K a l a n d o z ó

MÜLLNER PÉTER

H ú s v é t i u t a z á s a B i b l i a f ö l d j é n

Ajánlás

A hosszúra nyúlt tél vége felé az emberfia már nagyon vágyik a melegre és a napsütésre. Az utazási irodák távoli földrészekre csábítanak, de olyan úticélt nem könnyű találni, amely időben és anyagiakban egyaránt „belefér” a lehetőségekbe. Végül a Közel-Keletet találjuk jó kompromisszumnak, de melyik az az ország, amelyben együtt vannak a látnivalók, a tengerpart és amely ezen a politikai viharok által tépett tájon is elég biztonságos ahhoz, hogy az utazónak ne kelljen kellemetlen meglepetésektől tartania?

Végül megszületik a döntés és útra kelünk oda, ahol, legalábbis az ajánlások szerint, Jézus és Mózes nyomdokain járhatunk, megcsodálhatjuk a világ leginkább épen maradt görög és római építészeti emlékeit és gyönyörködhetünk a meleg tengerek korallzátonyaiban és élővilágában: Jordániába!

Gazdag történelem

Palesztinának a Jordán folyótól keletre eső területein Kr. e. 1500 táján három olyan – a Bibliából is ismert - királyság jött létre, amelyet Ábrahám leszármazottai alapítottak. Északon terült el Ammón, a mai Golán-fennsík és a Galileai (Tiberias, Kineret)-tó közelében; középen, a Holt-tenger térségében, Moáb; délen pedig, lenyúlva egészen az Aqaba-öbölig, Edom vagy Idumea, amelyet Jákob tizenkét fia egyikének, Ézsaunak az utódai népesítettek be.

Kr. e. 1250 körül Mózes ezen a tájon vezette egyiptomi fogságból kiszabadított népét az Ígéret Földje, Kánaán felé, és ugyanitt, Moáb pusztájában bolyongtak a zsidók negyven esztendeig, mígnem méltónak találtattak arra, hogy újra bebocsátást nyerjenek régi-új hazájukba. Mózes nem tehette be a lábát Kánaánba: Isten, miután a Nébó-hegyről megmutatta neki a földet, amelyet népének szánt, magához szólította a prófétát, akinek földi maradványai feltételezések szerint itt vannak eltemetve a hegy lankáin. A zsidók végül Józsué vezetésével hódították meg Kánaánt, amely a Galileai-tó és a Holt-tenger között, a Jordán két partján terült el.

Az zsidó nép gyarapodásnak indult az Ígéret Földjén és rövidesen létrejött erős államuk is első királyuk, Saul vezetésével. Saul fiának, Dávid királynak az uralma alatt érte el a zsidó állam legnagyobb kiterjedését. Dávid ugyanis meghódította Filiszteát (ma Gáza), Kr. e. 1000 körül pedig elfoglalta a Jordánon túli Ammónt, Moábot és Edomot. Uralma alá hajtotta Jeruzsálemet is, amelyet Hebron helyett fővárosává tett. Fia, Salamon itt építette fel a Kr.e. 950-ben a zsidók első templomát. A bölcs jelzővel illetett király utódai nem sáfárkodtak jól a kapott örökséggel: belső harcok miatt Jeroboám (más források szerint Rehobeám) uralkodása alatt az ország két részre szakadt. Kr.e. 850-ben az asszír birodalom, kihasználva annak gyengeségét, adófizetőjévé tette az északi országrészt, Izraelt. Kr. e. 721 meg is hódította, fővárosának, Szamáriának a népét pedig rabságba hurcolta. A rákövetkező évben az asszírok Judeát kebelezték be. Ezzel párhuzamosan Moáb és Edom helyreállította Dávid alatt elvesztett függetlenségét.

Kr.e. 605-ben Babilon foglalta el Izraelt a Jordánon túli területekkel együtt, a zsidókat pedig rabságba hurcolta.

Délen egy, az arab félsziget alsó fertályáról, Sábából indult törzs jelent meg hódítóként, a nabateusok. Ők Kr.e. 580-ban Edomot hajtották uralmuk alá, az edomiták pedig Júdeába menekültek előlük. A nabateusok ellenőrzésük alá vonták a Selyemútnak a mai Damaszkusztól az Aqaba-öbölig húzódó szakaszán folyó kereskedelmet és három szurdok találkozásánál elkezdték felépíteni csodálatos szilavárosukat, Petrát.

Nagy Sándor idejében (Kr.e. 332-323) a térségben elterjedt a hellenisztikus civilizáció. Nagy Sándor halála után egyik hadvezére, Szeleukos Nikamor a babiloni birodalom helyén létrehozta a szeleukida királyságot, amely magába foglalta az egykori Ammónt és Moábot is. Ebben az időben épült fel Ammóm területén az a tíz görög kereskedőváros, amelyeknek laza szövetsége Dekapolisz néven vált ismertté. A területért az alexandriai (Egyiptom) székhelyű ptolemaida uralkodók (Nagy Sándor másik hadvezérének, Ptolemaiosznak az utódai) is versengtek. Egyiküknek, Philadephusnak még a Dekapolisz-városokat is sikerült rövid időre ellenőrzés alá vonnia. Ezek egyikét magáról nevezte el Philadelphiának és ez a város lett a mai jordániai fővárosnak, Ammannak az elődje.

A nabateusok földjét viszont sem a ptolemaidák sem a szeleukidák nem tudták meghódítani.

A Kr. e. 1. században a rómaiak elkezdték kiterjeszteni uralmukat a Földközi-tenger keleti medencéjére. Ennek során Kr.e. 64-ben meghódították a szeleukida királyság maradékát valamint Júdeát. Kr.e. 63-ban megkísérelték elfoglalni Petrát és a nabateusok földjét, de kudarcot vallottak.

A nabateus királyság meghódítása csak Traianusnak sikerült Kr.u. 106-ban (ismerős évszám! – szerz.megj.) a terület adottságaira való tekintettel azonban inkább diplomáciai eszközökkel, mint harccal. A mai Jordánia déli részén így alakult meg Arabia Petrae provincia, míg az északi részeket a rómaiak Szíria provinciához csatolták. A Dekapolisz-városokat érintetlenül őrizték meg és a görög épületek mellett építették fel sajátjaikat. Ugyanilyen kíméletesen bántak Petrával, a nabateusok sziklavárosával is.

Jézus halála után ezen a területen is terjedni kezdett a kereszténység, eleinte titokban, majd Nagy Konstantin császár uralkodása alatt az egész birodalomban hivatalos vallássá vált.

A római birodalom bukása után, 476-ban bizánci fennhatóság alá került a Közel-Kelet és kiteljesedett a keresztény vallás és templomépítészet.

A Kr.u. 7. században (622) jelent meg az iszlám és futótűzszerűen terjedt el a térségben. A Kr. u. 8. században már az Omajjád kalifák fennhatósága alá került az Arab-félszigettel együtt Palesztina és Szíria is, a kalifátus székhelyét pedig Damaszkuszba helyezték.

1099-től a térség a keresztes háborúk színterévé vált, amelyről számos, a mai Jordánia területén található, ebben az időben épült erődítmény tanúskodik. A keresztesek és az Omajjádok örökébe lépő Abbaszida kalifák (akik Bagdadot választották székhelyül) valamint az egyiptomi fatimida uralkodók (Mohamed lányának, Fatimának a leszármazottai) változó sikerrel harcoltak a vidék birtoklásáért (1187-ben például az abbaszida Szaladdin szultánnak sikerült visszafoglalnia Jeruzsálemet a keresztesektől és győzelmének emlékére felépíttette az Al Aqsa mecsetet), de végleges győzelmet egyikük sem tudott kicsikarni. Végül az Egyiptomban uralkodó mameluk szultánok, 1291-ben a Jeruzsálemi Királyság elfoglalásával, végleg kiverték a kereszteseket a Szentföldről.

