volt-e vagy sem? Talán azért, mert rávilágít híres honfitársunknak a tudatlanságból fakadó korábbi híresztelésekkel szembeni, relatíve kellemes ottani körülményeire. A Csoma Sándor történetéből ismert híres zanglai erőd építészetileg egyáltalán nem hasonlít kolostorra, a tetején sincsenek a szokásos kolostort jelző díszítmények.

            Ha valamire, akkor formára, homlokzatra, méretre leginkább egy tágas, kőből és vályogból épített egyszerű, bár impozáns méretű lakóházra hasonlít. Olyannyira, hogy ennek is a tetőteraszáról nyílik a ház egyik oldalát elfoglaló legfelső, szögletes bástya alakú emelet: a kápolnát, a balkonos szobát a latrinával és Csoma celláját magában foglaló legfelső szint. Alul istálló és a személyzetnek a tél viszontagságaitól jól védett lakosztálya volt. Feljebb a nagy, kormos konyha, a latrina, a kamrák és a raktárhelyiségek mellett néhány hálófülke van. Ezek a helyiségek egy, a konyhából kiinduló és abban végződő, a külső fal mellett végigfutó zárt körfolyosóról nyílnak, aminek - többek között - az a gyakorlati jelentősége, hogy a „primitív" zanglai környezetben régóta saját javukra amolyan szigetelésként alkalmazták a belső helyiségek és a kinti hideg közötti légréteget.

            Az épület lapos tetején kialakított terasz az egyszerű lakóházakhoz hasonlóan nemcsak takarmány és a szárított jaktrágyából összerakott fűtőanyag tárolására, hanem telente fontos társadalmi célokra szolgált. Az igazi társadalmi élet Tibethez hasonlóan a ladakhi Zanszkárban is télen zajlik, mert a többi évszakban az egész évi megélhetésért igen keményen kell dolgozniuk. A szórakozás időszaka tehát egyértelműen a tél, ilyenkor se vége, se hossza a ladakhiak ének-, zene- és táncszeretetének. A kolostorok télen tartják a legfontosabb hagyományos egyházi fesztiválokat, a nép szórakoztatását is célzó híres álarcos táncokat.

            Az esküvőkre az általában februárban ünnepelt tibeti újév után kerül sor. Remek alkalom az ivásra. Ladakhban a legtöbbször árpából házilag készített sört: a changot és az abból lepárolt pálinkát, az arakot isszák. Bizonyos körzetekben csak a férfiak, másutt alkalomadtán mindenki iszik, így ellensúlyozva a rideg természeti körülményeket. Részeget azonban csak ritkán és akkor is csak valamilyen nagyobb ünnep alkalmából látni.

            Ladakhban nincs valódi kasztrendszer, bár Lenben, Kargílban létezik városi arisztokrácia és különbség van a távolabbi vidékek - Padum, Zangla - volt uralkodó családjai és a nép életkörülményei között. A tömeghez viszonyítva az arisztokrácia mindenütt és minden tekintetben jobban, nagyobb házban él, több állatot tart, földjeik vannak, stb. Házaik a lehető legjobb helyre épültek, legyen az hegytető, a falu központja vagy a legjobb telek a víz partján.

            A kőből és nap szárította vályogtéglából épült sárvakolatos, de fehérre meszelt ladakhi házak tipikus erődszerű, masszív megjelenésű építmények, amik nemcsak jól védenek a tél viszontagságaitól, de igen harmonikus és kellemes látványt nyújtanak az adott környezetben. A házak ablakait szépen faragott, rendszerint feketére vagy vöröses barnára festett keret díszíti. Á tetőszerkezetet nyárfagerendák és rendben egymás fellé fektetett fűzvesszők alkotják, amit kívülről a tető terasz padlójaként simára döngölt vastag agyagréteg borít.

            A hagyományos ladakhi házak rendszerint két-három emeletesek. Az alsó szintet istállónak és a család téli lakosztályának, míg a felső emeleteket nyaranta használják. A házakat és a kertet magas kőkerítés veszi körül. Az utca felől, a kertfal tövében sok helyen bokáig ér az odahajított szemét, amiben boldogan turkálnak a kóbor állatok. A ladakhiak a láncon tartott házőrző kutyán kívül csak háziállataikkal törődnek, a sok helyen falkákban kóborló ebekre senki se néz. A meglepetést a kerítésen belüli világ szolgáltatja: a helyi adottságok függvényeként a gyönyörűen gondozott konyha- és virágos kert!

