Indulás

...Előző éjjel az emberfiának kissé nehezen jön álom a szemére, és ugyancsak forgolódik a fekhelyén - hiába járta be már ezt megelőzően a fél világot. Még egy utolsó pillantás a csomagokra és indulunk Raleigh viszonylag kis forgalmú, de esetenként már szűk repülőterére. A parkolás, mint mindenütt szeptember 11-e után, felér egy vesszőfutással. A terminál közelében levő parkolókat a szövetségi hatóságok biztonsági intézkedései nyomán lezárták (a helyi repülőtér-üzemeltetők legnagyobb „örömére”), így csak a távolabbi szatellit-parkolóban találunk helyet. Innen autóbusszal lehet a terminál-épületbe visszajutni. (A távolság érzékeltetésére csak annyit, hogy az egész olyan, mintha valaki Marosvásárhelyen a víkendtelepen parkolna, ha a Nagyállomáson szeretne vonatra szállni.)

            A Delta légitársaság atlantai járatára való bejelentkezésen és a csomagfeladáson hamar túlesünk, következhet a biztonsági ellenőrzés. A kézicsomagokat ki kell pakolni, a számítógépet ki kell venni a táskából és elhelyezni a külön erre a célra rendszeresített tálcák valamelyikén. A géppel egy darabig fűrészelnek az ellenőrök a röntgengép alatt, majd intenek: mehetünk. A véletlenszerű motozást ezúttal elkerültük, de korábban már volt részünk cipőlevételben, körömreszelő-elkobzásban és hasonlókban. Tanulva az esetekből, ma már nem volt nálunk sem zsebkés, sem egyéb feltételezett szúró-vágó alkalmatosság.

            A gépen a pilóta közli, hogy az atlantai felhőszakadás és az ebből adódó zsúfoltság miatt járatunk mintegy tíz perces késéssel indul. Csak futólag jut eszembe, hogy az Atlanta-Hartsfield nemzetközi repülőtér jó időben is állandóan zsúfolt, milyen lehet akkor most. Atlanta fölött valóban félórát körözünk, míg a légi irányítás talál egy alkalmat, hogy gépünket leszállítsa. Három órás várakozás következik a Las Vegas-i járatra, jó alkalom egy rövid vacsorára.

            A Las Vegas-i járat némi késéssel szállt fel Atlantából, amely az erős nyugati szél miatt a négy órás út alatt csak tovább növekedett.

            Valahol Alabama felett egy hatalmas zivatarfelhő mellett repülünk el. A sűrű villámlás kísérteties fénnyel árasztja el a környéket, mintha egy kései romantikus német festményt szemlélnénk. Egy nyugat felöl érkező repülőgép pont a viharfelhő felett repült, és amint a villámok fénye meg-megvilágította, a földön oly impozáns méretű gép nagyon kicsinek és törékenynek tűnt - emlékeztetve az embert önön parányiságára a természet erőihez képest. Azt hiszem, most már értem az egyébként túláradóan magabiztos Antoine de Saint-Exupery repülős témájú írásaiból kicsendülő alázatot.

            A Las Vegas-i repülőtéren „félkarú banditák” csilingelése fogad, emlékeztetve arra, hogy a szerencsejátékok fővárosában járunk. Félóra alatt sikerül kiverekednünk magunkat a repülőtér útvesztőjéből és szállásunk felé tartunk. Ideje gyorsan nyugovóra térni, mivel a keleti parthoz szokott biológiai óránk szerint már hajnali három van, jóllehet itt Vegasban még csak éjfélre jár az idő. Holnap pedig irány az első úti cél, a 135 mérföldre fekvő Zion nemzeti park.

Atlanta, Georgia - Las Vegas, Nevada

2002. április 30./május 1.

Las Vegas-tól a Zion nemzeti parkig

            Reggel kissé nehezen ébredünk, az időeltolódásnak hála, de azért lassan összeszedjük magunkat. Gyors zuhany és öltözködés után először a csomagok átszervezése következik. A viharvert tengerészzsákból előkerülnek a kirándulás kellékei: bakancs, sokzsebes mellény, amelyben a fényképezéshez szükséges apróságok kapnak helyet, a GPS-vevő és egyebek.  Ezeket közvetlenül az autóban helyezzük el, hogy mindig kéznél legyenek. A városból kifelé menet megállunk egy élelmiszer-áruháznál, hogy ilyen módon függetlenítsük magunkat a gyorséttermek egyhangú kínálatától, no meg azért is, hogy a költségvetésünkhöz jobban igazodjunk. Ezek után végre nekivágunk az útnak a 15-ös államközi autópályán észak felé. Körülöttünk a nevadai sivatag terül el, gyéren növő cserjékkel és kaktuszokkal borítva. Az út egyre meredekebben emelkedik, amint felfelé haladunk a coloradoi fennsíkra. Fantasztikus alakú sziklák között haladunk, egyesek közülük úgy állnak egy másiknak a tetején, mintha ellent akarnának mondani a gravitáció törvényének. Szinte várjuk, hogy valamelyik egyszer csak lezuhan a mélybe, de ez szerencsénkre nem következik be.

