K a l a n d o z ó

 

 

SZABÓ T. ATTILA

Az állatvilág időjósai

(Az írást a nagybányai Hitter Róbert természetfotóival illusztráltuk)

 

  

Bőg a szamár...

 

            Erősen tartja magát ez az esőjósló hiedelem mindenfelé. Tovább fejlődött változatában gyakran mondogatják féltréfásan a szamár módra ordítozó, nagyhangú éneklőknek is: „Ugyan, ne üvöltözzetek már úgy, mert még elromlik az idő!" De a közismert szamár-meteorológia négylábú főszereplőjén kívül se szeri, se száma azoknak az állatoknak, amelyekről a néphit tudni véli, hogy érzékenyek az időjárás változásaira. Dédanyáink házi időjósai a tűzfalon, lépcsőkön rajzó hangyák voltak, dédapáink pedig szívesen hajlottak a zöld lombok között meghúzódó apró levelibéka figyelmeztető szavára. Fecskék röpte, denevérek csapongása, szentjánosbogarak fényének sápadt pislákolása, porban hentergő, vakaródzó háziállatok, halak és hüllők viselkedése figyelmeztetett a múlt időkben a közelgő időváltozásra.

            Ma ezekből a „jósjelekből" már keveset ismerünk. A városi ember egyre könnyebben hajlik arra, hogy babonának, koholmánynak vélje a múlt idők embereinek megfigyeléseit. Pedig az élő szervezetek időérzékenysége korántsem babonaság. Sokkal inkább tartozik a modern tudomány kutatásai körébe, mintsem hinnők. Az élők világában a légkör hatásaira, változásaira természetszerűen és törvényszerűen válasz-reakciók indulnak meg: hideg vagy a meleg, a vízbőség vagy a szárazság, a változó fényviszonyok befolyásolják, illetőleg meghatározzák az élőlények földrajzi elterjedését, szaporodását. Ezeknél a könnyen érthető hatásoknál azonban sokkal érdekesebb, titokzatosabb az időjárásváltozás okozta élettani reakciók csoportja. Az időváltozások után jelenkező tüneteket könnyebb megmagyarázni, de a változások előtt feltűnő jelenségek, az időjárás előmegérzésének magyarázata már nehezebb. Lehetséges-e, hogy az ezután bekövetkező események már megtörténtük előtt hatnak az élőlényekre? Megelőzheti-e az okozat a kiváltó okot? Megmutatkozhatnak-e egy csak holnap fellépő eseménynek a hatásai már ma? Hol kell keresni a „titokzatos" időérzékenység magyarázatát?

            E kérdésre csak a meteorológusok, biológusok és orvosok együttes munkája adhatja meg a feleletet. Idézzük csak fel hirtelenében a melegfront képét! A messziről közeledő front hatására öt-tíz kilométer magasan már az esőzónától több száz kilométernyire fekvő területek felett is megváltozik a levegő áramlásának iránya, sebessége, hőmérséklete, páratartalma, és természetesen mások az újonnan érkező légtömegek kémiai tulajdonságai is. Ez pedig az egész levegőoszlop tulajdonságainak megváltozását vonja maga után. Változik a légnyomás, megváltozik a napsugárzás és a kozmikus sugárzás erőssége is. Ezek a változások pedig már nem sok száz kilométeres távolságban játszódnak le, hanem éppen a fejünk felett, abban a légtérben, amelynek alján élünk. A légköri változások hatalmas területet fognak át, és a lejátszódó események között szoros kapcsolat, szabályos sorrend van. Az élőlények pedig a környezet változására, de különösen a légköri változásokra igen érzékenyek. Ma már kétségtelen, hogy az idegrendszer nélküli egysejtű szervezetek is reagálnak az időjárás változásaira, az állatvilág igazi „meteorológusai" azonban az idegrendszerrel rendelkező magasabbrendű állatok, és természetesen elsősorban a mozgékony, fejlett idegrendszerű rovarok, madarak és emlősök. Az időváltozás során a legkülönbözőbb jellegű és fokú tünetek igen sokféle változást okoznak az egyes állatok, sőt emberek viselkedésében is. Azonban megállapították, hogy valamennyi magasabbrendű időérzékeny szervezet közös jellemvonása, hogy az idegrendszer egyik fontos része - az elsősorban belső szerveket behálózó vegetatív idegrendszer - fokozottan érzékeny.

            Az alacsonyabbrendű állatok körében esetenként rendellenes viselkedést idézhet elő a levegő hőmérsékletének, páratartalmának vagy nyomásának ingadozása. Ugyancsak hathat az élő szervezetekre a levegő elektromos tulajdonságainak, töltésének változása is. Az újabb klímakamrás kísérletek azt mutatják, hogy a levegő hőmérsékletének, páratartalmának, nyomásának szokásos változásait a magasabbrendű szervezetek esetében még nem követik jellegzetes biológiai reakciók. Az élettani hatóok minden valószínűség szerint a még kevéssé ismert, ózonhoz hasonló anyag - a levegő oxidálóanyagtartalmának változása. Felsiklási frontok alatt a levegőben lévő oxidálóanyag mennyisége csökken. Betörési frontok idején nő, s mennyiségének változása hat az állatok és az ember életműködéseire.

            Az időjós állatok jelzése, az időérzékenységi panaszok sohasem alaptalanok, és - az általános tapasztalat szerint - valóban igen gyakran követi őket az idő gyökeres változása. Néha azonban a különleges időjelző viselkedése ellenére sem történik változás. Ilyen esetekben feltehető, hogy a megfigyelő az időjárási események, viharok, ciklonok, vonuló frontok peremén tartózkodik, és csak a szomszédos területek valamelyikén változik meg az idő.

            Megtörténhetik, hogy egy magasan vonuló, „ártalmatlan" okklúziós front téveszti meg időjós állatainkat, és érveket ad az efféle hatásokat tagadó kételkedők és hitetlenek szájába.

            A bizonytalansághoz hozzájárul az élővilág ezerarcú változatossága is. Aligha találunk két embert, aki minden körülmények között teljesen egyformán viselkednék, egyformán volna érzékeny környezete változásaira. Ekképpen az állatvilágban is vannak érzékenyebb idegrendszerűek, azaz „jó meteopaták", de vannak érzéketlen „botfülűek", „vastagbőrűek" is. Nem kevésbé fontos a helyes prognózis felállításához a jó megfigyelőképesség, az állatok életének alapos ismerete. Az öreg pásztorok, akik csordájuk, nyájuk minden állatát régóta ismerik, mindig egy-két különösen időérzékeny állat viselkedését figyelik. Ez magyarázza, hogy vélekedésük nagy valószínűséggel igaznak bizonyul.

            Okulásul az elkövetkezendőkre, az alábbiakban csoportosítjuk a tévedések, hibás jóslások, leggyakrabban előforduló okait:

            l. Az állat időváltozás előtti viselkedése nem jellegzetes, sokszor viselkedik hasonlóan más körülmények között is (pl. izgalom, félelem esetén!).

            2. Ugyanannak a fajnak különböző egyedei sem egyformán érzékenyek a környezet változásaira, nem egyenrangú időjósok. Érdekes megjegyezni, hogy az istállóban vagy természetellenes körülmények között élő „elkényeztetett" állatok fokozottabb mértékben időérzékenyek, mint a szabadban élő társaik.

