K a l a n d o z ó

BARACS DÉNES

J e r u z s á l e m i  z a r á n d o k

            Pergament utánzó sárga papírlap, rajta három nyelven, angolul, héberül és arabul a város neve, kupolák és tornyok: Attestation of pilgrimage. E tanúsítvánnyal igazoltatik, hogy e sorok írója, eleget téve a bibliai felszólításnak, elzarándokolt Jeruzsálembe, a Szent Városba, Izrael fővárosába és ezáltal jogosult a „jeruzsálemi zarándok" cím viselésére.

            A tanúsítvány néhány óra emlékét idézi, birtokosának ez a néhány óra, amelyet Jeruzsálem óvárosában töltött: meghatározó és gazdag élmény, amely talán több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Itt az idősíkokra nem a múlt kútjának káváján áthajolva pillanthatunk le a mélységes mélybe; fantasztikus mozaikban keveredik jelen, jövő, közeli és távoli múlt, Ó- és Újszövetség, Korán, Ábrahám, Dávid, Jézus, Mohamed emléke és kultusza, egyházi és világi hatalom, érdek, fennhatóság, szeretet és gyűlölet, zarándoksereg a világ minden tájáról, kufárok és szerzetesek, videós luxusturisták és hátizsákos világvándorok, katonák.

            Míg részben az útikönyvből, részben idegenvezetőnktől, Dezsőtől felújítjuk és kiegészítjük megfakult történelmi ismereteinket, a busz egyre feljebb kaptat a köves lankák, hegyek között. Óriási a forgalom, ezért kerülő úton közelítjük meg a várost, egy újonnan, azaz 1967 után épült útvonalon, amely az akkor- megszállt területen át halad, de távol a festői minaretek által jelzett arab falvaktól - ezek jobbára a hegytetőkön láthatók. Juhnyájak, szamarak, a kövek között gyér növényzet, olajfák, és itt-ott korszerű új települések - az új, vitatott zsidó létesítmények.

            Jeruzsálem közvetlen közelében drámaibbá válik a táj, kúpszerű dombok, hegyek, egyre inkább beépítve, méghozzá mintegy a szintvonalaknak megfelelően körbe-körbe hajlított tömbökkel, lakótelepekkel. Ez már az előváros, ott magasodnak fölöttünk ezek az új, korszerű negyedek, az út alattuk vezet egyre feljebb, míg végül elérünk a város egyik modern egyeteméhez, amely fönt épült a legmagasabb környező csúcsok egyikén: elegáns, világos, szellős épületek, előadótermek, diákszállók, kis diákváros. Aztán egyszerre ott van alattunk, illetve velünk szemben a város, a híres, a televízióban annyiszor látott kép, olyannyira ismerős és mégis annyira más a csillogó napsütésben.

            A busz megáll egy kilátóponton, a zsidó temető mögött, szemben a törökök építette impozáns városfal hét kapujának egyikével: ez a Szemét kapu. Nyolc kapu van, hét ezek közül nyitva, úgymint a Damaszkusz, az Újkapu, amit Ferencz József hintaja számára nyitottak, a Jaffa kapu, a Cion kapu, a Szemét kapu, az Oroszlán kapu és a Heródes kapu. A nyolcadik, az Aranykapu, írja útikalauzunk, akkor tárul majd ki, ha eljön a Messiás és a végítélet napja.

            Ez nem az. A látvány mindenkit elnémít, úgy csillog a Sziklatemplom, az Omar mecset aranykupolája, úgy fehérlenek a sírkövek, kripták, szemben a városfal, fölötte a tetők, az Al Aksza minaretje, a híres templomok tornyai. Mindezt tetézi a kilátón a turisták rendelkezésére álló teve és szamár, csak vezetőnk erőteljes felszólítása tántorítja el a filmeseket: teve lesz még utunkon, de ilyen jeruzsálemi távlat nem. Különben is sietnünk kell, mondja, mert mindjárt 10 óra, és az Al Aksza mecsetbe csak fél 11-ig lehet belépni.