            A szűk völgy, amelyben az út eddig kanyargott, egyszer csak kitágul, a sziklák távolabb húzódnak és hirtelen gyermekkorunk western-filmjeinek színhelyén találjuk magunkat. Csak fel kellene pattanni az utat szegélyező  farmokon legelésző lovak valamelyikére és nekivágni a messzeségnek. A keleti vagy nyugati partvidék zsúfoltságából és a láthatárt lezáró magas épületei közül kiszabadulva, itt érezni igazán az amerikai táj végtelenségét.

            Itt, minden technikai fejlődés ellenére, még nagyon közel vagyunk ahhoz a korhoz, amikor a szabadon kószáló indiánok és a vidéket pacifikálni igyekvő amerikai dragonyosok életre-halálra menő küzdelmet vívtak egymással.

            Nem sokkal a Zion kanyon bejárata előtt, a 9-es állami út mentén fekvő Rockville környékén forgatták 1967-ben a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című filmet, Paul Newman-nal és Robert Redford-dal a főszerepben. Redford valószínűleg ekkor szerethetett bele a vadregényes tájba, mert nem sokkal a film elkészülte után birtokot vásárolt Utah északi részén. Itt hívta életre az alternatív (értsd: nem hollywoodi) filmesek számára bemutatkozási lehetőséget nyújtó Sundance Filmfesztivált.

            Rockville után a völgy ismét beszűkül, jelezve, hogy közeledünk a kanyon bejáratához. A szövetségi parkőrök bódéjánál jegyet váltunk és felszállunk a nemzeti parkot az elejétől a végéig bejáró egyik autóbuszra.

Hurricane, Utah

2002. május 1.

A kanyon belsejében

            A Zion kanyon területe szövetségi kezelésben levő nemzeti park és ennek megfelelően az autóforgalmat szigorúan korlátozzák. A kirándulók speciális, alacsony károsanyag-kibocsátású autóbuszokon juthatnak el a kanyon különböző pontjaira, és onnan indulhatnak hosszabb-rövidebb gyalogtúrára, illetve sziklamászásra. A sziklamászók bővelkednek lehetőségekben, nagyon sok a több száz méter magas, függőleges sziklafal, amelyek várják a meghódításukra vállalkozókat. A rövidebb, néhány órás túrák útvonala ki van jelölve, így ezek végigjárásához nincs szükség a terepen való tájékozódáshoz szükséges ismeretekre vagy felszerelésre. A mozgássérültek jogait biztosító szövetségi törvénnyel összhangban néhány nagyon rövid túraútvonalat úgy alakítottak ki, hogy normál vagy sportcélú kerekes székkel is bejárható. A parkőrök és gépkocsivezetők elmondása szerint egyre többen élnek is a lehetőséggel.

            A másik véglet az igazi vadkempingezés, amelynek időtartamát és körülbelüli útvonalát be kell jelenteni a parkőrségnek - főleg azért, hogy az esetleg bajba került vagy  eltévedt túrázót ki lehessen menteni. Ezek után az emberfia teljesen magára van utalva, mert kijelölt túraútvonal híján topográfiai térképek, iránytű és GPS-vevő segítségével kell megtalálnia útját a vadonban. Egy-egy ilyen kirándulás már komoly tájékozódási ismereteket és tapasztalatot igényel, az esetleges váratlan események - például pumával való találkozás - kezeléséről nem is beszélve.

            A Zion kanyont a Virgin folyó vágta a fennsíkba mintegy harmincmillió év alatt. Ez a kis folyó nem olyan impozáns, mint a Nagy Kanyonban kanyargó Colorado, de nem sokkal kisebb munkát végzett amannál. A Zion maga a délre fekvő Nagy Kanyonnal és az északra elterülő Bryce kanyonnal egyetemben egy Nagy Lépcsőnek nevezett geológiai képződményt alkot. Mindegyik kanyonban öt-kilenc kőzetréteg található és a Bryce alsó rétegei azonosak a Zion felül elhelyezkedő rétegeivel. Ugyanígy, a Nagy Kanyon felső rétegei azonosak a Zion alsó rétegeivel. Ilyen módon áll össze a lépcső és az is kikövetkeztethető belőle, hogy milyen sorrendben alakultak ki a coloradoi fennsík folyóvölgyei.