A terjeszkedő török birodalom 1517-ben hódította el a Közel-Keletet a mamelukoktól és egészen 1918-ig tartotta uralma alatt. Ezen négyszáz esztendő során az Oszmán Birodalom eme peremvidéke teljes jelentéktelenségbe süllyedt, ahol Petra 1812-ben történt felfedezésén és az orosz birodalom elöl menekülő cserkeszek 1878. évi betelepülésén kívül – legalábbis a nyugati világ szempontjából - semmi említésre méltó dolog nem történt.

Az első világháború előtt és alatt a németekkel szövetséges Oszmán Birodalom iránt ugyancsak megnőtt a briteknek és személy szerint Winston Churchillnek, az Admiralitás Első Lordjának érdeklődése. A keletre vezető útvonalakat féltették ugyanis a török lepel alatt terjeszkedő németektől. Churchill javaslatára döntés született arról, hogy fellázítják a török fennhatóság alatt elő arab törzseket és független arab kalifátust hoznak létre. A terv végrehajtásával megbízott kairói Közel-Keleti Iroda munkatársai a hasemita (jelentése: Mohamed közvetlen leszármazottja – szerz.megj.) Husszein mekkai emírt és fiait, Fejszált és Abdullahot szemelték ki politikájuk eszközéül. Ekkor jelent meg a színen az Arábiainak aposztrofált Thomas Edward Lawrence, aki a mai Jordánia területén megszervezte a Fejszál vezette arab haderőt és segítségükkel elvágta a németek által épített, Damaszkusztól Mekkáig húzódó, stratégiai jelentőségű hedzsázi vasútvonalat, 1917 szeptember 18-án pedig elfoglalta Aqaba kikötőjét. Itt szállt partra a túlnyomórészt ausztrál és új-zélandi lovasokból álló Allenby-hadtest, amely azután a Beersheba-Gáza vonalról kiindulva 1918 nyaráig egészen Damaszkuszig nyomult előre és megtisztította Palesztinát a törököktől. A nagyhatalmi játszmák miatt Fejszál nem lehetett az újonnan létrehozott és a Sykes-Picot egyezmény szellemében francia mandátum alá került Szíria uralkodója, ezért őt az iraki trónnal kárpótolták. Palesztinának a Jordán és a Földközi-tenger közötti területeire az 1917-ben kelt Balfour-nyilatkozat eredményeképpen zsidók telepedhettek, így az araboknak csak a Jordántól keletre eső területek jutottak Transzjordánia néven. Itt Hussein emír kisebbik fia, Abdullah lett az uralkodó brit védnökség alatt.

A szélesebb körű, végleges rendezésre a kairói Közel-Kelet Konferencián került sor 1921-ben, ahol Churchill tervei alapján alakították ki a térség viszonyait úgy, ahogy azt ma is ismerjük. A brit (akkor már) gyarmatügyi minisztert egyetlen szempont vezérelte: olyan egyensúlyi helyzetet létrehozni, amelyet Nagy-Britannia minimális anyagi ráfordítással ellenőrizhet és fenntarthat.

Churchillnek a maga nemében zseniális terve diszkrét katonai jelenlét mellett működött is, ám a britek 1948-as távozása után elszabadult a pokol. 1950-ben a jordániai hadsereg megtámadta az alig megalakult Izraelt és elfoglalta az egyébként jelentős arab lakossággal rendelkező Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet. A területet Transzjordániához csatolták és ezzel létrejött a Jordán Hasemita Királyság, amelynek uralkodója az addigi emír lett I. Abdullah néven. A királyt 1951-ben az Al Aqsa mecsetben, az Izraellel szemben tanúsított állítólagos engedékenysége miatt, arab merénylők meggyilkolták, unokája, a későbbi II. Husszein, szeme láttára. Fia, a nem teljesen beszámítható Talal csak 1953-ig uralkodott, ekkor lépett trónra az unoka, II. Husszein.

Ennek az uralkodónak bölcs, különutas politikával sikerült országát a Közel-Kelet legstabilabb és legbiztonságosabb országává tennie. Majd’ félévszázados uralma alatt számtalan nehézséggel kellett megküzdenie. Miután Izrael az 1967-es Hatnapos Háborúban elfoglalta Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet, palesztin menekültek árasztották el az országot. 1970-71-ben összecsapásokra került sor a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) fegyvereseivel, amelynek lezárásaként a PFSZ-t kitiltották Jordániából. Az 1990-es Öböl-háború során Husszein, országa biztonságát féltve, Irak oldalára állt de ez a lépés, némi fenyegetőzés és diplomáciai homlokráncolás után, végül nem vezetett töréshez az Egyesült Államokhoz fűződő jó viszonyban. Izraellel is sikerült rendeznie országa kapcsolatait, ezt a folyamatot koronázta meg az 1994-ben megkötött békeszerződés. A lépést jelentős gazdasági fellendülés követte, mivel Jordánia értékes mezőgazdasági területeket vehetett újra használatba illetve az addig védelemre költött pénz nagy részét a gazdaság finanszírozására fordíthatta.

II. Husszein hosszas betegség után 1999-ben távozott az élők sorából. Utóda fia, II. Abdullah lett, aki minden jel szerint méltó örököse apjának és egyike az arab világ legtehetségesebb fiatal politikusainak.

Séta Aqabában

Mivel a magyar légitársaság nem sokkal éjfél előtt indítja a Közel-Keletre tartó járatait, az utazó kora hajnalban és meglehetősen elcsigázottan száll ki a gépből a hasonló nevű öböl partján épült Aqabában. A beléptetési eljárás viszont meglehetősen simán zajlik, a szálloda sincs messze, így a pihenni vágyó hajnali három körül már egy kiadós alvás reményében bújhat ágyba. Alig egy óra múlva azonban a gyanútlan utas már a müezzin hangjára ébred, amely korai imára szólítja az igazhívőket. Rövid és felszabdalt pihenő után tehát kissé zúgó fejjel ébredünk, minden kényelmetlenségért kárpótol azonban a ragyogó napsütés és a friss tengeri szél. Reggeli után megismerkedünk körutunk programjával és helyi idegenvezetőinkkel. Kísérőink végigkalauzolnak a bazársoron, megmutatják, hogy a helyi specialitásokat melyik kereskedőnél érdemes beszerezni, röviden eligazítanak a kevés látnivalót illetően, de ezek meglátogatását már ránk bízzák. Így magunk indulunk el, hogy felfedezzük ezt a nem túl nagy (hatvanezer lakosú) települést, amely azonban fontos szerepet játszott a régmúltban a Selyemút egyik állomásaként, illetve az újkori történelemben a (ahogy a helyiek nevezik) nagy arab lázadás kiindulópontjaként.

A város ősi neve Ayla volt, ezt foglalták el a ptolemaida uralkodók a nabateusoktól, akik rövid időn belül visszahódították egykori birtokukat. Később a város római majd bizánci kézre került és püspöki székhely lett. A Kr.u. 632-ben érkező muszlim hódítók türelmet tanúsítottak az itt elő keresztények iránt és nem akadályozták őket a szabad vallásgyakorlásban.

1116-ban a keresztesek foglalták el Aqabát majd 1320-ban a mamelukok kezére került, akik felépítették a város egyetlen történelmi nevezetességének számító erődítményt, amely a Mekka felé vezető zarándokút védelmét szolgálta.

1517-ben az erőd és az akkorra már kereskedelmi jelentőségét vesztett város török fennhatóság alá került. A törökök kis létszámú helyőrséget állomásoztattak itt 1917-ig, amikor a nagy arab lázadás nyitányaként a Fejszál emír és Arábiai Lawrence által vezetett arab felkelők foglalták el az erődöt.