            3. Akárcsak a hivatalos prognózisok, az állatok időjóslása is kudarcot vallhat az időjárás következetlensége miatt. Műszereink, állataink a távolabbi helyeken valóban megindult változást mutatják, ez azonban nem érintette vidékünket. (Különösen vonatkozik ez az állatok által oly gyakran jelzett nyári zivatarokra; ezek ugyanis csak keskeny pásztákban vonulnak, és könnyen megtévesztik a tollas-bundás meteorológusokat.)

            4. Igen sok függ végül a jeleket értékelő megfigyelőtől, a természetjárótól. Egyetlen jelből sohasem szabad biztos változásra következtetni. Egy-egy figyelem-felkeltő hang, érdekes viselkedés után mindig nézzünk alaposan körül. Ha sikerül felfedezni több egybehangzó változást, kellő gyakorlat után meglepően jól fogunk tájékozódni az időjárás rejtelmeiben.

 

Időjós alacsonyabbrendűek

 

            A mikroszkopikus egysejtű élőlények között számos időérzékeny szervezetet találunk. Az egysejtű szervezetek egy csoportja, az ostorosok, kapocsként szerepelnek az állat- és növényvilág között. A csoport számos faja növénymódra táplálkozik, de apró ostoraival, csillóival szabadon úszkál a pocsolyák vizében. Mások – pl. a zöld ostoros nevű egysejtű - napfényben rendes kis növénykének tetszik, szabályszerűen asszimilál. De sötétben, rossz körülmények között sem jön zavarba. „Vadászatra" indul, és aprócska ragadozó módjára szerzi meg szerves táplálékát, akárcsak klorofill nélküli társai, az egysejtű állatok. Már itt, a két törzsfa közös gyökerénél szemünk elé kerülnek az időérzékeny szervezetek. Időváltozások előtt, a melegfrontok átvonulása idején, megfigyelték, hogy az egysejtűek szaporodásának üteme meggyorsul (természetesen csak abban az esetben, ha életkörülményeik - táplálék, fény, hő - ezt megengedik!). Számuk nagyon megnövekedik. és mivel közülük sok faj tartalmaz festékanyagokat, a milliárd sejtecske megszínesíti a tócsákat - a víz „virágzik". Faluhelyen az egyik napról a másikra megszínesedő pocsolyákból ma is időváltozást, eső közeledtét jósolják.

            Az orvosi piócából aligha vált volna időjós, ha nem kerül a szem elé a régi idők orvosainak jóvoltából. Ez a fekete színű, 5-8 cm hosszú szalagszerű állat közönséges lakója álló- vagy lassan folyó vizeinknek. Testének mindkét vége vastagodott, korongszerű. Egyikkel - a tapadókoronggal - megtapad áldozatának testén, másikkal - a fűrészes szélű szívókoronggal - felsebzi annak bőrét, és kiszívja testnedveit. Faluhelyen, ahol a múltban a doktor igen ritka vendég volt, a szárított gyökerek, „kígyóháj", „sárkánypor" mellett ott állott befőttesüvegekben a gutaütés előkelő házi orvosszere - a pióca is. Ekképp állandóan szem előtt lévén, könnyen időjós hírébe keveredett. Régebben általánosan, sőt némelyütt még ma is azt tartják róla, hogy ha mozdulatlanul fekszik az üveg fenekén, szép időt várhatunk, de ha a víz színe közelében vagy éppen az üvegre tapadva a levegőn tartózkodik, esőre van kilátás. Meleg nyári napokon a vízből kimászó pióca zivatart jósol a hiedelem szerint.

            Másik nevezetesebb időjós féreg a földigiliszta. A vele kapcsolatos időjelző szabályok valamennyien megegyeznek abban, hogy ha az állatok a föld felszíne közelében tevékenykednek, vagy éppen kibújnak járataikból, esőre van kilátás. Ebben a vélekedésben is van némi igazság. Tudnivaló, hogy a giliszta nyálkás bőre száraz levegőn sok vizet veszít, az állat egykettőre elpusztul. Az esőt általában a légkör páratartalmának a növekedése előzi meg. Ilyenkor az állatok bőre sem szárad ki olyan könnyen, veszélytelenül tartózkodhatik a föld felszínén is. Ha a giliszták tömegesen jelennek meg a kertben, udvaron, sokáig fog tartani az esős idő, jósolják a kertészek. Mivel a levegő éppen a kiadós esők alatt a legpárásabb, és olyankor a giliszták járatai vízzel teltek, inkább a szükség kényszeríti a szorgalmas talajmunkásokat a felszínre. Így hát ez a jóslás csak afféle eső után köpenyeg - nem sok hasznát lehet venni.

 

A pókok és a hadtörténet

 

            Az 1700-as évek végén a franciák megtámadták Hollandiát. Jól felszerelt seregeik a győzelem teljes reményében indulhattak a kis ország ellen. A hollandok végső kétségbeesésükben a tengert hívták segítségül: átszakították a termőföldeket védő gátakat. A nagyobbrészt tengerszint alatti, mélyföldekből álló Hollandiát egykettőre elborította a tenger vize és így Pichegru francia vezér seregei tehetlenül torpantak meg a víz alá került ország határán. Már-már úgy látszott, kénytelenek lesznek visszavonulni. Ekkor üzenet érkezett a francia seregek vezéréhez. Egy holland fogságban levő francia lovag juttatta el Pichegruhöz a titokzatos levelet. A derék lovagnak bőven volt ideje kiismerni cellájának minden zegét-zugát, és így alaposan megismerhette a szobácska egyetlen társbérlőjének, egy házipóknak az életmódját is. Levelében figyelmeztette a tábornokot, ne vonuljon vissza, hiszen „lakótársa" néhány napon belül megérkező erős lehűlést, nagy fagyot jósol. A francia seregek kitartottak, és nemsokára vastag jégpáncél hátán nyomulhattak előre az ország belseje felé, meghódították Hollandiát, és természetesen kiszabadították a szerencsés „pókmeteorológus" D'Isjonval lovagot is.

            Valószínű, hogyha a fagy történetesen nem következik be, kevesebb időt és nyomdafestéket vesztegetnek a pókokra. De ezek után természetesen más következett. Az eset híre bejárta a fél világot. A lovag, aki tulajdonképpen szabadulását köszönhette a póknak, hálából könyvet írt a kis hálószövők időjós tudományáról. Csakhamar jelentkezett az ellentábor is. Divatossá váltak, sorra jelentek meg a pókmeteorológiával foglalkozó könyvek. E1őkerítették a poros polcokról az ókor „feddhetetlen" két természettudományi szaktekintélyének, Pliniusnak és elsősorban Arisztotelésznek megállapításait.Ők szintén megbízható időjósoknak ismerték a pókokat. A parázs vita csak a XIX. század vége felé csitult el - természetesen a kérdés lezárása nélkül.

            A pókok híres, „csodálatraméltó" időérzékenysége, a tudományos vizsgálat nagyítóüvege alatt alaposan megcsappan, de ugyanakkor érthetővé, természetessé is válik.

            A régebbi elgondolások a pókok szervezetét, a potrohukba mélyen benyúló légcsőrendszerrel légsúlymérőhöz hasonló „élő készüléknek" képzelték. Ennél sokkal valószínűbb, hogy a levegő kémiai tulajdonságainak megváltozása az az élettani hatóok, mely az állat idegrendszerére hatva, befolyásolja annak viselkedését, és kiváltja az örklött vá­laszreakciókat.