            A kanyon fontosabb pontjai kultikus neveket viselnek, úgy, mint Pátriárkák Völgye vagy Sinawawa Temploma. A meghökkentően nyakatekert alakú sziklaképződmények pedig az Oltár, a Szószék, sőt némelyek bibliai személyiségekről, Mózesről, Izsákról, Jákobról vannak elnevezve. 

            A gyors körút alatt általánosságban ismerkedtünk a kanyonnal és sikerült azt is megtudnunk, hogy melyik túraútvonal milyen látványossággal kecsegtet. Az Őrálló (Watchman) szikla megmászása mellett döntöttünk, amely valószínűleg egész napos elfoglaltságot jelent majd holnap.

Gyalogosan az Őrálló ösvényen

            Ma reggel gyalogtúrára indulunk a Zion nemzeti park számtalan túraösvényeinek egyikén, az Őrálló (Watchman) ösvényen. Az útvonal a nevét a park bejáratánál álló méltóságteljes sziklatömbről kapta. A parkőrség tájékoztatója szerint a szikla alatt álló platóról szép kilátás nyílik a kanyon alsó szakaszára és a Keleti Virgin Templom nevű sziklacsoportra.

            A szállásunktól a parkőrségi épületig vezető 17 mérföldes utat gyorsan megtesszük, és rövid eligazítás után nekivágunk a kapaszkodásnak. Az ösvény elején elhelyezett tábla figyelmeztet, hogy a környéken sűrűn bukkannak fel csörgőkígyók, ha beléjük botlunk, ne zavarjuk őket. Reméltem, hogy sikerül megpillantani egy sziklán sütkérező példányt (szívesen lencsevégre kaptam volna), de eggyel sem találkoztunk. Az út eleinte a kanyont kivágó Virgin folyó mellett halad, majd éles kanyart vesz és egy vízmosás partján halad felfelé. Itt közelebbről is szemügyre vehetjük a sziklákat, amelyekről tegnap meséltek vezetőink. Tisztán látszanak a különböző geológiai korokban lerakódott kőzetrétegek, elárulja őket különböző színük. A területet több tízmillió évvel ezelőtt tenger borította, majd a tenger visszahúzódása sivatagot hagyott maga után. A természet erői,  a szél, a fagy tovább végezték munkájukat, újabb és újabb rétegeket halmozva a tenger által hátrahagyott vörös homokra. A mélyben dolgozó vulkánikus erők három kontinentális lemezt szorítottak itt egymásnak, amelyeknek széle felgyűrődött létrehozva azt a Nagy Lépcső nevű geológiai képződményt, amelyről már szóltam a korábbiakban. Az eredeti rétegek sokkal magasabbak voltak, de az újabb és újabb anyaglerakódások évmilliók alatt kifejtett iszonyatos nyomása sziklává tömörítette az eredetileg laza homokot és kialakult a kőzetek ma is látható állapota. Persze a víz és a szél együttesen könnyen megbirkóznak a lágy, zsebkéssel is faragható homokkővel és olyan nyakatekert, de egyszersmind festői formákat hoznak létre, hogy az emberfia nem győz eleget csodálkozni. A legérdekesebbek persze azok az alakzatok, amelyeket látszólag semmi sem tart egy másik szikladarab tetején, mégis állnak rendületlenül időtlen-időkig - legalábbis emberi léptékkel mérve. Mert a geológiai korok időszámítása szerint ezen a viszonylag kis területen drámai gyorsasággal történtek azok az események, amelyek a táj mai arculatának a kialakulásához vezettek.

            Elmélkedés közben szinte észre sem vesszük, hogy az ösvény egyre meredekebbé válása jelzi: közel járunk a gerinchez. Még pár lépés és felérünk az út végén álló platóra. Előttünk az Őrálló masszív tömbje mered a magasba, azon túl viszont kitágul a látóhatár, és a lábunknál végtelen hosszan nyújtózik a csenevész cserjékkel borított sivatag. A kanyon túlsó oldalán a Keleti Virgin Templom uralja a panorámát.  Visszaúton újra meg újra megállunk, hogy más szemszögből is szemügyre vegyük mindazt, amit felfelé jövet egyszer már megcsodáltunk. Ennek a látványnak a fogságából bizony nehéz szabadulni.