            A családi élet központját a konyha tüze jelenti, ami télen étkezőre és hálórészre osztja a nagy helyiséget. A ladakhiak manapság mindenhol fújtatóval ellátott díszes dobozkályhán főznek. A tűzhelyen állandóan ott gőzölög a köpülőben kevert nemzeti ital, a sós-vajas tea, ami élettani szempontból a nagy magasság, a szél és az erős napsugár erős kiszárító hatása miatt oly fontos az itt élők számára. Régi szokásként az állatok ellátása és a ház kisöprése után jön a szomszédolás, a zanszkáriak kedvelt téli időtöltése. Eközben persze gyorsan fogy a tea, a házi készítésű sör, pálinka; énekelnek, táncolnak, bohóckodnak és jót pletykálva kicserélik a legújabb híreket. Mindez rendszerint a tetőteraszon zajlik, hiszen télen különösen fontos számukra a napsugár, ezért annyit tartózkodnak a tetőterasz szélvédett sarkában, amennyit csak bírnak és ez alól a királyi család tagjai sem képeznek vagy képeztek kivételt. Kezük közben meg nem áll: vagy gyapjút fonnak vagy imamalmot pörgetnek.

            A ladakhiak a földművelés és pásztorkodás mellett általában önellátóak az egyéb szükségletek, így a népművészeti termékek előállításában. Ezért van mindenki kezében az orsó. Érdekes, hogy a nők csak birkagyapjút, míg a férfiak emelett jak- és kecskeszőrt is fonnak. Nepálban, Spitiben és Tibetben élő nővéreikkel ellentétben a ladakhi nők viszont nem szőnek.

            Kezdetben furcsa látvány volt számomra a férfiakon és nőkön levő gyönggyel, korallal és türkizzel díszített ezüst ékszerek viselete. A fülbevaló esetében a különbség csak annyi, hogy míg a nők mindkét fülön, addig a férfiak csak az egyiken viselik azt. A ladakhiak kivétel nélkül jókedvűek, vidámak, mosolygósak. Barátságos természetük, nagylelkű vendégszeretetük váratlan és kellemes meglepetés a rendkívül zord, bár lenyűgöző szépségű sziklabérces környezetben. Mokány, életrevaló társaság, az idegent manapság is bármikor szívesen látják.

            A Zanszkár folyó völgyét a világ egyik leghidegebb téli sarkaként könyvelik el, ahol nem ritka a mínusz 20-30 fokos hideg, de az a kérdés, hogy mihez viszonyítva: az indiai meleghez, a mediterrán éghajlathoz, a kanadai vagy az erdélyi télhez? Ugyanis a zanszkári levegő rendkívül alacsony páratartalma miatt a hideg itt sokkal elviselhetőbb, sokkal kevésbé érezhető, mint mondjuk az állandóan párás levegőjű montreali telek hasonló hidege. Miután Erdélyben sem ismeretlen a 20-30 fokos hideg, Csoma Sándornak a kezdetleges fűtés okozta füsttől sokkal több kellemetlensége lehetett, mint a hidegtől. A vöröses barna gyapjúból készült zanszkári öltözékre vetett hosszú szőrű, leginkább kacagányhoz hasonlító panyókán vagy irhabundán kívül másra a legnagyobb ladakhi télben sincs szükség. Így volt ez Csoma ottjártja idején, így van ez manapság.

            Jó magyar szokásként mégis egyhuzamban sajnálkozunk zanglai sorsán, pedig Csoma Sándor saját bevallása szerint tanulmányainak legtermékenyebb időszakát élte e közegben. Ennek oka nyilván a családi környezet és a helyi társadalmi élet volt, hiszen jóformán mindig tanítómestere társaságában lehetett és a tanuláshoz szükséges könyvek mindössze néhány lépésre voltak cellájától. A családi és a hétköznapi élet forgatagától félreeső cella ellenére tanítómesterének családja szüntelenül jelen volt, mint ahogy jelen voltak bandé Szangye Puncog egyházi barátai is. Többek között a dzongkuli kolostorban élő Kunga Csoleg, akit Puncoghoz állítólag családi szálak fűztek. Dzongkul úgy négy napi járóföldre van Zanglától. Csoma szavaival élve: nagytudású tanítómestere bármikor beszerezhette a szükséges könyveket „a szomszédos kolostorokból..." Ez nem lehetett nehéz, hiszen közülük jónéhány rövid, gyalogolható távolságra esik Zanglától.

            Zanszkár egyik legrégibb buddhista kolostora Szániban van. Alapítása a kársai kolostoréval együtt Padmaszambhava nevéhez fűződik. A kársai vallási jellegű sziklafaragványok mindenképpen a hely effajta régiségére utalnak. Dzongkul kolostorát a Kagyu-szekta egyik nagymestere, Naropa alapította, aki hosszabb ideig elmélkedett, meditált az itt levő két sziklabarlangban ami köré épült később a kolostor. Az egyik barlang bejáratánál levő lábnyomszerűséget neki tulajdonítják. Dzongkul közelében járva többször felhívták a figyelmemet arra, hogy Kunga Csoleg újra- és újraszületett láma, igazi szent ember, akinek páratlan tudása, élete és személye a mai napig a legnagyobb köztiszteletben áll. Arról viszont senki sem szólt, hogy van-e mostani élő reinkarnációja.