            Nem szabad elfelejtenünk, hogy emellett a póknak birtokában van még egy igen érzékeny nedvességmérő műszer, a tulajdon hálója. A csodálatosan vékony pókselyemszálak is nedvszívó tulajdonságúak. A nedves és száraz fonal tulajdonságai között a pók számára nagyon is észrevehető és életbevágóan fontos különbségek vannak. Azok a pókok, amelyek az időváltozást megelőző időszakban jobban megérezték az előkészítő változásokat, és helyesen reagáltak azokra (például megbújtak. a közeledő ítéletidő elől), fokozottabb mértékben szaporodtak átörökítve ezt a hasznos tulajdonságot is utódaikra. A helytelenül viselkedő állatok könnyebben estek áldozatul az időjárás viszontagságainak.

            A keresztespók potrohának jellegzetes rajzolatával, szép kerek hálójával szembetűnő, könnyen észrevehető tagja osztályának. Szép időt jelez, ha este szorgalmasan dolgozik, nagy hálót készít, vagy ha már kora reggel hálója közepén ülve les a zsákmányra. Ugyancsak jó időt jelez, ha szorgalmasan ide-oda futkosva hálóját javítgatja. Ha azonban nincs a hálója közepén, nem serénykedik a vadászháló kifoltozásán sem, mozgása lomha, lassú, erősen valószínű, hogy mihamar esőre fordul az idő. Ilyenkor hálója közelében egy repedésben húzódik meg, vagy a levelek alatt várja meg a derült időt.

            A házipók, háziasszonyok bánata, szobasarkok, elhagyott fészerek, présházak, istállók lakója, még gyakrabban kerül szemünk elé. Szép időben hálója szögletének tölcséres sarkából figyeli vadászterületét. De időváltozások előtt gyakran étvágytalanná válik, fejjel fordul a falnak, ezzel adva tudtára „mindeneknek, akiket illet'`, hogy esőt sejt az élők világa. Ha múlóban van az eső, végéhez közeledik a zivatar, készülődni kezd a szép időben rajzó rovarsereg fogadására, hálójában szaladgálva, szorgalmas munkával jelzi a közeledő derült időt. Természetesen, nem lehet feltétlen megbízni őkelmében: időjós-gyanús viselkedését csak kellő ellenőrzés és egyéb támogató előjelek létezése mellett szabad elfogadni.

            A rákok sincsenek híjával az időérzékenységnek. Mivel amúgy is mindig együtt emlegették őket a pókokkal - és tényleg van közöttük némi atyafiság -, mi is itt emlékezünk meg róluk.

            Vizeink páncélos lovagja, a kemény kitinlemezekkel borított folyami rák is az időjós állatok közé tartozik. Lassú folyású patakokban, gübbenők, kanyarulatok csendesebb vizében él, és akárcsak legtöbb vízi társa, kopoltyúk segítségével veszi fel a vízben oldott oxigént, A szárazföldre is kimerészkedik, igaz, csak rövidebb időre. Esős, viharos idő előtti fülledtségben, amikor a víz oxigéntartalma csökken, ugyanakkor a levegő a normálisnál páradúsabb, gyakran vállalkozik hosszabb kiruccanásokra. Ilyenkor nem fenyegeti annyira kopoltyúját a kiszáradás veszélye. Ez lehet annak a magyarázata, hogy a vizek ismerői, a pákászok, halászok, rákászok esőt jósolnak abból, ha a vízparttól messzebb vánszorgó rákkal találkoznak. Ugyancsak a rákfélék közé tartozik egy másik (gyakran kellemetlen) „házi meteorológus", az ászkarák, vagy ismertebb nevén pincebogár. Ez az apró rákfajta a nedves helyeket kedveli, pincékben, gödrökben él. (Senkit, se zavarjon meg az, hogy nincsen ollója; kívüle is vannak még jócskán ollótlan rákok) Ha napközben szárazabb helyre merészkedik, ezzel kitűnően jelzi, hogy a levegő nedvességtartalma immár nemcsak a pincében, hanem szerte az egész lakásban is kedvez az ászkarák kirándulásainak. A szokatlan párásságot pedig csapadék szokta követni, így hát nem jár rossz nyomon az, aki időváltozásra, esőre következtet ebből a jelből.

 

Időjós rovarok

 

            Se szeri, se száma annak a sok-sok megfigyelésnek, vélekedésnek és szabálynak, amely az állatvilág legnépesebb osztályának, a rovaroknak időjós képességeire vonatkozik. És valóban, közülük is sokan érzékenyek az időjárás-változásokat megelőző jelenségekre. A rovarok testét légcsövek finom hálózata járja át. Fejlett idegrendszerükre, bonyolult anyagcserefolyamataikra minden valószínűség szerint számottevő hatást gyakorol a levegő kémiai összetételének változása. Testüket hihetetlenül finom érzőszőrök százai borítják. Csápjaik hajszálnál vékonyabb kitinlemezekből állanak. Ezek mint megannyi műszer érzékelik a kis állat élete szempontjából igen lényeges változásokat. Ha nedves a levegő, a hártyás szárnyak lenge fátylát egykettőre elnehezíti a vízpára, könnyű röptük nehézkessé válik. Ezért szállongnak eső előtt alacsonyan a rovarok. A számtalan állatka szervesen illeszkedik bele a természet egységes biológiai láncába. Egyrészt maguk is táplálkoznak, másrészt táplálékul szolgálnak a magasabbrendű állatok, madarak, emlősök számára. Tehát a viselkedésükben beálló változás a biológiai áttételek révén gyakorta sokszorosan felnagyítva válik az ember számára is láthatóvá. Könnyen megeshetik tehát, hogy a rovarvilág időérzékenysége szolgál magyarázattal olyankor is, amikor a felületes megfigyelő más állatot ruház fel időjós tulajdonságokkal.

            Úgy- tartják, ha mindegyre vakaródzik, homokban, porban hentereg a kutya, esőre fordul az idő. A macska szokatlanul gyakori vakaródzását hasonlóképpen időjelző viselkedésképpen tartják számon. A csordában legelő állatok nyugtalanságát szintén eső előjelének tekinti a pásztor, éppenúgy, ahogy zivatart vár a háziasszony, ha az egész baromfi-népség együtt porfürdőzik a kerítés tövében.

            Elkerülhetetlenül felötlik bennünk az a gondolat, nem a kutya, macska bundájában, tyúkok tollában meghúzódó élősködők., a marhákon szemtelenkedő legyek, bögölyök kínozzák-e ilyen szokatlan mértékben gazdáikat? Hiszen az időromlást megelőző periódus (felsiklási frontokról lehet csak szó:) légnyomáscsökkenéssel jár. Ugyanakkor a kísérletek, mérések azt mutatják, hogy az emlősök vérnyomása ilyenkor éppen emelkedik. A csökkennő külső és emelkedő belső nyomás eredményeképpen a szervezetben viszonylagos „túlnyomás" keletkezik. A bögölyök, bolhák, tetvek és más élősködők szúrta sebből a táplálék könnyen áramlik át a parazita szervezetébe. Ezért jelentkezik vihar előtti különleges mohóságuk, embert, állatot kínzó szüntelen zaklatásuk. Tolakodó szemtelenségük egyik oka lehet az állatok eső előtti nyugtalanságának. Nem alaptalan tehát az az időjós szabály sem, hogy „eső lesz, mert nagyon csípnek a legyek".