A Kolob terasz és a Smith mesa

            És amikor az ember azt gondolná, hogy az eddigieket nehéz volna felülmúlni, a természet még pazarabb látványossággal örvendezteti meg. A Kolob-terasz, amelynek ebéd után vágunk neki - mintegy eltölteni az estig hátralevő időt -, eleinte nem tűnik túl érdekesnek. A terasz Virgin városkától húzódik észak felé, és a hasonló nevű kanyonhoz vezet, Cedar City közelében. Legfőbb érdekessége egy a víz és a szél által teraszosra koptatott sziklaképződmény, amely középtájon helyezkedik el. Az ég közben beborult, a vörös homokkő sziklák most inkább szürkének tűnnek és ízelítőt kapunk a süvítő szélből is. Az említett teraszos sziklacsoportnál a napra várakozunk, hogy kegyeskedjék előbújni, és legalább annyira megvilágítani témánkat, hogy egy használható fényképet készíthessünk róla. Kissé csalódottan autózunk lefelé a teraszon keresztül vezető úton, amikor egy kanyar után, mikor a völgy kitágul, a felhők hirtelen eltakarodnak, és a nap pazarul megvilágítja a széles, lapos, világoszöld színű fűvel borított völgy felé magasodó, hatalmas, vörös sziklafalat. Minderre pedig lepelként borul a valószínűtlenül kék, vakító fehér felhőket úsztató ég. A látvány lélegzetelállító, hosszú percekig nem tudunk vele  betelni. Ráadásul az amúgy is gyér forgalmú úton most egyetlen zakatoló gépkocsi sem bukkan fel, úgyhogy a csodálatos színjáték, végtelennek tűnő, mélységes csenddel egészül ki. Azt hiszem, mesterséges környezetben élő ember csak ritkán részesül abban a kiváltságban, hogy átélje a természet teljes összhangjának egy ilyen ritka pillanatát.

            Lennebb földútra kanyarodunk, amely a Smith mesára vezet. Ezzel a spanyolul asztalt jelentő szóval a sziklák között meghúzódó, lapos, fűvel és apró fákkal borított völgyeket jelölik errefelé. Ezekről az alacsonyan fekvő mesákról remek kilátás nyílik a föléjük nyúló hegyekre, de hatalmas kiterjedésükkel felkeltik a végtelenség érzetét is. A pazar, vöröses délutáni fényben olyan tisztán látszik a távoli sziklák szélmarta erezete, hogy az ember szinte érzi azoknak a természeti erőknek a birkózását, amelyek ezt a csodálatos díszletet létrehozták...

Hurricane, Utah

2002. május 1/2.

Az Arches nemzeti parkban

                Pénteken reggel továbbindulunk Hurricane-ből Moab-ba (mindkettő Utah államban van), amely az Arches (Ívek) nemzeti park bejáratánál fekszik. A 328 mérföldes távolságot a tervezett hat helyett nem egészen öt óra alatt tesszük meg, a Richfield-ben közbeiktatott egy órás ebédszünetet nem számítva. Az út egyes szakaszai igen látványosak, így néhány helyen nézelődni is megállunk. Utunk elején a Sziklás-hegységnek a sivatagba benyúló, nyugati vonulatait közelítjük meg, a hósapkás hegyek a sivatagi táj hátterében felséges látványt nyújtanak. A 70-es államközi autópálya, amely Utah-t kelet-nyugat irányban szeli át (másik vége a keleti parton, Pennsylvania államban van) a Colorado fennsík legmagasabb lépcsőjén halad. Az út két oldala tele van szórva az erózió által megmunkált, hatalmas sziklaalakzatokkal. Egy vasúti csomópontnál délnek fordulva haladunk tovább Moab felé. Az út egyre mélyebbre ereszkedik a völgyben és végül vérvörös homokkő sziklák sorfala között érkezünk meg úti célunkhoz.

                A hétvégére való tekintettel szállásunkat itt előre lefoglaltuk, így késedelem nélkül a látványosságok megtekintésének tudjuk szentelni időnket. A parkőrség épületében tájékozódunk a bejárható útvonalak felöl, majd az alkony fényénél nekivágunk a parknak. A kép lenyűgöző. Mintha a mesék kővé vált erdejében járnánk, amelyben természetfeletti erők itt-ott templomokat építettek volna. Ezek az erózió által létrehozott sziklaívek olyan hatalmasak és olyan harmonikusan illeszkednek egymásba, hogy aligha  született templomépítő, aki tökéletesebbet tudna produkálni. Az alkony fénye kiemeli a kő anyagszerűségét, és láthatóvá tesz minden apró redőt és repedést, amelyeket a természet erői időtlen idők óta véstek ezekbe az óriás sziklákba.

                Az ívek keletkezésének tudományos magyarázata viszonylag egyszerű. A sziklák anyaga többféle homokkő, amelyek közül a vörös Entrada a legfiatalabb és egyben a legkeményebb. A kőzet alapjául szolgáló homok akkor rakódott le, amikor a tenger már visszahúzódott a Colorado fennsíkról és az évmilliók folyamán kemény sziklává tömörült. A világos sárga színű Navajo és a szürke Wingate homokkő, amelyek a mélyebb rétegekben helyezkednek el, egykori tengeri kőzetek lévén több-kevesebb sót tartalmaznak, ezért lazábbak és nedvszívó képességük is nagyobb. A tektonikus mozgások hatására a Navajo és Wingate rétegek a törésvonalak mentén feljebb emelkedtek és benyomultak az Entrada rétegbe világosan kivehető, szendvicsszerű rétegeket alkotva. A felszíni repedéseket kikezdő erózió elsőnek ezeket a rétegeket pusztította el, míg a kemény vörös homokkő rétegek viszonylag épen maradtak. Összeomlás helyett inkább elcsúsztak a támaszték nélkül maradt helyeken, és végül boltív formájában stabilizálódtak, amely tudvalevőleg egy meglehetősen szilárd építészeti forma.   