A második világháború után, amikor az arab-izraeli viszály miatt Jordánia már nem használhatta a földközi-tengeri kikötőket, az egykori jelentéktelen halászfalut jelentős kikötővé fejlesztették, amely lehetőséget adott arra, hogy az ország egyik fontos exportcikkét, a valamivel északabbra bányászott foszfátot elszállítsák. A hedzsázi vasútvonalhoz egy szárnyvonalat építettek Aqaba felé, amelyen a nyersanyag megérkezik a kikötőbe, ahol azután hajókra rakodják. Ennek jeleként állandóan finom fehér por lebeg a kikötő fölött, amely azonban a város levegőjét nem szennyezi.

A meglehetősen puritán, kizárólag katonai célokra épült erőd a bizánci építészet jegyeit viseli magán, legfőbb érdekessége a pálmatörzsekből épített födémszerkezet, amely teljes épségben maradt meg, lévén, hogy a pálma ellenáll a rothadásnak és a rovaroknak. Mivel feltételezik, hogy esetleg más épületek alapjaira és anyagainak felhasználásával épülhetett, angol és amerikai egyetemek segítségével régészeti feltárások folynak a területen. Az eddigi eredmények azt látszanak igazolni, hogy jelentősebb római épületeket rejthet a föld a jelenlegi erőd alatt.

Az erőd előtti téren, a tengerhez közel hatalmas (harmincszor hatvan méteres) zászlót lenget a szél, amely a nagy arab lázadás lobogója volt és amelynek színei - a fehér (Mohamed próféta színe), a zöld (a fatimidáké), a fekete (az abbaszidáké) valamint a vörös (a hasemitáké) - valamennyi közel-keleti arab ország zászlaján megtalálhatók.

A zászlórúd tövéből szép kilátás nyílik az mindössze néhány kilométer széles Aqaba-öböl túloldalán fekvő izraeli kikötő- és üdülővárosra, Eilatra. Vajon szándékosan került a hatalmas jelkép éppen erre a helyre? Érdeklődni mindenesetre nem volt merszem.

A nabateusok rózsaszínű sziklavárosa, Petra

A nabateus törzs névadója a feltételezések szerint Nebajoth, aki Izmáel tizenkét fiának egyike volt. Izmáel (arabul Ismail) Ábrahámnak Hágártól született fia, akit az arab nép ősatyának tartanak. Utódai széltében-hosszában benépesítették az Arab-félszigetet, ahonnan nagyrészt az iszlám térhódítása során rajzottak ki Észak-Afrikába és a Közel-Keletre. Az arámi nyelvet beszélő nabateusok a félsziget déli részéről, Sábából kiindulva vándoroltak Észak felé, Kr.e. 580-ban meghódították Edomot, amelynek területén letelepedtek, felhagyva addigi nomád életmódjukkal. Petrát választották fővárosul, amely három igen szűk szurdok találkozási pontjánál levő völgyben fekszik. Mivel a főleg észak-dél irányban húzódó karavánutak csak ezen a helyen haladhattak keresztül, a nabateusok busás hasznot húztak az átmenő kereskedelem megvámolásából. A Sábából származó tömjén kereskedelmét például teljes mértékben ellenőrzésük alá vonták.

Petra már a nabateusok ideérkezése előtt is lakott volt, az edomiták ebben a környezetben fejlesztették tökélyre kőfaragó és ciszternaépítő tudományukat, annak érdekében, hogy a kis mennyiségben rendelkezésre álló víz minden cseppjét felfogják. Mózes is megfordult itt vándorlása közben, az edomita uralkodók viszont – ahogy erről az Ószövetség is beszámol - nem engedték, hogy a zsidók Edom területén áthaladjanak. A történet igazságtartalmát támasztja alá, hogy a Petrához dél felől vezető völgyet ma Wadi Musanak (Mózes völgyének) nevezik és látható az a forrás is, amelyet a próféta fakasztott a sziklából, hogy eltikkadt népe vízhez jusson. A nyugati völgy a Wadi Harun (Áron völgye), amely Mózes fivéréről kapta nevét. Áron ezen a helyen távozott el az élők sorából és itt is temették el az 1500 méter magas Jebel Harun (Áron hegye) tetején. A hegyről pazar kilátás nyílik a petrai völgyre, a sír fölé a bizánci időkben egyszerű kápolnát emeltek, amely hófehér falaival élesen elválik az őt övező vöröses sziklatömegtől.

A nabateusok felhasználták az edomiták kőfaragó tudományát úgy gyakorlati mint szimbolikus értelemben. Egyrészt igen kifinomult vízvezeték és ciszterna rendszert építtettek, másrészt a kőbe vájt egyszerű sír- és lakókamrák elé díszes homlokzatokat faragtattak a sziklába, miközben ők maguk is eltanulták és továbbfejlesztették a kőfaragás tudományát.

Az Aqaba felől érkezők a Sivatagi Autópályán, majd arról nyugat felé letérve Mózes völgyén át jutnak Petrába, miközben Áron sírját is láthatják. A völgy végében szálloda épült, ahonnan a túrák indulnak, mivel a petrai völgy csak gyalog illetve szamár-, teve-, és lóháton közelíthető meg. Mielőtt a völgy szurdokká szűkülne látható az első faragott homlokzat, az Obeliszksír, amely a hasonló egyiptomi építményeket idézi. Pár lépéssel odébb már a Siq-nek nevezett szurdok kezdődik, amelyet gyorsan levonuló árhullámok vágtak a puha, vörös homokkőbe. A sziklafalak időnként sárga, lila és fehér színbe mennek át, mert a víz hatására kioldódó ásványok és vegyületeik elszínezik a vörös követ. Itt-ott egy-egy szívós fügefa dacol a mostoha körülményekkel, néhol ugyancsak nyaktörő magasságban tárva ki ágait. Két kilométernyi menetelés után a szurdok hirtelen véget ér és a látogató szeme elé tárul Petra legismertebb építménye, a Fáraó Kincstára (Al Khasne Farun). Ez látható minden Jordániába hívogató reklámon, az Indiana Jones történetek rajongói pedig az Elveszett frigyláda elrablói című opuszból ismerhetik. A valóság még így is lélegzetelállító, a hatvan méter magas, két szintes faragott homlokzat már a hellenisztikus hatás nyomait viseli magán. A kazettás szerkezetet oldalról korinthoszi oszlopok, felülről timpanon szegélyezi, a kazettákban görög mitológiai jeleneteket ábrázoló féldomborművek láthatók. Sajnos ez utóbbiak már meglehetősen elkoptak az időjárás hatása miatt.

Továbbhaladva az ún. Homlokzatok útján bal kéz felől, a hellenisztikus hatás további példájaként, egy sziklába vágott amfiteátrumot láthatunk, jobb oldalt pedig, a petrai központi völgyet kelet felé lezáró függőleges sziklafalon egy egész sor, sírkamrákat rejtő faragott homlokzatot csodálhatunk meg. Ezekre az a jellemző, hogy egytől egyig más-más civilizáció (asszír, babiloni, görög, római) stílusában épültek. Itt távolról is látható az oldott ásványok által létrehozott, elképesztő színhatás. Az építészeti stílusoknak ez a kavalkádja adja Petra egyediségét, hiszen mintegy katalógusszerű felsorolásban láthatjuk az ókori birodalmakra jellemző stílusjegyeket. Az arányok pedig lenyűgözőek, a mai technológiai kor fia csak találgathat, hogy milyen eszközökkel hozták létre mindezt az akkori idők mesterei.