            Ám megjegyezhetjük: 1. a legyek mindig csípnek, és csak szokatlan mohóságuk, lakásban, ház körül való váratlan megjelenésük jelez általában frontális időjárási helyzetet, mert 2. a fájdalmas szúrások miatt sohasem a közönséges házilégy a bűnös. Eső előtt egy kellemetlen légyfaj, a parlagi vagy istállólégy menekül be a lakásokba, véteti észre magát fájdalmas szúrásával. Ez a légyfajta, valamint nagyobb, még kínzóbb csípésű társai, a bögölyök eső előtt bántják legjobban a legelésző jószágot. Ekképp a csorda nyugtalansága valóban előre jelzi a pásztornak az időjárás fordulását.

            A bolháknak, tetveknek hasonlóképpen kedvez az eső előtti depresszió. Annyira kínozzák ilyenkor gazdáikat, hogy azok állandóan vakaródzni kénytelenek, vagy porban, földön henteregve próbálnak megszabadulni a hátukra kapaszkodó élősködőktől. A tyúkok, pulykák a vadul felvert porral igyekeznek kirázni tollaik körül az élősködő tetveket, poloskákat.

            Természetes, hogy az élősködők azért nem nagyon igazítják étkezésüket az időjáráshoz. Olyan időjós szabályról is hallottam, .mely szerint eső lesz, ha a szúnyogok nagyon gyötrik az embert. Márpedig azt gondolom, mindenki tapasztalta, hogy az éhes szúnyogfalka aligha van tekintettel a legállhatatosabb anticiklonokra is.

            A legyeket, szúnyogokat, csipkedő rovarokat tehetjük felelőssé a fecskék röptéhez fűződő időjóslás esetében. A föld felett cikázó villásfarkúak aligha az égen gyülekező fellegeket figyelik, hanem sokkal inkább a menedéket kereső, alacsonyan repkedő rovarcsemegét.

            A hártyásszárnyúak között is szép számmal akadnak időjósok. A méhészek például esküsznek rá, hogy szorgalmas napszámosaik egyben kitűnő meteorológusok is. Ha reggel nem akaródznak kimenni a kaptárból, a méhész nem indul nagyobb útra esőkabát nélkül. Biztos benne, hogy nemsokára nagy idő, zivatar köszönt a vidékre. Ha méhei kimennek ugyan, de nem repülnek messze a kastó1, újra esőt vár a méhesgazda. Amikor szokatlanul korán, tömegesen térnek vissza a kaptárakhoz a méhek, délutáni záporesőre, zivatarra számít.

            A népi megfigyelés hasonlóképpen vélekedik az estefelé élénken röpködő dongókról, darazsakról is. Szép nyári napokon, kellemes éjszakákon nemcsak a méhek, dongók, darazsak, hanem az egész rovarvilág tömegesen rajzik, Terített asztal ez a rovarevő állatok egész seregének. Későig röpködnek ilyenkor a fecskék, és gyakorta találkozunk az éjszaka rovarrémeivel, a zajtalanul repkedő denevérekkel is. Élénkségük, vadászkedvük ilyenkor annyira feltűnő, hogy inkább ezek az apró emlősök kerülnek időjós hírébe - mondanunk sem kell, ezúttal is a rovarvilág jóvoltából. A rajzó rovarokra vadászó időjós állatok - békák, madarak, emlősök - viselkedésének pontos, költői leírását Arany János csodálatosan szép versének, a Családi körnek kezdő soraiban találjuk a legszebben meg.

            Este van, este van, ki-ki nyugalomba!

            Feketén bólingat az eperfa lombja,

            Zúg az éji bogár, neki megy a falnak,

            Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

            Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

            Lomha földi békák szanaszét görögnek,

            Csapong a denevér az ereszt sodorván,

            Rikoltoz a bagoly. csonka, régi tornyán.

Sok mendemonda kering a hangyák időjóslásáról. Talán a Iegelterjedaebb és leginkább hiteltérdemlő az a megfigyelés, hogy ha a hangyák csapatosan szállítják bábjaikat (az úgynevezett hangyatojást) vissza a bolyba, eső, zivatar közeleg. A megfigyelés tudományos' megerősítésének ugyan nem akadtam nyomára, de az évmilliók alatt kialakult ösztönös tevékenység „célszerűségében" könnyen lehet valami. Elterjedt az a hit is, hogy a bolyokból seregesen előbújó hangyák, különösen a kertes házak környékén előforduló gyepi hangyák rajzása, repkedése az időváltozás közeledtét jelenti. Tapasztalt rovarbiológusok vélekedése szerint az esős idő érkezése és a hangyák viselkedése között semmi összefüggés nem tapasztalható. Talán azért a hangyák sem teljesen érzéketlenek az időjárás változásai iránt. A hiba az időjárás szeszélyeiben is lehet. Bebizonyított tény ugyanis, hogy emberre, állatra gyakorta a már ,;elöregedett", ártalmatlan felzáródott frontok vannak a legnagyobb hatással. Ezeket pedig ritkán kíséri csapadék. A másik ok a kis á1latok biológiájában keresendő. A rajzás a boly életében szabályszerű jelenség. Ezt az időjárásváltozások siettethetik ugyan, de ha eljön az ideje, előbb-utóbb külső okok nélkül is bekövetkezik.

            A fedelesszárnyúak (a tulajdonképpeni bogarak) közül jóformán az egyetlen köz- és elismert időjós - Arany János „éji bogara" - a ganajtúró. Furcsa életmódja ősidők óta felkeltette az emberek éndeklődését. Egyik rokonát,

a Nflus völgyében élő galacsinhajtó bogarat az egyiptomiak szent állatnak tartották: a feltámadás jelképét tisztelték benne.

            A ganajtúrók szokásai, főképpen pedig érdekes szaporodásmódjuk a későbbi korok természetbúvárainak a figyelmét is felébresztették. A friss trágyából gombóc alakú ivadékbölcsőt készítő bogárnépség életét J. H. Fabre híres francia entomológus tanulmányozta -alaposan, és érdekes megfigyeléseket végzett időmegérző képességükkel kapcsolatban is. A legérdekesebb időérzékenységükkel kapcsolatosan megfigyelt esetről így ír:

            „Faluhelyen az a közhiedelem, hogyha esténként számos, szinte a földet súroló, repülő ganajtúró bogarat látunk, másnap szép idő lesz. Van-e valami értéke ennek a falusi időjóslásnak? Kalitkáim majd felvilágosítanak erre vonatkozólag is. Egész ősszel - fészeképítésük időszakában - közelről vigyázom lakóimat: feljegyzem, milyen volt az ég előző este, számon tartom a másnapi időjárást. Sem hőmérőt, sem barométert nem veszek igénybe: semmit abból a tudományos felszerelésből,. melyet a meteorológiai megfigyelőállomásokon használnak. Mindössze személyes benyomásaim kurta adataira támaszkodom.

Három általános eset ismertetésével mutatom be röviden jegyzetfüzeteim részleteit.

            Első eset: Gyönyörű este. A ganajtúró bogarak izgatottan mozgolódnak fészkeikben, türelmetlenül várják, hogy mielőbb munkához fogjanak. Másnap pompás idő van. Az időjóslás rendkívül egyszerű: a mai szép idő az előző estinek a folytatása. Ha a ganajtúró bogarak ennél többet nem tudnak, akkor legkevésbé sem érdemlik meg hírnevüket. De folytassuk a próbát, mielőtt következtetéseket vonnánk le!