            Érdekes, hogy Csoma feltételezett dzongkuli látogatásának legendája még 1992 nyarán is él a zanszkáriak emlékezetében, holott ő sohasem említ ilyesmit. Végeredményben semmi akadálya sem lett, volna 16 hónapos zanglai tartózkodása idején egy ilyen látogatásnak, hiszen Dzongkul - a helyi lakosság mércéjével mérve - mindössze 4 napi járóföldre esik Zanglától, pláne ha azt vesszük, hogy akkoriban Csoma már egyáltalán nem számított kezdő gyaloglónak. Dzongkul kissé félreesik a mai Kargil-padumi úttól, ám hasonló látogatások most is tradicionális eseménynek számítanak a környékbelieknél...

            Phuktállal kapcsolatban már nem sok misztérium van. Tudjuk, hogy Csoma nem volt igazán elragadtatva az ott eltöltött időtől. Pedig Phuktál a legfontosabb zanszkári kolostorok egyike, a többihez viszonyítva a legdélebbre esik és egy, a sziklafalon magasan levő barlangban helyezkedik el. Ezek a könyvekben és egyházi ereklyékben gazdag, kivétel nélkül régi alapítású kolostorok mindössze néhány napi járóföldre vannak Zanglától. Ez a tény ugyan még nem zárja ki, de a gyakorlatban teljesen szükségtelenné tesz egy kolostort a végeredményben maroknyi családot számláló Zanglában.

            Zangla és környéke jóformán semmiben sem hasonlít az erdélyi tájakra. A helyiek kedvességét leszámítva mindössze a vízparti füzesek, a csenevész jegenyék, itt-ott a nyárfák, a rengeteg vadrózsa és az időnként felröppenő szarka emlékeztethette Csomát szülőföldjére. Igaz, a puliszkára kísértetiesen hasonlító híres tibeti sós-vajas teába kevert árpaliszt íze sem lehetett idegen számára, hisz amint azt a Székelyföldön járva megtudtam, a két kukoricatermés közötti átmeneti időszakban itt most is árpalisztből készítik a puliszkát.

            Zanglában el sem tudom képzelni másként, mint hogy a vidám természetű zanszkáriak időről időre meghívják Csomát szokásos tereferéikre. Amennyiben nem fogadta el a meghívást, helyette a cellája alatti emeleten levő konyhából gyéren felszivárgó füstös meleget választotta, az kizárólag az ő döntése volt. A zanglai erődben lakó vendéglátóinak mi sem lett volna természetesebb, mint az, hogyha Csoma egy emelettel lejjebb a helyi szokásoknak megfelelően velük, közöttük tölti az időt.

            Az a Csoma Sándorral kapcsolatos kitétel, hogy „egész évben kora reggeltől késő estig megállás nélkül tanult" szintén felülvizsgálatra szorul, méghozzá azért, mert a helyi szokások ennek homlokegyenest az ellenkezőjére utalnak. Arról természetesen szó sincsen, hogy Csoma ne használta volna ki a rendelkezésére álló időt. Ahhoz viszont, hogy a zanszkári télben egészséges maradjon legalább annyi, ha nem több napsütésre és szabad levegőre volt szüksége, mint a helybelieknek. A kemény telet csak úgy élhette túl egészségesen, ha átveszi és minden tekintetben magáévá teszi a körülményekhez illő helyi szokásokat és amint tudjuk, Csoma az ilyesmire egész élete folyamán igen nagy hangsúlyt fektetett. Nyilván minden tekintetben megfelelt neki az ekkor megismert életmód, ezért ragaszkodott hozzá élete végéig olyan körülmények között is, amikor - például Calcuttában - már semmi szüksége sem lett volna rá.

            A kérdés: kolostor volt-e Zangla vagy sem? - ladakhi látogatásom óta teljes bizonyossággal lezárult, a válasz számomra egyértelmű. Hogy mi szól Zangla kolostori mivolta mellett? - két, a közelben sem járt Csoma kortárs, Baktay Ervin és ettől számítva hanyagul mindenki. Mi szól ugyanakkor Zangla kolostori mivolta ellen? Meglehetősen sokminden: a helyiek egyértelmű cáfolata, a népszokások, az építészeti stílus, a legjobb esetben is csak kápolnának minősíthető helyiség mérete, elhelyezése; az imamalmok és egyéb templomi dekorációk hiánya, a könyvek gyér létszáma stb.

            A következtetést mindenki maga vonja le.

(1994)

Imamalmok egy lámakolostor falán

Jaksajt-,avagy churpifűzér  egy tibeti piacon

Térkép Kőrösi Csoma Sándor nyugat-tibeti kalandozásairól

Zanglai látkép (Zanszkar tartomány)

A kolostorokban így őrzik a szent könyveke: a Kangyurt és a Tangyurt

Imára gyülekező növendékek egy tibeti kolostor udvarán

A zanglai királyi „rezidencia”ma

Zangla egykori királyi lakhelye: a vén erőd