A völgy alján Traianus hódítását követően római fórum épült szabályszerű oszlopsorral, áldozati helyekkel és nymphaneummal. Természetesen a bizánci korszak sem múlhatott el építészeti emlék hátrahagyása nélkül: a völgy északi oldalán álló magaslaton Szűz Máriának szentelt korai keresztény templom épült, csodálatos mozaikdíszekkel, amelyek szenteket és bibliai jeleneteket, illetve a térségre jellemző vadon élő állatokat ábrázolnak.

Sajnos a magasabban fekvő építményekhez nem juthattunk el a még rendelkezésre álló idő alatt, így is közel tíz kilométeres sétát tettünk a harminc fokos hőségben azért, hogy a legfontosabbakat láthassuk. Néhány közelebb eső magaslatra azért felmásztunk, hogy madártávlatból is megcsodálhassuk a nabateusok nagyszerű városát, majd ugyanazon az úton amelyen idejöttünk, visszatértünk kiindulási helyünkre. Ez a mutatvány néhány kevésbé sportos útitársunknak már nem sikerült, ők valamilyen állat nyergében tették meg a visszafelé vezető utat. Mint utóbb kiderült, ez az első napi bemelegítés igen hasznosnak bizonyult a későbbiek szempontjából.

Látogatás a Holt-tengernél, a Nébó-hegyen és Madabában

Másnap reggel, amikor izmaink még őrzik a tegnapi petrai kirándulás olykor fájdalmas emlékét, útra kelünk északra, körutunk következő állomásai felé. Ezúttal az izraeli-jordániai határral párhuzamos úton haladunk, a Wadi al Aqaba mentén. Arab idegenvezetőnk, Tareq (aki, akár csak jómagam, néhány évig szintén az Egyesült Államokban élt és kitűnően beszél angolul) ugyancsak elemében van. Már tegnap is meggyőződhettünk felkészültségéről, most viszont szüntelenül bombáz bennünket tudnivalókkal. Nem csoda, hogy ennyi mondanivalója van, hiszen az Izraellel történt békekötés óta felgyorsult a dolgok menete Jordániában és a fejlesztési erőfeszítéseknek egy tetemes része éppen ide, a Wadi al Aqaba környékére irányul. Ez az Aqaba-öböltől induló időszakos vízfolyás a téli időszakban begyűjti a Jordán- illetve az Izraeli-hegység lejtőiről lezúduló vizet és elvezeti a négyszáz méterrel a tenger szintje alatt fekvő Holt-tengerig. Ebben az időszakban a meder két partján kb. másfél kilométer szélességben a talajvíz szintje is megemelkedik és a következő esős időszakig is kitartó, jelentős édesvízkészlet halmozódik fel. A békekötésig Jordánia nem tudott ezekhez a vízkészletekhez hozzáférni, mivel Izrael eleinte aknavetőtűzzel és katonai beszivárgásokkal tett lehetetlenné bármiféle gazdasági tevékenységet ezen a területen. Később Jordánia aknamezőt telepített a határövezetbe, ami útját állta a harci tevékenységnek - de a gazdaságinak is. Tulajdonképpen az arab stratégia visszájára fordulásáról beszélhetünk, mivel nemhogy az arabok nem tudták a vízforrások szűkítésével vagy teljes megvonásával térdre kényszeríteni Izraelt - mint azt 1948 után tervezték – hanem éppen őket akadályozta meg a zsidó állam abban, hogy készleteik egy részéhez hozzáférjenek.

Az 1994-es békekötés után viszont az amerikaiak hathatós segítségével (tűzszerészeket képeztek ki és műholdas felderítést végeztek) felszámolták az aknamezőket és megkezdődhetett a terület bevonása a mezőgazdasági művelésbe. A kormány kutakat fúratott és víztározókat létesített, amelyekre alapozva még olyan vízigényes tevékenység is elindulhatott, mint a zöldségtermesztés. A gazdálkodást az ehhez értő palesztinok kezdték, de ma már a nomád életformával felhagyó beduinok is érdeklődnek a tevékenység iránt. Az ő letelepedésüket a kormány ingyenes építési telekkel, egészségügyi ellátással és iskoláztatással támogatja, amelyeknek feltétele a három évig történő egyhelyben lakás. A kezdeti sikereken felbuzdulva nemrégiben csemegeszőlőt és almát is kezdtek itt termeszteni. Az eredmények annyira jók, hogy Jordánia ma már gyümölcsöt és zöldséget is exportál. Ha tovább sikerül növelni a vízkészleteket remény van arra is, hogy az itt kitermelt foszfátot, amelyet ma nyersanyagként exportálnak, feldolgozzák és vegyipari alapanyagként, a jelenleginél sokkal jobb áron tudják külföldön értékesíteni.

Utunk során érintjük az aqabai King Hussein nemzetközi repülőteret, amelynek közös üzemeltetéséről tárgyalások folynak. A tíz kilométerre található eilati nemzetközi repülőtér ugyanis értékes területen fekszik, amelyet az izraeliek inkább ingatlanfejlesztésre használnának. A kibővített jordániai repülőtér kapacitása bőven elegendő lenne ahhoz, hogy az egész térséget kiszolgálja.

A magyarázatok közben egyre közeledünk a Holt-tengerhez, ahol vezetőnk megmutatja Szodoma és Gomorra feltételezett helyét, valamint Lót barlangját, ahová a próféta a két város pusztulása és feleségének sóbálvánnyá változása után húzódott. Itt nemzette saját lányaival két utódját, akik a már említett Ammónt és Moábot alapították.

A Holt-tenger partján épült elegáns szállodakomplexum lehetőséget nyújt az utazóknak arra, hogy előkészüljenek a fürdőzéshez. Sokan fekete iszappakolást tetetnek magukra, amelynek gyógyhatását nem győzik eléggé dicsérni (bár én kissé rosszmájúan megállapítottam, hogy csak ezért Techirghiolnál messzebb nem érdemes utazni) majd következik a vízbe szállás. A gázolás nem könnyű a harminchárom százalékos só-koncentrációjú vízben és a partmenti mély iszapban, de aki leküzdi az akadályokat az úgy ülhet a vízben mint egy karosszékben és akár az izraeli partig is hajthatná magát ebben a testhelyzetben (itt megint csak az jutott eszembe, hogy a Medve-tóban kisebbek a távolságok). Úszni nem kell de nem is lehet, sőt kifejezetten ellenjavallt, mert ha valakinek a sós víz a szemébe megy, annak igen nagy kínjai támadhatnak. Ami engem illet rövid pancsolás után inkább egy kiadósat úsztam a szálloda medencéjében.

Délután továbbindulunk Madaba városa és a szomszédos Nébó-hegy felé. Útközben érintjük Bethániát, ahol Keresztelő Szent János megkeresztelte Jézust. Ide nem tértünk be, amelyet néhány útitársunk csalódottan vett tudomásul de az útitervben valóban nem szerepelt.

A Nébó-hegy az a hely, ahonnan Isten megmutatta Mózesnek a Kánaánt, bizonyságául annak, hogy az általa megígért cél valóban létezik. Mózes azonban haragvó mennyei Atyjának döntése alapján nem léphetett az Ígéret Földjére és ott nyugszik valahol a hegynek a lankáin, sírjának pontos helye azonban nem ismert. A hegy már a korai keresztény időktől fogva fontos zarándokhely, először korai keresztény majd bizánci templom épült a hegytetőn. A zarándokhelyet a ferences szerzetesrend gondozza, 1933 óta régészeti feltárások is folynak itt, ennek folyamán csodálatos mozaikok kerültek felszínre. Egy kis olajfaligetben emlékkő emlékeztet arra, hogy a közelben van Mózes sírja, a templomkert főbejáratánál egy (a hely szelleméhez képest talán túlságosan is) modern formájú oszlop II. János Pál pápa 2000. évi zarándoklatának állít emléket.