            Második eset: Szép este van újra. Az ég állása után ítélve, holnapra szép időt jósolok. Nem így a ganajtúró bogarak. Nem jönnek ki. Vajon kinek lesz igaza: az embernek vagy a ganajtúró bogárnak? A rovar az, amely érzékei finomsága miatt előre megérezte, megszimatolta a záporesőt. És valóban, az eső meg is jön az éj folyamán, és hull kitartóan .a következő nap egy részében is.

            Harmadik eset: Az ég borús. Vajon hoz-e esőt a felhőket terelő déli szél? A látszat annyira emellett szól, hogy habozás nélkül az esőre szavazok. Ennek ellenére a ganajtúró bogarak röpködnek és zümmögnek kalitkámban. Az ő időjóslásuk bizonyult helyesnek: én tévedtem. A fenyegető esőfelhők szétoszlanak, és másnap ragyogó napsütésre virradunk."

            Hosszas megfigyeléseinek tanulságait a következőkben foglalta össze: „Akár derült az ég, akár felhős, többé-kevésbé élénk mozgásukkal, már előtte való este megmutatják a ganajtúrók a szép időt, esőt vagy zivatart."

            Jó hírt tartogat számunkra erdőink-mezőink egyik legkedvesebb, legérdekesebb bogara, a szentjánosbogár is. Ha szokatlanul élénken csillognak, nagyon erősen világítanak, másnapra mi is ragyogó napot, derült eget várhatunk. Jelzésük legalább :annyira használható, mint rovartársaik jövendőmondása. Hiszen életműködéseik, nemi ösztönük (melynek csak egyik jele a párcsalogató parányi fénypont), szép időben, kedvező körülmények. között bontakozhatnak csak ki teljes erővel. Ha pedig a levegő is tiszta, por­mentes, páraszegény, messzire csillognak a fűszálak között ezek az élö, sziporkázó kis drágakövek; szép időt ígérnek a táborozó természetjárónak, gazdának, pásztornak egy­aránt.

 

Időjós gerinces állatok

 

            A halak * Az egyetlen gerinces osztály, melynek tagjai életük minden szakaszát a vízben töltik. A vízi környezet sokkal állandóbb, biztonságosabb életfeltételeket jelent, kevésbé változékony, mint a légkör, jobban védi a benne élő szervezeteket. A halak testének minden része messzemenően alkalmazkodott a vízi életmódhoz. Rejtett, vízalatti életük, a természetbeni megfigyelés nehézsége magyarázat arra, hogy viszonylag kevés időjós szabály forog róluk közszájon. Főképpen a tengerparti népek, a halászhajók viharedzett munkásai kísérik (és kísérhetik) figyelemmel a halak viselkedését. Ezeken a vidékeken sok fajukat tartják úgy számon, mint megbízható időjósokat.

            Hazai vizeink mellékén is figyelő szemmel kísérik életüket.. Általánosan elterjedt regula, hogy esőt várhatunk, ha a halak gyakran és magasan szöknek fel a vízből. Pedig ezért az időjóslásért nem a halaknak járna az elismerés. Ezüstös testük nem kedvtelésből szökken a magasba. A víz felett alacsonyan szállongó rovarok után vágódnak ki a számukra idegen elembe, a levegöbe. A mélyen repdeső szúnyogok, bogarak, legyek útját nehéz figyelemmel kísérni, de a csendes vízböl utánuk ugró, gyakran csobbanó halak igencsak észrevétetik magukat. Gyors zivatart várnak ilyenkor a horgászok. Ha pedig zivataros időben a víz színéhez közel úszkálnak a halak, számítanak az idő mielőbbi jóra fordulására is.

            Az édesvizeinkben lakó halak közül névszerint kevés időjós fajt ismer a nép. Leginkább a csíkfélék - kövi csík, réti csík - viselkedését figyelik. Ezek a kis termetű halacskák csendes, sekély, síksági, dombvidéki vizeinkben élnek. Kígyózó úszással csellengenek az iszapos vízfenéken, s megriasztva, villámgyors cikázással tűnnek el szemünk elől. Időváltozás előtt a csíknak egyébként lassú mozgása nyugtalanná válik, látszólag céltalanul, értelmetlenül cikázik ide-oda. Gyakran a felszínre emelkedik, és nagyot szippant - helyesebben mondva: nagyot nyel -­a levegőből. Feltételezhető, hogy szervezete a levegő elektromos állapotának változását is megérzi, idegrendszerét általunk még ismeretlen hatások befolyásolják az idő változása előtt. A gyakori felmerülésének, pipálásának (pipálásnak nevezzük azt, amikor a halak levegőt vesznek szájukba, és a kis buborék oxigéntartalmát hasznosítják) alighanem más magyarázata is van. Az időváltozást gyakran megelőző légnyomáscsökkenéskor a víz vegyi összetétele megváltozik. A fülledt meleg és a depresszió hatására a vízben oldott levegő egy része buborékok alakjában elszáll, az oxigénszegény vízben a halak nem képesek fedezni oxigénszükségletüket. A légínség kényszeríti a fenéklakó halakat a víz felszíne közelébe; ezért dugja ki a fejét a fürge csík, ezért pipálnak a kövér pontyok. A léngínség azonban nemcsak időváltozások előtt, hanem bármilyen meleg periódusban bekövetkezhet, így a halak pipálása magában még nem jelez időváltozást.

            A harcsáról (ez ugyancsak vízfenéki hal!) szintén tudni vélik a halászok, hogy zivatar közeledte előtt, napközben a megjelenik a víz színén. Az óvatos éjszakai rablót az oxigénhiányon kívül az állatokon ilyenkor észlelhető általános nyugtalanság kergeti ki rejtett pihenőhelyéről. A tengerészek is időjós jelzésnek tartják ~a halak nyugtalanságát. Vihar, zivatar előtt az állatok étvágytalanok, nem kapnak rá a halászok kidobott csalijára sem. Az angolnák különösen nyugtalanok vihar előtt. Ha az Északi-tenger halászai látják, hogy ez a kígyószerű hal idegesen fickándozik, oktalanul marcangolja az útjába kerülő halacskákat, félbehagyják a munkát, és igyekeznek mielőbb elérni a biztonságos kikötőt.

            Összefoglalva a halak időjós képességeiről mondottakat, idézzük egy néhány megfigyelésből leszűrt következtetést:

            l. Tartós, csendes esők előtt a halak a víz mélyébe merülnek, és a fenékhez simulnak.

            2. Ha hevesebb eső közeledik, nyugtalanok, gyakran fel-felszökkennek a vízből, ide-oda cikáznak.

            3. Pusztító vihar előtt iszapba fúrják magukat, így várják meg az ítéletidő végét.

            Általános szabályként a kutatók megállapították azt is, hogy minden halfaj másképpen reagál a prefontális periódus ingereire, tengeri halak érzékenyebben, az apró édesvizi halak kevésbé érzékenyen.