                Az oszlopszerű sziklaképződmények is hasonló sorsra jutottak és így alakultak ki az egyensúlyozó kövek, amelyek alól egyszerűen kifutottak a lazább rétegek és most, szinte hihetetlen módon, egy másik szikladarab tetején „egyensúlyoznak”.

                Szombaton reggel gyalogtúrára indulunk a park Ördög Erdejének nevezett részén. Itt néhány természetes boltív áll egymás szomszédságában, így egy gyaloglással egyszerre többet is szemügyre vehetünk. A legtávolabbi a Dupla Nulla Ív (Double O Arch), és egyben a legnehezebben megközelíthető is. Útközben látjuk azokat a néhány száz méteres repedéseket is, amelyekben ezek az ívek kialakultak.  Pengevékony sziklákon haladunk, egyik oldalunkon öt-tíz, másikon kb. kétszáz méteres mélység. Itt bizony nincs jó megoldás zuhanás esetén, ezért csak óvatosan lépegetünk. A látvány azonban bőven megéri a fáradtságot. Miután alaposan kigyönyörködtünk magunkat, lassan visszaereszkedünk a völgybe, és rövid ebédszünet után továbbindulunk következő állomásunkra, a coloradoi Durangoba.

                Átvágunk a Moabtól délre fekvő mesán, amely a rideg húsmarha tenyésztés legészakibb határa. Coloradoban már változik a táj, ahogy egyre közelebb jutunk a Sziklás-hegység középső vonulatához. A sivatag sűrűbb növényzetű legelőknek adja át a helyét, majd az út emelkedni kezd, megjelennek az első fenyőfák, félóra múlva pedig megérkezünk a hegyek koszorúzta coloradói kisvárosba.

Moab, Utah - Durango, Colorado

2002. május 3. és 4.

Az Emlékmű Völgy

    Reggel továbbindulunk az új mexikói Farmingtonból az arizonai Emlékmű Völgy (Monument Valley) felé, amelyben a Vadnyugat jelképévé vált sziklaalakzatok láthatók. A sivatag újra körülvesz bennünket, és ha egy helyről elmondható, hogy Isten háta mögötti, akkor erről bizonyosan. A levegő vibrál a hőségben, az út, legalábbis egyelőre, nyílegyenesen vezet a semmibe. Autó alig jön szembe vagy előz meg bennünket, csak néhány, az úttól három-négy mérföldnyire, a sivatag közepén épült farmerház töri meg az egyhangúságot. Az itt élők még ma is elmondhatják, hogy legközelebbi szomszédjuk tíz mérföldre van tőlük. A ritka útkereszteződésekben álló benzinkutakat és szatócsboltokat még mindig kereskedelmi állomásnak hívják, és a bennük levő fagylaltozó jelenti az egyetlen fényűzést. Mintha egy másik országban járnánk, amely valahogy megmaradt a 19. században. Leszámítva persze az utakat és a telefonokat, amelyből még a sivatag közepén is van - és működőképes.

    Az út mellett tábla jelzi, hogy a navajo törzs rezervátumába érkeztünk. Ők persze nem rezervátumnak hívják, hanem Navajo országnak (Navajo Nation). A szállásterület három állam, Utah, Új Mexikó és Arizona területén fekszik és a navajo törzsi tanács igazgatása alatt áll. A rajta található természeti látványosságok szintén a törzs kezelésében vannak, és a turisztikai bevételek is helyben maradnak. Az infrastruktúra fejlesztéséről a szövetségi kormány gondoskodik, így a helyi fejlesztések pénzügyi alapját képező kereskedelmi adót a rezervátum területén nem szedik. Azt nem sikerült megtudnom, hogy adminisztratív ügyeiket mi módon koordinálják a három különböző állam hatóságaival, de gyanítom, hogy nem lehet egyszerű.

    Ebédre kénytelenek vagyunk gyorséttermi menüvel beérni, mivel az Emlékmű Völgy Törzsi Park bejáratánál fekvő Kayenta városa nemigen kínál választékot. Viszont egy, a navajo kódbeszélőkről szóló kiállítással kárpótoljuk magunkat, amelyet a gyorsétteremben rendeztek be.