Felidézve a bibliai történetet, arra gondoltam, hogy a pápának, mint a katolikus egyház fejének, több milliárd ember szellemi vezetőjének, valószínűleg volt miről tűnődnie ezen a helyen a kereszténység jubileumi évében. Mózes ugyanis annak idején, bár mindaddig kitűnően végezte Istentől kapott küldetését, a Kánaán kapujában nem tudta ébren tartani népe hitét abban, hogy a kitűzött cél, ha nem is látható, elérhető. Ráadásul saját népének fiait átkozta hitetlenségükért és engedetlenségükért. A mennyei Atya rossznéven vette Mózes dühét, mert őt mint vezetőt bízta meg azzal a senkire át nem ruházható feladattal, hogy népe hitét minden körülmények között, minden csüggedés és nehézség ellenére megőrizze. Mivel Mózes nem ment át ezen a legvégső vizsgán, nem részesülhetett a cél elérésének dicsőségéből és hasznából.

Azt hiszem a mai kor sok alkalmatlan politikai és egyéb vezetője okulhatna ebből a történetből. Ők, akik az állítólagos Ígéret Földje (Európai Unió, jóléti társadalom, igazságos közteherviselés, globális földi paradicsom és még sorolhatnák) felé vezetik népüket, igyekeznek mindig elsőként eljutni oda és a lehető legtöbb előnyt megszerezni mielőtt a tömeg odaér. Eszükbe sem jut, hogy követőik kiábrándultsága miatt talán őket is felelősség terheli, a közrendűeket hibáztatják értetlenségükért és élhetetlenségükért. Vajon ha valamely felső hatalom az ő számukra is olyan kemény feltételeket szabna, hogy végre kell ugyan hajtaniuk a rájuk bízott vezetői feladatot, de annak személyes hasznát nem élvezhetik, akkor is olyan lelkesek volnának? Vajon megtanulnák, hogy a vezetés elsősorban felelősség és szolgálat és csak azután haszon és dicsőség?

A Nébó-hegy lábánál fekszik Madaba városa, amely Jordánia legnagyobb keresztény közösségének ad otthont, a város lakóinak ötven százaléka görög ortodox keresztény. Vallásuk szabad gyakorlását a szokásjog és az alkotmány is garantálja. A gyülekezet Szent György templomában található a Szentföldnek egy hatalmas, kétszer három méteres mozaiktérképe, amelyen pazar részletességgel vannak feltűntetve mindazok a fontos helyek amelyekről a Biblia (az Ó- és Újszövetség egyaránt) említést tesz.

Napi programunk befejeztével Amman felé vesszük az irányt, ahol ma éjszaka megszállunk. Mindenki igyekszik gyorsan nyugovóra térni a fárasztó nap után, de nem tudom megállni, hogy szóba nem elegyedjem a szálloda halljában felállított szövőszéken dolgozó beduin fiatalemberrel. Szőnyegeket készít, egyes darabokat a turisták ízlésének megfelelően vásárira hangolva, másokat hagyományos, az iszlám előírásainak is megfelelő geometrikus mintákkal. Ez utóbbiak igen hasonlítanak az Erdély bizonyos részein használatos szövött mintákhoz. Megtudom, hogy beszélgetőtársam első generációs városlakó, apja a jordániai kormány letelepítési programja keretében hagyott fel nomád életmódjával, bár továbbra is állattenyésztésből él. Onnan a szövéshez használt gyapjú is. Érdeklődésemre, hogy milyen volt felcserélni, a tágas, szellős beduin sátrat és a szabad vándorlást a háromszor három méteres merev szerkezetű lakóházzal, elmeséli, hogy az életformaváltás bizony nem ment könnyen és gyakran volt feszült a légkör a családban emiatt. Az apa végül belátta, hogy a nomád életforma a gyermekei számára nem kínál perspektívát így helyben maradt. Gyermekeiben, hál’Istennek nem kellett csalódnia, valamennyien tanult emberek lettek, így ma már úgy gondolja, megérte áldozatot hozni. Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés, a letelepedési folyamatot gyakran kísérték tragédiák, erőszak, főleg akkor ha a hatóságok ilyen vagy olyan érdekek által vezérelve erőltették a letelepedést. Bár a folyamat összességében sikeresnek nevezhető, az átalakulás itt sem megy fájdalom nélkül.

Jézus csodatétele, idilli ütközőzóna és egy darab jól konzervált Róma - Umm Qais és Dzseras

Másnap reggel ismét észak felé folytatjuk utunkat, hogy felkeressük az egykori Dekapolisz két városát: Umm Qais-t és Dzseras-t, akkori nevükön Gadara-t és Gerasa-t. Az előbbi arról vált híressé, hogy Jézus, miután átkelt a háborgó Galileai-tengeren és lecsillapította azt, Gadarába menet meggyógyított két ördöngöst. Az emberekből kiűzött ördögök a környéken legelő disznókba költöztek, mire a megbokrosodott konda a légvonalban néhány száz méterre fekvő Galileai-tengerbe rohant és odaveszett. A gadarénusok nem örültek a kissé költségesre sikerült csodatételnek és arra kérték Jézust, hogy távozzék a városukból (Máté, 8: 28-34). A római épületekből csak kevés maradt épen, mindenképpen említést érdemel azonban, hogy az amfiteátrum oszlopait, szokatlan módon, fekete bazaltból készítették, amely bőven található a környéken. A hely valódi érdekessége, hogy kitűnő kilátás nyílik a világ egyik jelentős konfliktusgócára, a Golán-fennsíkra, amelyet Izrael az 1967-es Hatnapos Háború során foglalt el Ciszjordániával együtt. A magaslat több szempontból is stratégiai jelentőségű. Először is itt ered a Jordán folyó, amely három országot (Izraelt, Szíriát és Jordániát) lát el vízzel. A Golán északi részén fekvő Hermon-hegy olvadó hava táplálja a Jordánt, amely néhány kisebb vízfolyás hozamát is begyűjtve lecsorog a fennsík lejtőjén és délnek fordul.

Másodsorban a lapos és viszonylag könnyen járható fennsíkról rakétákkal vagy messzehordó tüzérségi eszközökkel könnyen sakkban tarthatja ellenfeleit az, aki a területet birtokolja, hiszen az izraeli nagyvárosok illetve Damaszkus és Amman mind lőtávolon belül vannak. Nem csoda, hogy Izrael nem akarta átengedni a kettős stratégiai előnyt az őt fenyegető arab riválisoknak és elfoglalta a fennsíkot Szíriától valamint az azt délről határoló völgyet Jordániától. A térség azóta is a világsajtó érdeklődésének homlokterében áll. Ezek után az emberfia azt várná, hogy komoly készültség és erődemonstráció fogadja majd a környéken. Ehelyett csak fényképezkedő turisták és cirpelő kabócák zavarják a nyugalmat, a katonai jelenlétet pedig egy közös jordániai-szíriai határállomás képviseli. Ha viszont kedvünk kerekedne egy kis kiránduláshoz a völgyet benépesítő olajfák között, hamar akadályokba ütköznénk: a területre csak az ott lakók és katonák léphetnek be, emlékeztet idegenvezetőnk.