            Időjós-e a levelibéka? * Évtizedek, évszázadok óta vitatkoznak a természetbúvárok a levelibéka időjós képességéről. Vannak az időjós tulajdonságnak tagadói, de vannak vakbuzgó hívei is. Laboratóriumi kísérletek cáfolják a kis időjósok megbízhatóságát, természetjárók, természetismerő falusi emberek figyelnek hangjára. Jómagam is elsőnek ismertem meg jóslatát, kis gyermekkoromban figyelmeztetett rá a növények és állatok alapos ismerője, gazdálkodó nagyapám. Azóta számtalanszor füleltem lármás hangjukra, alig akad emlékeim között olyan, amikor kitartó brekegésük becsapott volna. Ha tévedtek is, és a mi házunk, kertünk nem kapott esőt, a szomszéd határon bizonyosan átvonult a zivatar. Hangjuk hallatán az égre nézve gyakran láttam fejem felett fehér cirrus-felhőket sorakozni vagy ragyogó, udvarral kelni a holdat a nyárfák mögött. A tegnap este újra hallottam elnyújtott brekegésüket, makacsul újrázó lármájukat. Az égbolt peremén tisztán csillogott a hold, az égen foszladozó, finom bárányfelhők úsztak. Csalódtatok, komák - gondoltam, amint elkattintottam a villanyt -, rászedett benneteket valami. Elalvás előtt még sokáig bosszantott a kitartó rekedt brekegés.

            Reggel körösfői szobácskám ablakán szürke fellegek kandikáltak be a kelő nap helyett, s mire ezeket a sorokat leírtam, már a csörgedező ereszcsatorna és az üvegen doboló esőcseppek bizonygatták, hogy a levelibékák időérzékenysége mégis több üres mesebeszédnél.

            Sokan felfigyeltek a kis légyvadász tudományára, és befőttesüvegbe téve próbálták hasznosítani jelzéseit. Létrácskát tettek, vizet öntöttek a rab állat üvegbörtönébe, és elvárták volna, hogy szabályszerű viselkedéssel pontosan jelezze mindig az idő alakulását. Ha alacsonyan ült a létrán, megfürdött a vízben, esőre gyanakodtak; ha magasra mászott a létrácskán, szabadulni vágyón tapadt a befőttesüveg pereméhez, szép időt jósoltak belőle. Brekegése pedig éppen esőre figyelmeztette híveit. Érdekes, furcsa viselkedése miatt csakhamar megkedvelte az egész háznép, könnyen megbocsájtották tévedéseit, oda is belemagyarázták a jóslást, ahol szó sem lehetett időérzékenységéről. Hiszen az efféle szabályokban hivő időjóslás már jócskán a babonaság határát súrolja. Nem csodálni való, hogy a laboratóriumi kísérletek semmilyen összefüggést nem találtak az üvegben tartott békák viselkedése és az időváltozás között. Azt sem várhatja el senki a levelibékától, hogy csupán eső előtt hallassa hangját. A brekegés a béka egyik normális élettevékenysége, minden körülmények között felhangzik. A szokatlan hangosság az állatka nyugtalanságának a jele, akárcsak a menekvést kereső ugrabugrálás a borzasztó befőttesüvegben! Ezt nézhették sokan esőt jósló fürdőzésnek. Ezt a nyugtalanságot, pedig rnár kiválthatja a változó időjárás. És ha a kis állatok fent leírt létrás „jóslását" cáfolnunk kell, időérzékenységüket már nem tagadhatjuk.

            Hasonló nyugtalan ugrándozást figyeltek meg a ter­rziriumban tartott barna hátú mocsári békáknál is. A béka órákkal vihar előtt már izgatottá válik, ide-oda szökdel ketrecében, majd meglapul egy arra alkalmas búvóhelyen, a moha között vagy a víz fenekén, és ott várja meg a „nagy idő" végét.

            A kétéltűek között a szép sárga-fekete bőrű, foltos sza­lamandrának volt valamikor félelmetes szerencsétlenséget és nehézidőt hozó híre. Évszázadok folyamán aztán lekoptak az időjós szabályt díszítő babonás sallangok, és ma már nyugodt lélekkel elfogadhatjuk azt a megfigyelést, hogy ha a szalamandra szárazabb helyen kószál, könnyen eső, zivatar kerekedhetik. A szalamandra ugyanis különösen érzékeny a nedvesség hiányára, nyirkos, mirigyes bőre kedvezőtlen körülmények között egykettőre kiszárad, ez pedig az állat pusztulását okozná. Így hát ha napközben szárazabb helyen mutatkozik, ez biztos jele a megemelkedett páratartalomnak.

            Hát a hüllők? * Sajnos, a hüllők között keresve sem találhatunk olyan fajt, melynek jelzéseit a szabadban eredményesen figyelhetnők meg, és haszonnal használhatnók kirándulásainkon. Rejtett, nagyobbrészt éjszakai életmódjuk, óvatosságuk és hangtalanságuk igen megnehezítik az esetleges rendellenes viselkedés észrevételét.

            A nálunk élő hüllők csoportjából kétségtelenül a legmegbízhatóbb időjós a vörösesbarna, fényes testű törékeny kúszma. Habár a gyíkfélékkel tartja a rokonságot, testalakja, a lábak hiánya a kígyóhoz teszi hasonlóvá ezt a teljesen ártalmatlan, hasznos állatkát. Kár, hogy sok tudatlan kocakiránduló (a virágkaszabolók és bokorszabdalók fajtájából!) és falusi ember oktalan kígyógyűlöletből gyakran agyonveri ezt az ártalmatlan gyíkocskát is. Pedig a törékeny kúszma szorgalmas irtója az erdő farontó, gyökérrágó kártevőinek. Többnyire éjjel jár táplálék után, kedveli a félhomályt és a nedvességet. A zoológusok egybehangzó véleménye szerint, ha a kúszmák a reggeli órákban igen élénken mozgolódnak, sokat mászkálnak, ez már a délelőtt folyamán megérkező viharnak, zivatarnak nagyon megfontolandó előjele.

            A kevésbé ártalmatlan viperákról ugyancsak a terráriumi megfigyelések derítették ki, hogy az égiháború előtt nyugtalanná, élénkké válnak. Nem lehetetlen, hogy a vipera teste a távoli dörgések számunkra felfoghatatlan rezgéshullámait érzékeli, hiszen több feljegyzés említi ugyanis, hogy a földrengések előtt a fogságban tartott kígyók szintén nyugtalankodtak. Föltehető, hogy ebben az esetben a földrengést megelőző finomabb - és ember számára ugyancsak észrevehetetlen - előrengésekre reagáltak a megfigyelt állatok.

 

Időjós madárvilág

 

            A madarak népes osztálya bővelkedik időérzékeny szervezetekben. A ház körül vagy az erdők sűrűjében, a tengerparton vagy a hegycsúcsok között - mindenfelé halljuk hangos szavukat, gyönyörködünk merész röptükben, vizsgálódva rnenten észrevesszük szokatlan viselkedésüket. Jelzéseik után igazodnak a tapasztalt vadászok, hétpróbás öreg erdőjárók. Nyugodtan figyelhetünk rájuk mi is!