    A kódbeszélőket az amerikai tengerészgyalogság alkalmazta a II. Világháború idején, a csendes-óceáni hadszíntéren titkos üzenetek továbbítására. A navajok anyanyelvükön továbbították az üzeneteket, amelyet a japánok, még ha birtokába is jutottak az információnak, nem tudtak megfejteni. Akkoriban még nem létezett navajo írásbeliség, így az üzenetek megfejtéséhez nem áll rendelkezésre kulcs. Az Iwo Jima sziget meghódításáért indított hadművelet során, amikor a telefonösszeköttetés megszakadt a harcoló alakulatok között, a navajo kódbeszélők, ahol erre lehetőség nyílt, egyszerűen átkiabálták egymásnak a szükséges információkat, külön titkosításra nem volt szükség.

    A törzs sokat harcolt azért, hogy a háború után egyszerűen elfelejtett kódbeszélők számára kieszközölje a méltó elismerést. Erre 1981-ben került sor, amikor Ronald Reagan akkori elnök üzenetben ismerte el a navajo harcosok  elévülhetetlen érdemeit. Történészek is egyetértenek abban, hogy a csendes-óceáni hadműveletek körülményei között, ahol nehezen lehetett volna szofisztikált harctéri híradórendszereket kiépíteni, a kódbeszélők szolgálatai igen értékesnek bizonyultak.

    Délután bejárjuk az Emlékmű Völgyet a rendelkezésre álló 17 mérföldnyi hepehupás földúton. A zenei aláfestést Carlos Nakai furulyaművész felvétele szolgáltatja, aki navajo népdalfeldolgozásokat ad elő. Végiglátogatjuk az útba eső kilátópontokat, egyebek között a John Ford kilátót, amelyet a rendező kameraállásként használt a Postakocsi című western film forgatásakor, John Wayne-nel a főszerepben. A hollywoodi filmesek, különösen a westernnek készítői, ennek nyomán nagyon felkapták az Emlékmű Völgyet külső felvételek helyszíneként. Így amit a világ e filmekből mint Vadnyugatot ismert meg, az gyakorlatilag az a néhány négyzetkilométer, amit most van szerencsénk mintegy két óra alatt bejárni.

Kayenta, Arizona

2002. május 6.

Visszaút Navajo-országon át

    Ma reggel körutunk visszafelé vezető szakaszát kezdjük meg Kayentában. A szél erősen fúj, a vörös porfelhőben 20 méterre sem lehet látni, de később szerencsénkre a szél elül és a por leülepedik. A zsúfoltságra ma sem lehet panaszkodni, legtöbbször az az érzésünk, hogy egyedül autózunk az arizonai sivatagon át. Választott útvonalunk a Nagy Kanyon északi peremén vezet, ezt a vidéket kevesebb turista látogatja. Page város előtt letérünk az útról, hogy meglátogassuk az Antilop Kanyont. Indián vezetőnk előre lelkendezik; ilyent még nem láttunk, közli. A látvány igazolja kalauzunk véleményét. Az Antilop az úgynevezett rés-kanyon kategóriába tartozik, amelyet nem egy állandó vízfolyás, hanem változó idejű és intenzitású árhullámok vájtak a sziklába. Alapjánál is keskeny (1-1,5 méter szélességű), felfelé tovább keskenyedő kis szorosról van szó, amelybe csak alig hatol be fény. A rés falait zegzugos, kecses ívekké formálta évmilliók alatt a lezúduló víz ereje, a kő tapintása szinte selymes. Amikor a nap magasan áll és a fény végre képes behatolni a kanyon keskeny felső nyílásán át, akkor földöntúli narancs és vörös árnyalatokat fest a nyakatekert alakú falakra. A látogatók e pillanatokra vadásznak, élénken zizegnek a fényképezőgépek. Azért a nagy igyekezetben arra is marad idő, hogy szabad szemmel is megcsodáljuk a természet által produkált ritka látványosságot. A csúcsot az jelenti, mikor röviddel déli tizenkét óra után a nap egy fényes pászmát vetít a kanyon legnagyobb helyiségének, a rotundának a közepére. Jézus menybemenetelét szokták a vallásos témájú képek festői ilyen módon ábrázolni. A jelenség csak néhány pillanatig tart, majd a nap odébb mozdul az égen. A látogatók némán, szinte delejesen bámulják a tüneményt, csak néhány fojtott „ah” hallatszik az elragadtatás jeleként. A természet eme megnyilvánulásai, úgy tűnik, még a kérgesebb lelkű nézőkben  is önkéntelen tiszteletet ébresztenek. A poros földúton visszazötykölődünk a park bejáratához és folytatjuk utunkat nyugat felé. Néhány mérfölddel odébb újabb látnivaló késztet megállásra. A Glenn kanyonban impozáns gát rekeszti el a Coloradot, mögötte sárga sziklákkal szegélyezett kék víztükör nyújtózik: a Powell gyűjtőtó. Nevét John Wesley Powell-ről, az amerikai hadsereg kalandos életű őrnagyáról kapta, aki a polgárháború után merész csónak-utakon derítette fel a Colorado kanyonjait. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján zajló gátépítés egyike volt a környezetvédők élénk tiltakozását kiváltó projekteknek. A gyűjtőtó ugyanis százötven méter mély vízzel árasztotta el a hegyoldali kanyonokat, a völgy felöli oldalon pedig drámaian csökkent a Colorado vízhozama. A környezetvédők nem győzik sorolni, hogy a folyó és a kanyonok által alkotott ökológiai rendszer hány helyen és vonatkozásban szenvedett helyrehozhatatlan sérüléseket. Legfőbb kifogásuk az, hogy az iszonyatos vízmennyiség lassan alámossa majd a ma még méltóságteljesen álló homokkő sziklákat, amelyek alkalomadtán beomlanak majd a tóba, és eliszaposítják azt. A megoldás a gát elbontása volna, amely felszabadítaná a felső kanyonokat a nyomás alól és helyreállítaná az egyensúlyt a Colorado gát alatti szakaszán. A kritikusok azt vetik ellen, hogy akkor mi történne a Las Vegas közelében álló Hoover gát fölött. A Glenn kanyonból kiszabaduló vízmennyiség a Nagy Kanyonban gyűlne fel átmenetileg, és ott okozna helyrehozhatatlan károkat. A környezetvédők persze a Hoover gát elbontását sem vennék rossz néven (vagy akár minden gátét az Egyesült Államokban), de akkor mi lesz az energia-termeléssel és a kaliforniai öntözéses mezőgazdasággal, amelyek nem létezhetnének e gátak és gyűjtőtavak nélkül. Nem értek ezekhez az egyébként meglehetősen bonyolult kérdésekhez, így nem tudom eldönteni, hogy ebben a vitában kinek van igaza. Az energia és agrár lobbi elfogultsága nyilvánvaló, de a környezetvédők mondanivalója is olyannyira politikailag motivált, hogy hitelességük jó okkal megkérdőjelezhető. Arról már nem is beszélve, hogy szakmai érveik sok esetben még a laikus megfigyelő fülében is pontatlanul csengenek.