            Amit nem tudunk: a Szemét kapun belépve - ehhez előbb az izraeli katonák alaposan megvizsgálnak, nincs-e nálunk fegyver, robbanóanyag - egyszeriben a Siratófal tárul elénk, a zsidók hajdani Szentélyének maradványa, előtte a képeken, filmeken annyiszor látott fekete kalapos-kaftános, vagy fejükön kerek kipát viseiő ortodox zsidó hívőkkel, akik magukat himbálva, az imát énekelve fohászkodnak itt Jahvéhez - az egész világ különböző tájairól vagy csak Jeruzsálem szomszédos utcájából érkezvén. Tíz perc, mondja Dezső, a vezető, tíz perc, hogy ne késsük le a mecsetet. Kétségbeejtő helyzet, ha meg is akarod örökíteni a tovább élő hit erejéről tanúskodó látványt. Mert hogy vezetőnket ismételjem, az itt élő sok-sok nép körében az volt a szokás, hogy ha legyőzték őket a csatában, abban annak jelét látták, hogy a győztesek istene erősebb, tehát elfogadták azokat a maguk isteneinek - el is tűnt jórészük a történelemből. A zsidók azonban legyőzötten is ragaszkodtak a maguk Jahvéjéhez, és ezért megmaradtak, hiába szórtak szét őket, a hit megmaradt, ezzel megmaradt a nép is, kétezer év után újra hazát tudott teremteni magának. Legyőzték legyőzőiket, még ha a történelmi revansot természetesen nem is élvezhették maguk az egykori vesztesek.

            A Siratófal balra folytatódik egy, a derékszögben megtörő falba vájt barlangban, ezt a város 1967. évi visszafoglalása után tárták fel. Voltaképpen ez a fal csak az alapozás volt a Szentélyhez és még 7 vagy 15 méterrel mélyebbre nyúlik. Az igazi, a lerombolt Szentély ott emelkedett, ahol most az A1 Aksza mecset vagy a Sziklatemplom, amely viszont ott található, ahol a hagyomány szerint Mohamed próféta az égbe szállt.

            A Siratófaltól alig egy percre ide a bejárat. Újabb őrök vizsgálnak át, belépés előtt izraeliek, utána arabok. A lépcsőkön felérve elénk tárul az eszplanád, amelyen jobbra az Al Aksza mecset, balra a Sziklamecset magasodik. Alaposan szemügyre vétetik a hölgyek ruházata is, és ha úgy találják, hogy az a Korán előírásaihoz képest túl frivol - feleségem esete is -, akkor külön e célra készült meglehetősen sikktelen, de annál hosszabb szoknyát kell felvenniük. A szent mecseteket tehát a mohamedánok őrzik, de hogy ki pontosan, az éppen most vita tárgya Jordánia és a palesztin hatóságok között, mivel az izraeli-jordániai békeszerződés, amelyet októberben írtak alá, Jordániára bízta a fennhatóságot. Jordánia ki is nevezte a maga muftiját, de a palesztinok se maradtak mögöttük, ők is kijelölték a maguk emberét, és ha hihetek az újságoknak, igazából csak a palesztin muftinak van sikere. A két mecset tehát szent hely, naponta ötször itt imádkoznak a jeruzsálemi és a máshonnan érkezett arabok, a turisták az imaidőkön kívül látogathatják.

            Az A1 Aksza mecsetnél is sietnünk kell, néhány percünk van a megtekintésére, addig előbb le kell vennünk a cipőnket, mert arab imahely földjét, pontosabban szőnyegét nem érintheti cipő. Nem vihetjük a fényképezőgépet, kamerát sem, amikor belépünk a VI. században épült, azóta földrengések, tűzvészek, dúlások nyomán számtalanszor újjáépített mecsetbe. Rengeteg burnuszos, kefiás arab és még több turista a világ minden részéről, meg iskolások tömege. Bent a nem túl magas, széles teremben márványoszlopok sokasága tartja a mennyezetet. A teret két részre osztották, az egyiken mi haladunk színes szőnyegeken, tőlünk balra világosabb szőnyegeken néhány arab, akinek úgy látszik, az imaidőkön túl is van valamilyen egyházi dolga, lebontva meditál. Kalauzunk felhívja a figyelmet az egyik oszlop sérülésére: akkor találták el, amikor itt, ezen a szent helyen lelőtték Husszein jordániai király nagyapját. Az volt a bűne, hogy békét kötött - akart kötni - Izrael állammal. Most ugyanilyen fenyegetésekkel illették a szélsőséges arab szervezetek Husszein királyt, aki követte nagyapja (rossz?) példáját. Akad, aki Arafatra is halált kiált: az ő élete is veszélyben van.

            A következő, az Omar mecset, a Sziklatemplom: ott épült, ugyancsak a VI. században, ahonnan a muzulmánok hite szerint Mohamed lován a mennyekbe rúgtatott. Gyönyörű csempék borítják a falakat, meg a Korán szúráiból szent szövegek kalligrafikus indái - és ahogy a keresztény kegyhelyeken, itt is ott van maga a szikla, amely a csodás esemény helye volt: aki netán nem hinné, maga is láthatja, ha felágaskodik és az üveggel védett szent helyre pillant. Érthető, ha az araboknak szent ez a hely, amelyet az izraeliek át is adtak nekik őrzésre. Dezső pedig rezignáltan elmondja, hogy a mullahok, a muzulmán papok a szent helyen nem elsősorban Allahról prédikálnak, hanem „ellenünk". Nem egyszer fordult már elő, hogy a tömeg kijőve aztán az izraeliekre támadt, akik odalenn imádkoztak. Így volt ez - két évc? -, amikor az innen ledobott kövekkel megtámadott zsidók védelmében a szent eszplanádra behatolt az izraeli katonaság, arra viszont rátámadt a tömeg. A katonák tüzet nyitottak, sok ember meghalt vagy megsebesült.