            Minél bonyolultabb mozgásokat, nehezebb feladatokat kell egy állati szervezetnek elvégeznie, annál fontosabb a jól szervezett, fejlett, összehangoló szerv, a kifinomult idegrendszer. A madárvilág a levegőtenger igazi ura, közülük kerülnek ki a leglátványosabb repülőművészek. A tér mindhárom irányában egyforma biztonsággal mozognak; a kiterjesztett szárnnyal, méltóságteljesen lebegő sasok éppen úgy, mint a villámgyorsan cikázó fecskék, vagy trópusi vidékek parányi helikopterei: az aranytollú kolibrik. Testhőmérsékletük érezhetően magasabb, mint általában az emlős állatoké, eléri a negyven fokot. Ezen a hőmérsékleten az anyagcserefolyamatok, az anyagok felbontása és elégetése a szervezetben gyorsabban megy végbe. Ez a magyarázata például aprómadaraink hatalmas étvágyának, nagy mozgékonyságának. A légi életmód, fokozott mozgékonyság természetszerűen megköveteli a fejlett, érzékeny idegrendszert. A madarak finoman, gyorsan reagálnak környezetük ingereire is.

            A madárszervezet még számtalan más változáson is átment a repülő életmódhoz való alkalmazkodás folyamán. Az évmilliók során a hüllők tömör pikkelyeiből finom tollak alakultak ki, a hosszú, csöves csontok üregesekké, pneumatikusokká váltak, faluk megvékonyodott, belsejükbe levegővel telt hólyagok (a madár légzésében fontos szerepet játszó légzsákok) nyomultak be. De módosultak a madár többi szervei és szervrendszerei is.

            A légi életmód sajátságainak és a számtalan ezzel járó alkalmazkodás ismeretében egyáltalán nem csodálatraméltó, hogy szinte valamennyiük érzékeny, meteoropata. A madarakkal foglalkozó. kutatók, tudósok - az ornitológusok - is elismerik tollas kedvenceik időmegérző képességét. Chernel István, a madarak egyik nagy ismerője, aki egész életét ezeknek az állatoknak szentelte, így ír erről a kérdésről: „Jóformán minden madár időjós, már abban az értelemben, hogy az időjárás közelgő változását előbb megérzi, mint az ember, s ennek a rendestől többé­kevésbé eltérő viselkedésével jelét is adja." Természetesen ez a viselkedés madárfajonként is nagyon változó, és korántsem mindig csak időváltozás előtt jelentkező, jellegzetes, „időjós" magatartás.

            Érdekes, nem a vadon, szabad természetben élő madarak szenvednek többet az időváltozást megelőző periódusban. A hosszú háziasítás, istállózás során az időjárás viszontagságaitól bizonyos mértékben függetlenné vált háziszárnyasok - nem várt módon - érzékenyebb meteoropatáknak bizonyulnak, mint vadonélő társaik.

            A ház körül, a baromfiudvar szárnyas népének viselkedéséből az éles szemű háziasszony gyakorta igen helyesen következtet az időjárás alakulására. Komoly hittel mondják, hogy ha nagyon fürdik a porban a baromfi, változni fog az idő. Hogy ebben az időjóslásban a derék szárnyasok csak a szenvedő alanyai a bolhák, tetvek időérzékenységének, csak ,,mutatói*' az időjelző műszereknek, azt már az előbbiekben láttuk.

            Érdekesek a házityúk, illetőleg a kakas időjós viselkedésével kapcsolatban emlegetett következő regulák: „Ha a kakas napáldozta után kukorékol, tartós esőt jelent" - mondja a nyári időszakra utaló egyik regula. A másik a téli nagy hidegeket követő enyhülést jelzi ekképpen: „Ha a kakasok éjfél után gyakran (a szabály szerint minden félórában) kukorékolnak, meglágyul az idő." Valószínű, hogy a tyúkok is nyugtalanok ilyenkor, de hát szegénykék nem hívhatják fel magukra a figyelmet messze hangzó, érces rikoltozással. Megjegyzendő azonban, hogy mire a kakasok nyugtalankodnának, már legtöbbször opálosak a hegyek, jégtűfelhők fehér szálai húznak a magasban, vagy a csillagok erős pislogása is jelzi az eső közeledtét.

            A kacsák időjóslásáról már a jó öreg Miskolczy Gáspár is megemlékezik az „Egy jeles vadkert" című munkájában (1702). Igen világos, tudományos természetszemléletről tesz tanúságot, amikor - több mint 250 év távlatából - így ír: „A rétzék vagy kátsák az idő változását - midőn tudniillik már 'az aerben kezdetinek valami látszatja vagyon - alkalmasint megérzik, olyankor sokkal inkább szoktak kiáltozni." Minden bizonnyal ebben a szabályban is van igazság. Nincs jogunk kételkedni benne, hiszen jól beleilleszkedik ez is az élők világában, észlelt általános nyugtalanságra vonatkozó megfigyelések sorába. Máskülönben is alapos megfigyelés eredménye lehet, hiszen Miskolczy idejében, hivatalos meteorológia hiányában, az emberek csak a természet jeleiből próbálhattak következtetni az idő alakulására.

            A ludakról is azt tartja a néphit, hogyha szárazon fürdőmozdulatokat végeznek, élénken csapkodnak szárnyukkal, ugyancsak esőt várhatunk. Ennek a megfigyelésnek is meglehet a maga igazsága, de semmiképpen nem állja meg a helyét az őszi hónapokban, amikor a ludakat ősi, de immár csökevényes vándorösztönük gyakori hangoskodásra, szánalmas szárnypróbálgatásra szólítja.

            Ha már a baromfiudvar lakóira tévedt szemünk, ne feledkezzünk meg a nálunk egyre ritkábban látható páváról sem. Ezek között a díszes köntösű madarak között ugyancsak akadhatunk meglepően jó meteoropatákra, megbízható időjós állatokra. A páva éles, makacs rikoltozását eső előjelének szokták tekinteni. A kolozsvári botanikus kert pávái - ezeket volt alkalmam hosszabb ideig figyelni! - ugyancsak rikoltoztak a nap minden szakában, fittyet hányva a fellegek járásának. Jogos méltatlankodásuk nem az időjárásnak, sokkal inkább a temérdek látogató tolakodó érdeklődésének szólt. De ha hosszabb hallgatás után látszólag oktalanul kezdtek erősen hangoskodni, érdemes volt körülnézni, nem „helyesli"-é más élő vagy élettelen jelzés nyugtalankodásukat.

            A ház környékén tartózkodó tollas társbérlők sorából már tulajdonképpen csak a veréb és a fecske maradt hátra.

            A veréb, bármennyire is közönséges, alig van róla elfogadható meteorológiai szakvélemény. A városi, de a -falusi ember sem sokat törődik azzal, ha ezek a csiribiri madárkák a porban fürdőznek. Pedig ezt a porfürdőt (ez ugyanúgy kényszerfürdő, mint a tyúkoké!) könnyen követheti az idő elromlása. Esténként hangos vidám csiripelés a verébtanyán a közhit szerint szép időt jelent, de ha éjszakára vonulásban szokatlanul csendesen, hallgatagon bújnak össze az ágak között vagy a vadszőlő levelei alatt, akkor meglehet, hogy ők is esőt éreznek a levegőben.