    A gát és a kanyon fölött feszülő pompás híd szemügyre vétele után folytatjuk utunkat a sivatagban, a hopi és mojave indiánok területén át. A meleg következtében törpe tornádók jönnek létre a lapos térség felett, és vörös portölcséreket lebegtetnek a láthatáron.

    A tegnap még azon tréfálkoztunk az 1890-ben alapított Kayentában, hogy milyen „ősi” városokba vezérel bennünket a sors szeszélye. Ennek tükrében még nagyobb derültséggel fogadjuk, hogy ma, ha lehet, egy még „ősibb” városon, Colorado City-n hajtunk keresztül. Az alapítás éve a helységnév tábla tanúsága szerint: 1985.

Kayenta, Arizona - Washington, Utah

Las Vegas        Azt hiszem, roppant kevés az az ember, akinek a fantáziáját ne izgatná ez a város, amelynek neve összefonódott a kaszinókkal és a szerencsejátékkal. Rendszerint azt gondoljuk, hogy az ilyen szórakozás a gazdagok kiváltsága és ezért Las Vegas elsősorban az ő terepük. Ennek megfelelően itt mindennek rendkívül exkluzívnak kellene lennie, úgy ahogyan azt egy szofisztikált, de legalábbis excentrikus igényű közönség kiszolgálása megkövetelné. A valóság azonban teljesen másképp fest. Bár a gazdagok és az úgynevezett nagymenők (high flyers) igényeinek kielégítésére természetesen adottak a feltételek, Las Vegas-ban mégis elsősorban az alsó középosztály szabadon elkölthető kis pénzecskéjére építenek. Ők azok, akiknek ez a város álmaik netovábbja és itt mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy ezek az álmok, ha átmenetileg és hamisan is, de valóra váljanak. A recept viszonylag egyszerű. Építeni kell egy valamilyen ismert és népszerű helyet utánzó (Velence, Párizs, New York, ahová ezeknek az embereknek a többsége úgysem jut el soha) szálloda-kaszinó komplexumot, nagyobbrészt megfizethető árú szobákkal, az alsó két-három szintet meg kell tölteni boltokkal és játék-automatákkal, helyet kell szorítani egy vagy két nagy befogadóképességű többfunkciós előadóteremnek, és a dolog sínen van. A közönség itt élőben találkozhat a televízióból már ismert kedvenc sztárjaival, nézhet táncrevüt és cirkuszi előadást, vásárolhat, de legfőbbképpen megpróbálhatja megszelídíteni Fortuna istennőt.              A kb. húsz szálloda-kaszinó komplexum, amely a Csíknak (Strip) nevezett Las Vegas sugárutat szegélyezi, mind ezen az elven működik. Mindegyikben több ezer szoba van, nyolcvan százalékuk a mindenhol elérhető alap kényelmi szintet nyújtja, elérhető áron. Az alsó szinten helyezkedik el a kaszinó, amelyben rulettezni, huszonegyezni, baccarazni és pókerezni lehet, de a legtöbb az egy dolláros, huszonöt és ötcentes játékautomata. A kaszinók igen bizalmasan kezelik bevételi adataikat, de a szerencsejáték-ipar szakértői szerint ezeken a játék-automatákon keresik a legtöbbet. Ezekbe a masinákba pedig emberek tízezrei szó szerint a bevásárláskor visszajáró aprót szórják bele, naponta nem több mint harminc-negyven dollárt. De az alacsony üzemeltetési költségek és a többi szerencsejátékhoz képest szintén alacsony nyerési ráta miatt ez a sok kis játék nagyon sokra megy, mármint a bevétel szempontjából. Ha a kaszinók csak a nagymenőkre alapoznák üzletüket, valószínűleg sokkal kevésbé lennének jövedelmezőek.            