            Dezső nem szereti a fanatikus izraeli vallásosokat, de még kevésbé viseli el természetesen az arab szélsőségeseket, és ezért kételkedik a békében: hiszen ugyanazt a helyet követeli magának mindenki, Jeruzsálemet akarja fővárosának arab és zsidó, mindegyikük számára szent város, egymás ellen is szent. A mullahok azt prédikálják, dicsőség a szent helyért meghalni, hogyan lehet tehá t itt béke? Így Dezső.

            Bennünket közben az arab őrség kezd tessékelni, angolul kiabálják, hogy közeledik a prayer time, az ima ideje, amikor ez a falakkal övezett térség csak a hívő arabokat illeti meg, nem a videós turistákat vagy a keresztény zarándokokat, vagy éppen érdeklődő nem vallásos zsidókat, mert turistaként jöhetnek most a szent arab helyre ők is, mint bárki más. Ellentétben azzal a helyzettcl, ami akkor uralkodott, amikor az óváros az arabok fennhatósága alatt állt és a zsidók nem mehettek a Siratófalhoz, be sem léphettek. Viszont csak a nem vallásos zsidók jönnek az arab kegyhelyekre, a hivőknek ugyanis a rabbinátus egy időre megtiltotta ezt: nevezetesen a Messiás eljöveteléig. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a hagyomány szerint itt a hegyen van a szikla is, amelyen Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot, továbbá épült ide a második Szentély lerombolása után keresztény bazilika is, sőt zsidó fundamentalisták itt szeretnék felépíteni a harmadik Szentélyt a még Titus által lerombolt második helyébe.

            A templomhegynek ez a felső sík eszplanádja különben gyönyörű, középen festői medencével övezett kút látható, ahol az igazhívő arabok megmosakodhatnak ima előtt, a kijáratok látványos kapuk, mögöttük pittoreszk arab negyedek.

            Társaságunk frivol hölgyei leadják a hosszú szoknyát, elhagyják a platót, és már bent is vagyunk az Újtestamentumban, az arab óvároson keresztül, a bazáron keresztül vezető Via Dolorosán, vagyis a Golgota hegyén megyünk, a 14 stáció hagyomány szerinti színhelyén. A stáciökat az arabok épületein kisebb szobrok, feliratok jelölik, itt esett el először Jézus a kereszttel, itt ostorozták meg, itt esett el másodszor, itt találkozott Máriával stb. Tudnivaló, hogy az első keresztény hagyományok Jeruzsálem falain kívülre helvezték a keresztrefeszítést, de már Konstantin császár itt emelt templomot, a zarándokcsoportok tehát itt járják végig Jézus utolsó útját, van amelyik minden stációnál imát mond, zsoltárokat énekel, miközben kavarog körülöttük az arab kereskedők szűk utcájának gazdag nyüzsgése, a zajok, az illatok, a viseletek, az arcok, az ezerfajta áru, emléktárgy, szőnyeg, ékszer, váza, a falatozók, ezer kiáltás, alku, kínálás, illatok, italok, Coca-Cola és frissen facsart narancs, grapefruit, szentjánoskenyérlé (barna, édes, friss, hideg). Az út időnként úgy összeszűkül (van, ahol fedett is), hogy az emberek is összeszorulnak, ha itt késelnek meg valakit, még össze sem esett, a gyilkos tíz méterrel tovább furakodhat a tömegben. Israel Army feliratú sapkámat, amelyet a hőség ellen vettem az előző napon, nem is merem feltenni itt, hátha pont ez irányítaná rám valamely arab fanatikus dühét. Különben már hetek óta nem késeltek meg senkit, de nem érdemes ingerelni a sorsot.

