A Kalandozóban mindeddig számunkra ismeretlen hazai vagy külhoni vidékeket járó emberek útiélményeit olvashattuk, olyanokét, akik „elmentek valahova”. Bemutatónkban a „kalandozást” újabb dimenzióval reméljük kibővíteni, melyben nem mi utazunk idegen világba, hanem a hozzánk, Erdélybe látogató idegen világot mutatjuk be azon keresztül, ahogy az az erdélyi magyar tudományos és művészeti életben az évszázadok során megjelent, és él manapság is.

            Nem újdonság, hogy az erdélyi magyarságnak hosszú időre visszamenő keletkutató hagyománya van. Ez a hagyomány nem Csoma Sándorral kezdődött. A reformáció korától fogva tanultak hébert Erdélyben, a Fejedelemség idejében pedig létszükséglet volt a török nyelv, kultúra és gondolkodásmód alapos ismerete. A keletre figyelés azonban nem állt meg ezen a ponton. Rozsnyai Dávid Apafi Mihály udvari történetírója indiai eredetű meséket fordított magyarra, és a XVIII. században is jelentek meg Kolozsvárott keleti témájú könyvek. Ne feledjük emellett Mikes Kelemen török néprajzi vonatkozású csodálatos leveleit sem.

            A Kőrösit követő idők is számos jeles orientalistát szültek. Elég itt a magyart a „turáni” nyelvekkel rokonítani igyekvő Szentkatolnai Bálint Gáborra vagy a sémi nyelvek kiváló tudósára gróf Kuun Gézára utalni. Egy-egy rövidebb időszakban még intézményes keretek is megadattak: Brassai Sámuel szanszkritot tanított a kolozsvári egyetemen, a negyvenes években pedig ugyanitt állítottak fel török tanszéket. Mindezen keretek azonban rövid ideig álltak fenn, ami annál is inkább meglepő, mert a magyarság körében a humán tudományok területén a keletkutatás érte el a legkiemelkedőbb nemzetközi sikereket. A Magyar Tudományos Akadémia százéves fennállását köszöntő levelében például a Brit Akadémia öt magyar tudóst emelt ki, akik működésükkel hozzájárultak a nemzetközi tudomány fejlődéséhez (Kőrösi, Duka, Goldziher, Vámbéry és Stein): mindegyikük orientalista. A magyar keletkutatás ma is kimagasló. Saját szakterületemen, az indiakutatáson belül elmondható, hogy egy budapesti egyetemi diploma szinte belépő egy oxfordi doktorátusra.

            Erdélyben sajnos az utóbbi évtizedekben a megnövekedett érdeklődés ellenére is szinte alig van lehetőség Napkelet kultúráinak tudományos kutatására. Kőrösi Csoma Sándort nemzeti hősként tiszteljük, ám hány erdélyi volt, aki azóta megtanult tibetiül? Ennek nem elsősorban az az oka, hogy Tibetbe elutazni a legutóbbi évekig szinte ugyanolyan lehetetlen volt, mint tibetiül tanulni Erdélyben, hanem sokkal inkább az, hogy megengedtük magunknak, hogy Kőrösit úgy ünnepeljük, hogy tudományos tevékenységét nem folytatjuk.

            Pedig a keletkutatásnak nem elengedhetetlen része a sok pénz és az utazás. Igaz ugyan, hogy a legkiválóbb magyar keletkutató hagyomány, az emberfeletti nehézségekkel és életveszéllyel megbirkózó utazó tudósé, Kőrösié, Vámbéryé vagy Steiné, ne feledjük, hogy kelet felfedezéséhez az utazás csak hozzájárul, és a nagy tudósok is jelentős munkájukat az íróasztal mellett kutatóintézetekben és egyetemeken hozták létre. Kőrösi nem Zanszkárban szerkesztette meg a tibeti nyelvtant és szótárat, hanem a kalkuttai Ázsiai Társaság rendkívül kicsi dolgozószobájában. Napkelet szellemi kincseiből olyan sok került hozzánk nyugatra, hogy már szinte kétszáz éve él a keletkutatásnak az a hagyománya is, mely a tőlünk különböző kultúrákat egyetemeinken kutatja, és ha fizikai kalandokban nem is, szellemiekben utoléri és felülmúlja a „csak” utazók világát.

            Nem sokan tudják, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, Csíkszeredában nemrég megalakult egy orientalista műhely, mely amilyen nagy tudós nevét viseli, olyan kicsi: a Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központ nyilvános előadásokkal, nyelvtanfolyamokkal, konferenciaszervezéssel és nemzetközi kutatási programokkal kíván hozzájárulni az erdélyi magyar tudományos élethez. Összeállításunk az itt folyó kutatásokba és tudományos programokba nyújt majd betekintést, és így csábítja majd Önöket újabb meg újabb szellemi kalandra. Legyenek otthon Napkelet világában!