Az embereket persze mással is kell csábítani; ezt a célt szolgálják a könnyű műfajú előadások és a titkos vágyakat kielégítő egyéb szolgáltatások. Például 70-80 dollárért Porsche sportkocsit lehet bérelni egyetlen estére, amellyel azután méltóságteljesen végig lehet hajtani a fényárban úszó Stripen. Se vége, se hossza az Elvis- és Frank Sinatra-utánzók előadásainak. Ezen a héten ifjabb Frank Sinatra énekli apja dalait a közönségnek, a ma már fehér hajú, hatvanas-hetvenes éveiket taposó egykori Elvis-rajongók pedig az MGM szálloda bárjában gyűlnek össze emlékezni ifjú éveikre, amikor a „Király” még a maga földi valóságában jelent meg a színpadon.      A hazafiság sem maradhat ki a kínálatból: Tim Garth country-énekes „Isten áld meg az Egyesült Államokat” című dalára szökőkút koreográfiát állítottak össze a Bellaggio szálloda előtt elterülő medencében. A számítógép-vezérléssel működő fúvókák kecsesen csavaros vízsugarakat lövellnek minden irányba, a finálé pedig egy ötven méter magasra felszökő vízfüggöny, amelynek süvítése vadászrepülőgépekére emlékeztet.         A nagyarányú giccsparádé közepén eltöltött néhány nap után mindenki visszatér a farmra, a műhelybe, az irodába folytatni a mindennapos, sokszor lélekölő rutint. De megmaradnak az emlékek és az álmok, hogy talán egyszer a valóságban is el lehet jutni Párizsba, New Yorkba vagy a piramisokhoz. És lehet azt rossz néven venni az emberektől, hogy, még ha ilyen olcsó módon is, de őrzik az álmaikat? Azt hiszem, ha nem tennék, az sokkal rosszabb volna.            Ha már itt vagyunk, magunk is megmártózunk kissé a las vegasi életben. Délután Rick Thomas illuzionista előadását tekintjük meg a Tropicana szálló előadótermében utána sétára indulunk a Stripen. Ahogyan leszáll az este, a kigyúló fények megadják a város egyedülálló hangulatát. Vacsora után mi is sorra látogatunk néhány kaszinót, és a rulett-asztaloknál próbáljuk a szerencsét a magunk oldalára állítani. Kevés sikerrel. Én még kipróbálok néhány ötcentes automatát (kérem, ne vádoljanak kisstílűséggel), de közben egyfolytában az Andrew Carniegie-vel, a dúsgazdag de zsugori acélmágnással kapcsolatos anekdota jár a fejemben. Történt, hogy az öregúrhoz adománykérők kopogtattak be. Carniegie kiállított számukra egy huszonöt dollárról szóló csekket, mire az urak csalódottan jegyezték meg, hogy a fia, akinél korábban jártak, ötszáz dollárt adott nekik. Carniegie válasza az volt, hogy a fiának van egy gazdag papája. Hát nekem nincs, és azt hiszem sohasem sikerült elég könnyen pénzt keresnem ahhoz, hogy a szerencsejáték feltétlen hívévé szegődjek.         A könnyű szórakozás fővárosa volt tíz napig tartó utazásunk kiinduló pontja és egyben utolsó állomása, amelynek során öt államot érintettünk, 1500 mérföldet autóztunk, és számtalan, máshol sehol nem látható természeti csodát láttunk közelről. Azt hiszem, bátran elmondhatjuk, hogy ez az út jelentette amerikai kalandozásaink csúcspontját.

2002. május 9.