            A Via Dolorosa forgatagából érkezünk el a Szent Sír templomához, amely a Hadrianus császár által emelt bazilika emlékét őrzi. Azért emlékét, mert azt persze felgyújtották, mire a keresztesek a Szentföldre siettek és újjáépítették, de azóta is voltak földrengések, tűzvészek, és a mai formát a rengeteg újjáépítés végeredményének tekinthetjük. A Szent Sír temploma előtt tehát kis tér, amelyen a világ minden tájáról érkezett tarka zarándok- és turistatömeg hullámzik, a különböző csoportok vezetői színes esernyővel, pálcával - Dezső a sapkájával - jeleznek követőiknek, majd elnyeli őket a templom mélye. Többféle keresztény egyház osztozik a templomon, előbb görögkeletiek imaterén haladunk át, aztán vannak római katolikus franciskánusok, etióp és szír jákobita keresztények, ezt csak a könyvből tudom. A görögkeletiek szerint tehát itt volt a Golgota utolsó négy stációja, vagyis a keresztrefeszítés, Jézus halála, a keresztről való levétel és lemosatás, a sírbatétel és a feltámadás. Miután mindig, minden képen szabadtéri jelenetként elevenítik meg a keresztrefeszítést, furcsa elképzelnem ebbe a zárt térbe, de üveg alatt is látszik egy kicsi az eredeti sziklából, annak bizonyítására, hogy ez a hegy, ez a Golgota, állhatott itt tényleg a kereszt.

            E szent helyen magasodó mai kereszt előtt oltár, rajta sok száz gyertya ég. Itt lehet vásárolni, egy apáca állítgatja kinek-kinek kérésére a gyertyát a megfelelő helyre, ki-ki megemlékezik velük elhunyt szeretteiről. Fotók, videokamerák, megmutatni otthon: itt voltunk. A sírbatétel színhelyét viszont nem tudjuk megtekinteni, olyan sor áll a pici sírkamra előtt, egy órát kellene várnunk legalább, viszont időnk szűkre mért. Nem messze tőlünk zarándokok énekelnek áhítatosan, ebben a templomban tényleg érezni lehet a történelmi levegőt: akár itt volt a keresztrefeszítés, akár nem, a keresztesek biztosan harcoltak birtokáért sokszáz éve már, megannyi egyház vívott érte számtalan diplomáciai vagy egyéb csatát, ma is kavarog benne az élet.

            Persze, még napokig bolyonghatnánk az újtestamentumi színhelyeken, de erre sincs idő, a szukon át egy pillanatra a római kori főutca maradványaihoz érünk, majd az örmény és zsidó negyeden (ezek 1948 után az arab fennhatóság idején lerombolt, majd 1967 után, az akkor visszafoglalt városban újjáépített házak) áthaladva jutunk el Dávid király sírjához, amely a hagyomány szerint itt van. A domboldalban lévő épület középső szintje viszont arab, felső szintje keresztény kegyhely, persze a különböző szintekről külön-külön bejáratokon lehet odajutni. Dávid sírját nincs mód megte­kinteni, még a feltételezettet sem. Viszont miután beírtuk nevünket egy könyvbe - amelyről aztán kitűnik, hogy az adományozók nevét tartalmazza, immár bennünket is kötelezve - a sír fölötti emlékhelyiség tekinthető meg, benne tórakoronák és más zsidó kegytárgyak.

            Egy szakállas, fején az ortodox zsidók kerek kipáját viselő férfi szívességének köszönhetően megtekintjük a közeli jesivát is. Az Izraelbe akkreditált magyar nagykövet nemrég ajándékot, történelmi bútordarabot adott át a jesivának, a vallásos zsidók iskolájának, ezt meg kell néznünk. Kövessük, szólít fel újdonsült barátunk, kivezet az utcára, annak is a túlsó oldalára, bezörget egy kapun, és lám, feltárul előttünk a jesiva. Szép, patinás, több helyiségből álló tanoda, ahol nagy asztalok és vastag, bőrkötésű vallási könyvek előtt kalapos, pajeszos férfiak ülnek elmélyülten, csendben, vagy halkan beszélgetve, elméjüket köszörülve. Sok megvitatni való van - a Talmud bonyolult, értelmezése még inkább.

            Amiképpen maga a Szent Város is végtelenül bonyolult és fájdalmasan szép, a mágikus keverékek sugárzását árasztja. Sokan érkeznek ide néhány napra, hogy aztán heteket, hónapokat, éveket maradjanak, elmerülve a kultúrák, idősíkok, hatalmi erőterek egymásra vetülő labirintusában, az ezer felől áradó tömeg egyre megújuló találkozásaiban. E sorok írójának - ki tudja, hány milli­omodik turistaként lépett be a város kapuján - csak néhány óra jutott az óvárosban.

            Meg a tanúsítvány, hogy jogosult a „jeruzsálemi zarándok" címre.

1995.

            A szerző, aki a huszadik század utolsó évtizedében a Magyar Távirati Iroda bukaresti tudósítója volt, 1998-ban megjelent Chansonévek c. könyvében (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda) korábbi állomáshelyeinek (Brüsszel, Párizs, Peking) és világutazásainak élményeit, tapasztalatait, gondolatkörét dolgozza fel. Ebből válogattuk, a szerző engedélyével a fenti részletet. A szöveg mellett Baracs Dénes néhány archív útifelvétele látható, bukaresti fotókiállításáról készült riportfotók nyomán.

K a l a n d o z ó