BORS MÓNIKA

Egy erdélyi Keleten 1926-ban:

Balázs Ferenc

            Balázs Ferenc neve nem egészen ismeretlen irodalmi-kulturális berkekben. A múlt század elején mint szépíró, irodalomszervező (lásd tizenegyek), rendhagyó unitárius lelkész, illetve mint társadalomszervező, reformer épült be a romániai magyar köztudatba. De kortársai nevezték la Mancha-i lovagnak, kertjét művelő Candide-nak is, nem értvén lelkes, ám a valóságon mindig túlmutató gondolatait, az erdélyi (és ahogyan ő maga vallja: egész Kelet-Európa és Ázsia) falu gazdasági fellendülésén munkálkodó utópikus alakját. Talán az utókor rehabilitálta – részben – ezt a mulasztást: ma már minden tévedése ellenére elismerik rendkívüli erőfeszítéseit és emberi nagyságát, a „szép apostoli életet”.

            Egyik legismertebb műve, a regényként is olvasható útirajz-napló: Bejárom a kerek világot, képet ad egy, a világot megismerni vágyó emberről, egy szerelmi kapcsolat fejlődéséről és nem utolsó sorban egy rendkívüli személyiség találkozásáról Nyugattal és Kelettel. Bár a világról, a „többiekről” kellene szólnia a könyvnek, mint Balázs Ferencnél mindig, ez alkalommal is egy puszta kivetülésről van szó: a szerző mindenben, mindenhol teljes őszinteséggel saját magát, eszméit, szülőföldjét véli felfedezni. Bárhol fordul meg a sajátságosan erdélyit keresi és találja meg. Mikó Imre “világnézeti lencséről” beszél, amelynek “fordított látcsövén át megismerhetünk egy félezer oldalra sűrített minivilágot, a szerző kerek, zárt és befejezett világát”. Gaál Gábor is ugyanerre a sajátosan balázsferenci szemléletre világít rá: „Minden országban… csak az ragadja meg a figyelmét… ami valamilyen vonatkozásban áll az ő egészen speciális, szocializmustól, vallástól, fajiságtól, pánhumanizmustól és pánpacifizmustól átitatott életszemléletével”.

            Bár Kolozsvárott született és világkörüli útjáról hazatérve Mészkőn próbálja megvalósítani terveit, valamiért mindig a székelység áll figyelme középpontjában. A mindig előrenéző ember önmagára eszmélő útjában talán a székelység, a Székelyföld, az ott ráváró munka az egyetlen hazahúzó erő. Különben nincs múlt, csak örök jövőbelátás, tervezés, gyűjtés, amely majd maggá formálódva elültethető lesz a földbe, a rög alá. Balázs Ferencnél nincs szó eredetkutatásról, mégis állandóan belebotlik a ténybe: bármilyen messze megyünk, magunkat visszük, értékeinket keressük és látjuk bele mindenbe, legyen az ember, nép, épület, szokás. Balázs Ferenc részrehajlását – mondjuk ki: tévedéseit – ez az egyszerű tény igazolja.

            Első találkozása Kelettel korántsem rest nosztalgiára buzdítja: a japán Macusima szigetekre érve látja az ottaniak hódolatát saját tájaik szépsége iránt, és felteszi a kérdést: "Vajon mi, Erdélyben, akik olyan büszkék vagyunk a hegyeinkre és a vizeinkre, beszélünk-e annyit róluk,… hogy világosan lássuk, zengzetes versekben hirdessük, melyik a legvadregényesebb hegyvidék, a legmerészebb vízesés, a legakaratosabb borvízkút?” A nyugati világ testkultusza helyett ott a természet kultuszának hódolnak, annak szépségversenyeit rendezik meg évente: legszebb hegység, tengerpart, folyó… Ugyanígy a japán szentélyekhez tartozó istenkapu , a Torii is a székelykapukra emlékezteti, mint ahogyan szerinte az indiai építőművészet is az erdélyi templomtornyokat „utánozza”. Bombayben végigfut benne a gondolat, hogy az indiai zenét Erdélyben meg kellene szólaltatni, ezért népdalokat ír át kottára, indiai zeneszerszámokat vásárol. A palesztinai erdélyi zsidók életformáját szemlélve pedig már terveket sző az itthoni szervezkedésről Gideonfalva mintájára. Egyik indiai házigazdája ráeszmélteti arra, hogy India passzív ellenállása az angolokkal szemben ugyanazt a képletet idézi, mint a magyaroké az osztrákokkal szemben. Indiában cikket ír Erdélyről és ezzel elnyeri a nagy költő, Tagore szimpátiáját, akit Erdélybe szeretne hívni, hogy előadásokat tartson az ittenieknek. Ő addig is az erdélyi falu gondjairól beszél egy japán falu kultúrházában, ahol még egy népdalt is énekel a Maros vizéről…

            Kováts József így fogalmaz: „Sok mindenre tanított meg minket Balázs Ferenc. Az egyik ez: Erdélytől a nagyvilágon át Erdélyig… Nincs lapja a Balázs könyvének, melyen ne törne fel a székely ember hangja, humora, rendíthetetlensége. A székely járta be a világot… aki a Székelyföld visszafelé ütő áldásai közepette nagy önhumorral áll meg elveszett dolgai mellett s mások együgyűségét huncutul kitréfálja.”