Az idilli ütközőzónát magunk mögött hagyva Dzseras (ókori nevén Gerasa) felé vesszük utunkat. Az útikönyvek a világ legépebben megmaradt római településeként aposztrofálják, így alig várjuk, hogy láthassuk. Nem is kell csalódnunk várakozásunkban. A száraz sivatagi éghajlat konzerváló hatásának, a terjeszkedő növényzet hiányának valamint annak köszönhetően, hogy a világnak eme félreeső táján senki nem érezte fontosnak, hogy a legyőzött ellenfél kulturális emlékeit eltüntesse olyan tisztán nyomon követhető ókori városszerkezetet láthatunk, mint még a barbárok által alaposan feldúlt és a középkor hitbuzgalma által feledésre ítélt Rómában sem. A várost eredetileg a görögök építették és a Dekapolisz-szövetség tagjaként virágzó gazdasági és kulturális élet folyt itt. Amfiteátrum, Zeusznak és Artemisznek szentelt templom állt a területen a rómaiak érkezésekor. Ők megőrizték a görög építményeket és kiegészítették a magukéval. A városba bevezető utat Hadrianus császár Kr. u. 130-ban épített diadalíve uralja. A városrendezés nem követte a birodalom nagyobb városaiban kötelező szabályokat, ezért például a fórum a központtól kissé távolabb, a Zeusz-templom szomszédságában épült és nem annyira a politikai mint inkább az üzleti élet központja volt. A központi helyet a már említett Artemisz-templom foglalja el, amelynek hatalmas, meredek lépcsősor alkotta előcsarnoka és szentélye szinte teljes épségben maradt meg. Ugyancsak jó állapotban látható a várost átszelő kocsiút, a cardo maximus, az azt szegélyező oszlopsor valamint a kocsiútra merőleges, decumannak nevezett két gyalogút. A rómaiak természetesen nymphaneumot is építettek a cardo maximus mellé az Artemisz-templom szomszédságába, olyan tökéletesen, hogy csak avatott szem tudja felfedezni a görög és római stílus között fellelhető leheletnyi különbségeket. A laikus számára is érdekes, egy művészettörténésznek pedig valódi szellemi kaland lehet ezen a helyen felfedezni a görög és római kultúra egymásba olvadását. A város a kereszténység elterjedése után is virágzott, már a római korban is építettek itt keresztény templomokat, a közösség védnöke a szájhagyomány szerint nem kisebb személyiség volt mint Nagy Konstantin császár édesanyja, Heléna. A rómaiak örökébe lépő bizánciak folytatták a templomépítés hagyományát. Egy három osztatú templomot építettek az Artemisz-szentély feletti dombra, ennek mindegyik hajóját más és más szentnek ajánlották (az elsőt Szent Györgynek, a másodikat Szent Kozmának és Damjánnak, a harmadikat Szent Jánosnak) és gyönyörű mozaikokkal díszítették. A keresztesek feldúlták ugyan a várost de a masszív épületeket földig rombolni nem tudták. A hely ezt követően lakatlanná vált és feledésbe merült egészen 1878-ig, amikor a Kaukázusból betelepülő cserkeszek népesítették be újra, építőanyagnak használva az ősi köveket. Szerencsére azért maradt elegendő látnivaló az utókor számára is és ma már az eltűnés veszélye sem fenyeget, hiszen Dzseras a világörökség része, ahol évente kulturális fesztiválokat rendeznek Husszein király özvegyének, Núrnak (eredeti nevén Lisa Halabi, arab-amerikai család sarja) a kezdeményezésére.

Sivatagi kastélyok és Arábiai Lawrence támaszpontja

Másnap reggel először a keleti sivatag felé vesszük utunkat, ahol egy Omajjád-kori kastélyt valamint egy régi karavánszerájt lesz lehetőségünk megtekinteni.

Első állomáshelyünk, Qasr Amra (a qasr jelentése erőd – szerz.megj.) I. Valid omajjád kalifának a vadászkastélya, amelyet bizánci mesterekkel építtetett Mohamed próféta földi helytartója. A bizánci stílus bizonyítéka az épület háromosztatú dongaboltozata. A tróntermet és hálófülkéket magába foglaló kastély később kiegészült egy fürdővel, amely fölé már az iszlám építészetre jellemző kör alakú kupola került. A vadászkastély elnevezés nem írja le pontosan az épület rendeltetését, hiszen sokkal inkább nevezhetnénk kéjlaknak. I. Valid minden jel szerint fittyet hányt az iszlám emberábrázolást tiltó rendelkezéseire és vadászjelenetekkel valamint női aktokkal pingáltatta tele a trónteremet és a hálófülkéket. Hasonlóan ledér jelenetek, szőlőt és bort dicsőítő allegóriák, valamint, kissé bizarr módon, a Megváltó arcképe borítja a fürdő részét képező frigidárium és tepidárium falait, a caldariumot fedő kupola öblébe pedig egy keresztény zodiákus került. A hivatalos magyarázat, miszerint a bizánci mesterek csak ilyen díszítéseket lettek volna képesek készíteni, kissé erőltetettnek tűnik. Sokkal valószínűbb, hogy emberünk a világ zajától és az iszlám puritán előírásaitól távol frivol szórakozás és (ahogy ma mondanánk) vizuális segédletek közepette kívánta fáradalmait kipihenni.

Következő látnivalónk Qasr al-Harranah, amely több karavánút kereszteződésében épült szeráj. A harmincötször harmincöt méteres masszív, kétszintes, belső udvaros épület sarkait kör alakú bástyák erősítik, jeleként annak, hogy nemcsak vendégfogadóként de védelmi létesítményként is szolgált. Belül hatvanegy helyiség található: a földszinten tágas istállók és raktárak, felül lakószobák és dolgozóhelyiségek, amelyek az itt megszálló kereskedők üzleti tárgyalásainak lebonyolítására szolgálhattak. A tető lapos, így a kevésbé kényes vendégek jó idő esetén itt is találhattak maguknak alvóhelyet. A tetőre vezető több lépcső közül az egyik a szokásosnál jóval szélesebb fokokkal és fordulókkal rendelkezik illetve nagyon kis szögben emelkedik. Feltételezhető, hogy ezen a lépcsőn akár málhás állatokat is felvezethettek a tetőre, amennyiben gazdáik a maguk közelében akarták őket tudni. A lőréseket negyvenöt fokos szögben vágták a falakba, hogy vihar esetén az épület ne teljen meg a felkavart homokkal. A szerájban imahelyiség is található, Mekka felé tájolt imafülkével (mihrábbal). Mivel még csak időszakos vízfolyás sincs a környéken sokáig rejtély volt, hogy honnan látták el a fogadót – az állatok szükségleteit is figyelembe véve – ugyancsak tekintélyes mennyiségű vízzel. Nemrégiben viszont a régészek feltártak egy hatalmas méretű ciszternát az épület alatt, amelynek tartalmához az egyik földszinti helyiségben lehetett hozzáférni.

A lapos tetőről szétnézve, ameddig a szem ellát déli és keleti irányban, csak sivatagot láthat a szemlélődő, amelynek egyhangúságát csak az alant kanyargó országút töri meg. Ezen az úton keleti irányba haladva mindössze kétszáz kilométer az iraki határ és további háromszáz Bagdad. Javaslatomat, miszerint ha már itt vagyunk, megnézhetnénk a bagdadi múzeum babiloni kincseit, mint az várható volt, nem fogadta kitörő lelkesedés.

Így aztán kevésbé kockázatos kalandot keresve délnek fordultunk, hogy eljussunk az innen háromszázhúsz kilométerre fekvő Wadi Rumba, ahol 1917-ben Fejszál emír és Arábiai Lawrence a törökök ellenében megszervezte a különféle beduin törzsekből álló arab haderőt. Utunk a nevezetes hedzsázi vasútvonal mentén halad, amelyet a németek építettek az akkor török fennhatóság alatt álló területen Damaszkusztól Mekkáig. A vonalat tovább szándékoztak vinni egészen Adenig, veszélyesen közel kerülve ezzel a britek számára stratégiai fontosságú „Afrika szarváig”. A britek ebből azt a, sokak szerint túlzó, következtetést vonták le, hogy a németek, tengeri fölény hiányában, török segítséggel a szárazföldön igyekeznek elvágni az ő Indiába vezető hajózási útvonalaikat. London, Churchill javaslatára, úgy döntött, hogy véget vet az Oszmán Birodalom fennhatóságának a Közel-Keleten és ehhez az arabokat nyeri meg szövetségesnek. Ehhez azonban előbb használható információkat kellett gyűjteni a területekről. A vidéket ellepték a földmérőnek, régésznek, vasúti mérnöknek álcázott brit hírszerzők és ekkor került a képbe a fiatal Lawrence is, aki gyermekkori hajlamait követve régészetet tanult Oxfordban és az első világháborút megelőző években már beutazta a Közel-Keletet. A brit hírszerzés szívesen alkalmazott kellő kulturális és helyismerettel rendelkező amatőröket, így Lawrence nemsokára a Sinai-félszigeten és a Hedzsázban tűnt fel, úgymond előtanulmányokat végezni további vasútvonalak építéséhez. Valódi feladata, társaival együtt, valójában a hedzsázi vasútvonal sebezhető pontjainak a felderítése volt. Munkája során került kapcsolatba Husszein emírrel, akinek embereit segítőként vette igénybe. Mikor a kairói Közel-Keleti Iroda, nem kis részben Lawrence javaslatára, úgy döntött, hogy a hedzsázi vasútvonal elleni arab támadásokkal gyengíti a törököket a térségben, természetes módon adódott, hogy ő legyen a titkosszolgálati műveletek irányítója. Lawrence kitűnően végezte a rábízott feladatot, ennek köszönhetően a gyarmatügyi miniszterré előlépett Churchill arab ügyekben illetékes tanácsadója lett a háborút lezáró párizsi békekonferencián. Ennek során azonban annyira felháborították az ott tapasztalható hitszegések, hogy minden tisztségéről lemondott és távozott a politika közeléből. Teljesen elfelejtve halt meg 1936-ban, egy motorbalesetben.

Napnyugta előtt két órával érünk a Wadi Rum bejáratához. Ez az a napszak amelyben legfantasztikusabb színeit mutatja a Közel-Kelet egyetlen vörös homokos sivataga. A vörös szín arra utal, hogy az eredeti homokkő nem lehetett tengerfenéki kőzet, mert akkor a magasabb sótartalom miatt sárgás színe volna. Itt is megfigyelhető az, hogy eltérő keménységű kőzetrétegek csúsztak egymásba és ahogy a puhább részek elmállottak a szél és víz hatása alatt ugyanolyan fantasztikus formák jöttek létre, mint az arizonai sivatagban, amellyel egyébként a Wadi Rumot gyakran összehasonlítják.

Terepjárókra szállunk és vad iramban száguldunk a sziklák között befelé a sivatagba. Az autók néhol tengelyig homokba süllyednek, ilyenkor le kell szállni és ki kell szabadítani a kerekeket. Közben megcsodáljuk a fantasztikus formájú homokkő képződményeket, amelyeket vörösre és narancssárgára színez a lemenő nap. Végül megérkezünk egy magányos sziklához ahonnan pazar kilátás nyílik a Bölcsesség hét oszlopára. Lawrence is ezt a címet adta az arab lázadásról szóló önéletrajzi regényének. Az autókról leszállva bevárjuk a naplementét. A Nap lassan lecsúszik a hét pillér mögé és az utolsó pillanatban földöntúli lilás fénnyel világítja be a völgyet. A látvány annyira lélegzetelállító, hogy mindenki néma csendben figyeli a jelenséget. A csend tökéletes. Hosszú órákat is szívesen eltöltene itt az ember, hogy élvezze azt, amit tapasztalt utazók a sivatag legnagyobb élményének neveznek: a fennséges némaságot.

De sajnos mennünk kell. A hirtelen beálló sötétségben vakítóan sziporkázik az égen a milliónyi csillag, a látványt pedig semmiféle mesterséges akadály nem zavarja. Már volt alkalmunk korábban is tapasztalni, hogy a természetnek ez a közvetlen közelsége nem hagyja érintetlenül a lelket. Így van ez most is: a máskor csacsogó, lármás nagyvárosi népség megilletődötten hallgat.

A völgy bejáratánál álló táborban vendéglátóink vacsorával kedveskednek: hideg krumpli salátával és zöldségekkel körített, kitűnő birkasültet valamint arab édességeket szolgálnak fel, utóbbiakat már európai ízlés szerint kissé átköltve. Magam az itthon nem túl népszerű és ezért kevéssé hozzáférhető birkahúsnak örültem, amelyet házigazdáink igazán ízletesen készítettek el és igen ötletesen, faszénnel felforrósított homokba temetett fémhordókban.

Az estét nyugat-európai atyánkfiai sekélyes ízlésnek megfelelő beduin folklórműsor zárja (ez természetesen nem von le semmit az előadók érdemeiből), utána késő éjjel érkezünk vissza Aqabába.

Színes élet a Vörös-tengerben

Utolsó előtti napunk egy részét arra szánjuk, hogy felderítsük, hol hódolhatnánk búvárszenvedélyünknek a mintegy 16 kilométernyi tengerparton. A feladat nem egyszerű, mert bár a part véges-végig tele van koralltelepekkel, zárt partszakaszt kell keresnünk, ahol az átöltözés nem jelent problémát. A nyílt szakaszokon ugyanis a hölgyek nem mutatkozhatnak lenge öltözékben.

Legcélszerűbbnek az látszik, ha taxiba ülünk. Vezetőnk, amint megtudja, hogy magyarok vagyunk, széles mosolyra derül és átnyújt nekünk egy füzetet, tele előttünk itt járt honfitársaink bejegyzéseivel. Mohammad, aki történelmi tájékozottságával, közvetlenségével és barátságos áraival nagy népszerűségre tett szert a magyar turisták körében, rengeteg ajánlást kapott tőlük. Velünk is bejárja az Aqaba-öböl partját majdnem a szaúdi határig, közben elmondja, hogy a víz alatt hol mi látható. A nyílt parton található Japán-kertről a helyi érzékenységek miatt le kell mondanunk, a Királyi Búvárklub viszont minden szempontból megfelelőnek látszik, így elhatározzuk, hogy másnap ide térünk vissza.

A városba Mohammad bemutat egy unokaöccsének, aki meglepetésünkre érthetően beszél magyarul. A fiatalember békefenntartóként szolgált Koszovóban egy esztendőn át, ahol magyar katonáktól tanulta el nyelvünket. Ő is ízelítőt ad nekünk az arab világ inkább személyes kapcsolatokra mintsem intézményekre épülő üzleti gyakorlatából: ajánlófüzetében sok a magyar nyelvű bejegyzés és fényképeket is őriz. Erőfeszítéseit aprócska emléktárgy megvásárlásával honoráljuk.

Másnap kissé szeles és hűvös reggelre ébredünk, így a tengerbe való beugrás kisebb hőstettel ér fel, az idő azonban később felmelegszik és a szél is eláll. A körülmények tehát ideálisak a búvárkodáshoz, mivel a víz tiszta és áttetsző. Az Aqaba-öbölnek ezen a szakaszán a koralltelepek közvetlenül a part mellett helyezkednek el, így a mólókról is megközelíthetők, nincs szükség vízi járműre. A mindössze három-négy méter mély vízrétegen még képesek áttörni a ferdén érkező délelőtti napsugarak, így teljes pompájukban mutatkoznak meg a meleg tenger élővilágának színei. Tapasztalt búvárok szerint a Vörös-tenger élővilága amúgy is a legszebb és legváltozatosabb az Indiai-óceán egyes részei után.