            Balázs Ferenc keletképének tanulmányozása még nem történt meg, ám rendkívül érdekesnek mutatkozik. Találkozása Kelettel az említett könyvön keresztül mindannyiunk lehetséges kíváncsiságát, vállalkozó kedvét, előítéleteit, tévedéseit, felismeréseit vetíti ki – akkor és most.

KAKAS BEÁTA

A tibeti nyelv tanításáról Erdélyben

            Mintegy százhetven évvel azután, hogy Kőrösi Csoma Sándor megalkotta híres művét, a tibeti-angol szótárat és remekbeszabott összefoglalóját a tibeti buddhista kánonról, jutottam el Erdélybe, Csíkszeredába tibeti nyelvet és műveltséget tanítani. Célomul 2005 áprilisában azt tűztem ki, hogy akiket igazán érdekel a téma, és rá tudják szánni az időt, mindazokat három hónap alatt megtanítom a klasszikus tibeti nyelv fortélyaira, olyannyira, hogy idén nyáron már önállóan tudjanak egyszerűbb tibeti nyelvű szövegeket fordítani, természetesen szótár segítségével. A hely a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a körülmények kiválóak, a székely hallgatóság érdeklődő és lelkes, így minden adott volt terveim megvalósításához. Április közepén, az első előadáson több mint negyvenen voltak jelen, akiket vonzott a név, Csoma neve, a misztikus buddhizmus, a nyelv és az ország, vagy csak egyszerűen a kíváncsiság. Ez a szám azóta megcsappant (hiszen élni is kell valamiből, s az esti órákban vacsorázni... és az előadások is átalakultak kemény nyelvórákká.) Akik kitartóak, és maradtak, azokkal már most remekül tudunk együtt dolgozni.

            A „hallgatókat” nyáron, amikor szűkebb hazámban, Budapesten tartózkodom, arra kértem, hogy kezdjék el „A bölcs és a balga” című szöveggyűjtemény egyes fejezeteit fordítani. Ezek a szemelvények Buddha születéstörténetei: megvilágosodottá válását megelőző életeinek eseményeit dolgozzák fel. Az európai olvasót leginkább mesékre, népmesékre, csodás legendákra emlékeztetik. Mint a Felébredett, azaz a Buddha életeiről, s így tetteiről, szavairól, gondolatairól szóló írások, a terjedelmes tibeti buddhista kánon, a Kandzsúr és magyarázatai, a szintén kanonikus s még hatalmasabb Tandzsúr részét képezik. (Itt jegyeznénk meg, hogy a tibeti világi jellegű irodalom igen csekély, a huszadik század előtti időkből sajnos alig maradt fenn némi kézzelfogható - szemmel olvasható anyag e témakörből. Vallásos művek természetesen a kánonon kívül is óriási számban születtek a történelem hosszú évszázadai alatt.)

            Ősszel tovább folytatjuk a munkát. „A bölcs és a balga” olvasása közben, e szövegek segítségével, majd később konkrétan, tételesen is elkezdjük a klasszikus szakszókincs, a buddhista terminológia tanulását, elsajátítását. Ez természetesen buddhista életszemléleti, lét- és ismeretelméleti, világszerkezeti és –keletkezési, valamint erkölcsi, filozófiai és vallásfilozófiai elképzelések magyarázatait is megköveteli, hiszen nincs értelme megtanulni egy fogalom tibeti, vagy akár szanszkrit nevét, ha nem tudjuk, mit takar maga a szó, mi van mögötte. Ez nem kevésbé lesz időigényes feladat, mint a nyelv és a nyelvtan megtanulása, enélkül azonban aligha lehet klasszikus tibeti szövegeket fordítani, mivelhogy a tibeti kultúrát a hetedik század óta erőteljesen át meg áthatja a buddhizmus, s mára már teljesen beleivódott e hit mind a népbe, mind a tájba. Sokat segít az etimológia is, a szófejtés tudománya. Az egyes jelenségek és fogalmak tibeti és szanszkrit nevei ugyanis erőteljesen plasztikusak, beszédesek, sokat mondhatnak az őket elmélyedően tanulmányozó számára...

Dr. Bangha Imre az indiai utcán, monszun idején

Balázs Ferenc

Tibeti kolostor