A terepet egy hatalmas, fekete tengeri sügér uralja, amely méltóságteljesen úszkál ide-oda és nem törődik a betolakodókkal. Egy kőhal, amely először mélyen beássa magát a homokba, a nyüzsgés elmúltával kissé felbátorodik és körülkémlel, aztán úgy dönt, mégsem mozdul. Mindenesetre jaj annak aki rálép, mert a mérges háttüskék fájdalmas sebet ejtenek. A narancssárga bohóchalak, a lila testű, sárga farokúszójú angyalhalak és a csíkos császárhalak rémülten menekülnek a korall ágai közé, de ha az esetlenül mozgó szárazföldi lény végre abbahagyja a csapkodást és lebegni kezd, akkor felbátorodnak és odaúsznak. Légzőkészülék hiányában persze hamar elfogy az alkalmi látogató levegője, így a barátkozás nem folytatható a végtelenségig.

Órákon át lebegünk és merülünk, megkísérelve minél többet felfedezni a csodákból. Persze a nap elmúltával ennek is vége van, de legalább megőrzünk valamit a szürke hétköznapokra ennek a víz alatti világnak a nyugalmából és harmóniájából.

Emberek, hétköznapok

Az egyes arab országokat megjárt utazók gyakran számolnak be kellemetlen élményekről, amelyeket túlságosan rámenős piaci árusok illetve az európaiakat, főleg a nőket, nem tisztelő vallási fanatikusok okoznak.

Jordánia ebből a szempontból kellemes meglepetéssel szolgál. Az emberek kedvesek, közvetlenek és szinte soha nem lépnek túl az elviselhetőség határain. Az árusok mindig megkínálják frissítő menta- vagy kardamon-teával a hozzájuk betérő vásárlókat és ráérős teázás közben mutatják meg portékáikat. A kínálást nem illik visszautasítani, aki nem kedveli a teát jól teszi, ha a kezében szorongatja a poharat majd észrevétlenül helyezi el egy félreeső helyen. Alkudni lehet sőt kell, de nagy eredményre nem szabad számítani, a kereskedők csak jelentéktelen mértékben térnek el eredeti áraiktól, a lényeg a beszélgetésen van.

A nőkkel való bánásmód kapcsán mindig a szaúdi vahabiták merev és puritán gyakorlata kerül terítékre, akik minden lehetséges módón korlátozzák a nők mozgásterét és a szabályok betartására erkölcsi rendőrség ügyel. Jordániában nem követik ezt a gyakorlatot, itt a nők egyedül is járhatnak az utcán, autót vezethetnek és a hagyományos öltözet viselése sem kötelező. A fiatalok körében teljesen megszokott és elfogadott, hogy kéz a kézben sétálnak az utcán, fiatal férfiak gyermekkocsit tolnak, fiatal nők pedig az utcán járva üdvözlik az európai látogatókat. Igaz köszönésüket a hölgyeknek címzik és nem a férfiaknak. A nyugatiak körében a nők elnyomásának szimbólumaként számon tartott kendőt pedig vallási meggyőződéstől függetlenül is viselik, így különböztetve meg magukat a kegyeiket pénzért áruló nőktől. Az Úr szőlőhegyének itteni munkásnői ugyanis a mi fogalmaink szerint teljesen decens öltözékben sétálgatnak és viselkedésükben sincs semmi kihívó, azt leszámítva, hogy ránéznek a férfiakra, ami muszlim nő számára nem illendő. Mindössze a kendő hiányzik a fejükről, jelezve mesterségüket. Európában bárhol csellengő diáklányoknak nézhetnénk őket.

Az arc eltakarása a városi életmód térhódításával kezdi elveszíteni gyakorlati jelentőségét, bár az idősebbek még követik a hagyományt. A nomád időkben viszont nagy jelentősége volt ennek, hiszen ezen a forró és száraz éghajlaton az arcbőr nagyon gyorsan megráncosodik. A női szépség minél hosszabb időn át történő megőrzése minden kultúrában és minden időben központi kérdés. Mivel az éghajlati körülmények a szépség megmutatására irányuló ösztönös törekvésnek gátat szabtak, tudományos érvek hiányában isteni paranccsal kellett indokolni a korlátozás szükségességét. Mára persze mindez sok konfliktust kiváltó hagyománnyá merevedett, de a megoldást valószínűleg nem kívülállók tapintatlan beleszólása fogja majd meghozni. Hogy mennyire nem álproblémáról van szó, azt a következő példával lehetne a legjobban illusztrálni: a sivatagban lakó beduin nők, akiknek nem kell arcukat eltakarni, valóságos koruknál sokkal idősebbnek látszanak cserzett arcbőrük miatt. A teát kínáló keze alapján harmincasra becsült asszony legalább ötvennek néz ki.

A legtanulságosabb az egészben az, hogy a gyilkos sugarak miatt - amelyek még a legedzettebb napimádókat is próbára teszik - a sápadt bőrű európai hölgyek (és urak) hamar félreteszik az arab öltözékkel szembeni előítéleteiket, ha már egyáltalán van nekik. Az első napok kisebb-nagyobb égési sérülései után társaságunknak legalább fele a hagyományos kendőkben pompázott, olyannyira, hogy csak a világos szemek és a turista tartozékok árulkodtak arról, hogy nem helybeliekről van szó.

Természetesen ez nem kötelező, de az elvárt, hogy a látogatók decens öltözékben járjanak, a férfiak hosszú nadrágban, a hölgyek pedig fedett vállal és térddel. Ennek a néhány szabálynak a betartásával minden veszély nélkül lehet akár késő éjszaka is közlekedni. A közbiztonság példás, még kisebb bűncselekményekre, mint zsebtolvajlás vagy iratlopás, sem nagyon van példa. Az egyénileg utazók tömegközlekedés hiányában taxival járhatják be az országot, ennek sincs különösebb kockázata, mindössze angolul érdemes tudnia a kalandosabb megoldást választónak.

Jordánia más tekintetben is nagy lépést tett előre. A helyiek nagyon büszkék arra, hogy az arab országok között itt a legmagasabb az írni-olvasni tudók aránya. A kormányzat nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy növelje a beiskolázottak számát. Az országban huszonkét egyetem működik, amelyek ma már minden tudományterületen képeznek szakembereket. Az oktatók részben helyiek, részben amerikai és brit tanárok, ezért sok diák érkezik ide tanulni úgy a szomszédos mint a távolabbi arab országokból. Mivel a gazdaság egyelőre nem képes minden képzett embert felszívni, Jordánia, az iszlám által előírt szolidaritással ellentétes módon, egyelőre kénytelen adminisztratív eszközökkel korlátozni az itt tanuló külföldiek munkavállalását. Mivel azonban az országba irányuló közvetlen tőkebefektetés növekszik, erősen remélik, hogy a nem is olyan távoli jövőben akár munkaerő importőrök is lehetnek.

Hazafelé

Átvirrasztott éjszaka után, hajnalban lódul neki a magyar légitársaság gépe az aqabai betonon északi irányban, majd közel háromszázhatvan fokos fordulatot téve észak-nyugat felé fordul és különösebb kitérők nélkül szinte egyenes vonalban érkezik Budapestre. Az előző napi harmincöt fokos hőség után kissé borzongva vesszük tudomásul, hogy itthon mindössze mínusz négy fokot mutat a hőmérő.

Tanulságos utazás volt ez a felbolydult méhkasként számon tartott Közel-Keleten. Ismét bizonyítékot találtunk arra, hogy a rossz sors bölcs politikával, kompromisszumkészséggel és sok-sok munkával megfordítható. Saját szemünkkel láthattuk, hogy akár ősellenségek is képesek, kölcsönösen előnyös módon, együttműködni. Sajnos Jordánia mérsékelt üzenete még nem hallatszik túl messzire az arab világban, ahol a radikalizmus és a kérlelhetetlenség a követendő példa, legalábbis egyelőre. Sok minden változik azonban és remélhetőleg, ha lassan is, de eljön az az idő amikor robbantások és merényletek helyett arról szólnak majd a hírek, hogy béke van a Biblia földjén.

Budapest, 2005. április 17.