            A fecskékről már többen hallhatták, hogy alacsony röptük esőt jelent. Egyesek azt is tudni vélik, hogy a fecskék az eső előtti nedves levegőben az elnehezült szárnyú, mélyen szálldosó rovarok után ereszkednek alá. Aki csak ennyi tudománnyal próbálta a fecskék röptéből megjósolni az időt, egy-két keserű kudarc után ki is ábrándulhatott időjóslásukból. Pedig azok a madarak, amelyeket a laikus városi ember általában fecskéknek titulál, nem mind egy fajhoz tartazó egyedei a rovarirtó szárnyas vadászok társaságának. A városokban, házak között közönségesebb, rövidebb farkú, lisztesfehér mellényű molnár fecske esős időben és az előtt is szeret magasan repkedni. A fenti időjós szabály inkább csak az igen hosszú farkú rozsdavörös torkú füsti fecskére látszik érvényesnek. Ennek a madárkának a rovarvilágtól függetlenül is kitűnő időszimata van.

            Kis erdei énekeseink között is jócskán akadnak időérzékeny madarak. Sokszor érdemes figyelmezni rájuk, mert segítségükkel elejét; vehetjük egy-egy kellemetlen bőrigázásnak.

            Ha erősen nyugtalanok, hangosan csattognak a pintyek, szokatlan időben, már délelőtt. vagy déltájt fütyörésznek a rigók, mindez azt jelzi a lombsátrak alatt barangoló kirándulónak, jó lesz az apró levélkéknél komolyabb fedél után nézni, mert valahol már nehéz idő van készülőben. Figyelmeztétsük azért is értékes, mert az erdőben járva ritkán van alkalmunk alaposan szemrevételezni körös-körül a láthatárt, és könnyen meglepetésként érhet az egy-kettőre nyakunkba kerekedő zivatar.

            Ha zivataros, viharos idő múlását várva észrevesszük, hogy vígan fütyörésznek az arany tollú, kúpos csőrű zöldikék, nekikészülődhetünk, hogy elhagyjuk a menedék házat, menedékhely et. Hasonló élénk viselkedésükből a tapasztalt vadászok, öreg erdőjárók is a nagyidő elmúlását szokták jósolgatni. Ha pedig netalán az idő nem váltaná be a hozzáfűzött reményeket, vigasztalódjunk azzal, hagy nemcsak bennünket csaptak be zengő torkú énekeseink, de őket is rászedte a fellegek járása.

            Se szeri, se száma a varjakról közszájon forgó „időjárásgyártó" reguláknak, időjósló szabályoknak. Bár sok közöttük a babonává csontosodott téves megfigyelés, kétségtelen, hogy adott esetben a varjak is jó meteorológusok lehetnek. Még a rómaiak korából föltehetően a tengerparti lakosság köréből - fennmaradt írásos feljegyzés így emlékezik meg a varjakról: „Dum sola in sicca secum spatiatur arena" - azaz, ha a varjú a fövényen sétál, eső lesz. Az írás ugyan nem szól róla, de feltehető, hogy a varjak nem éppen korzózni járnak eső előtt a homokos partra. Igencsak praktikus szempont -vezette őkef a víz mellé. Vihar előtt számtalan apró féreg bújik elő s mászkál a homokon a páradús levegőben. Erre a terített asztalra gyülekeznek mindenfelől a fövényre, iszapos folyópartra a varjak, gémek, partmenti madarak.

            Télidőn az észak-európai varjak még a nagy hidegek megérkezte előtt fokozatosan dél felé húzódnak, és a kegyetlen északi tél hidege elől menekülve csapatokba verődnek, hatalmas területet barangolnak be. Nagy havazások beköszöntése előtt százas csapatokban keringenek egy-egy kiemelkedő, magános pont körül. Neki-nekilendül az egész társaság, majd folytatják tovább az egyhangúan zajos körözést. Egyszerre mind többen és többen indulnak neki egy iránynak, nemsokára aztán az egész csapat eltűnik szemünk elől. Ehhez a jellegzetes késő őszi-téli viselkedésükhöz fűződik az egyik legismertebb időjárási szabály: „Megjön a hazavás." „Havat kérnek a varjak" - mondják a tapasztaltabbak. Valóban nem ritka az eset, hogy reggelre kelve fehér újbunda borítja ilyenkor a földeket.

            A varjak havazást jelző repülése minden bizonnyal menedékkeresés, tömeges tájékozódó repülés szerepét tölti be. A messzi vidékről érkező, nagy területről összeverődött varjúcsapat megérzi a közeledő időváltozást, kóvályogva keresi a helyes irányt, igyekszik „meglépni" a havazás elől. A csoportos tájékozódáskor a magasban kóválygó körmenetbe a „havat kérő" varjak közé gyakran elvegyülnek csókák, sőt seregélyek is, együtt vándorolnak a kóborló varjúcsapattal.

            A szarkák is időjós hírébe keveredtek, és esztelen-oktalan csörgésükből esőt szoktak jövendölni. De azt azért senkinek sem ajánlhatnám, hogy a szarka csörgését hallva, fűnek-fának esős időt jósoljon. Könnyen megeshetik, hogy éppen a bokrok, fák közé tévedt hívatlan vendégre csörög olyan kegyetlenül a nagyhangú, tarka farkú vigyázó, idejében riasztva az erdő tollas-bundás lakóit. A figyelmes, csupa-ideg madár minden apró változást észrevesz környezetében. Hogyne volna hát érzékeny az időjárás változásaira. De ha valamelyik állatnál nem, hát a szarkánál valóban nem jellegzetes az a viselkedés, ahogy „sejtését" tudomásunkra hozza.

            Na és ne felejtsük ki a harkályokat sem az időjós madarak közül. Hangos kopácsolásuk, párhívó dobolásuk messze hangzik az erdők, gyümölcsösök fái között. Feltűnően gyakran felperdülő dobolással már fokozott nyugtalanságról árulkodnak. Ezzel hívják föl a természetjárók figyelmét, jó lesz szemügyre venni a láthatárt: nem kerekedik-é valahonnan eső? A zöld harkály például nemcsak hangos dobolással, hanem rikoltó-kacagó hangjával is időváltozásra figyelmeztet. Hegyvidékeink piros sapkás, koromfekete remetéjének, a különben hallgatag fekete harkálynak panaszos kiáltása is gyakrabban csendül fel eső előtt.

            A folyópartok, tavak és tocsogók szárnyas lakóira is élesen figyel a vízmellékek népe. Lássunk hát az ő tapasztalataikból is néhányat.

            A bíbicről, a vadvizek, mocsarak rikoltozó madaráról azt tartják, hogyha feltűnően élénken repdes és kiabál, szép időt jósolhat a madárországot ismerő ember.

            A nagypóling valódi időjósló specialista. „Szakterülete" az induló szél megjelentése. Emiatt is kapta az alföldi emberektől a szépenhangzó szélkiáltó madár nevet. Rá is szolgál becsülettel, s ha sokszor hallatja fuvolázó hangját, várhatjuk a szél... de még az eső indulását is. A pólingok máskülönben Európa-szerte híres időjósok. A kispólingot nyugtalan, eső előtti füttyögetése miatt Németországban esőhozó madárnak (Regenbrachvogel), a rokon liléket pedig hasonló okból esőfütyülőknek (Regenpfeifer) nevezi az ottani nép.

            A gémek a köztudatban mint nagy testű, .hosszú lábú madarak ismeretesek. A pócgémről nem sokan mondanák meg az avatatlanok közül-, hogy ugyancsak a gémfélék közé tartozik. Mint gázlómadárnak, neki is hosszú a lába, de teste kicsi, mindössze gerlenagyságú. Hangja is furcsa: kurta, vakkantásszerű. Azok, akik járatosak a Mezőség tóvilágában, sűrűn felhangzó ugatásukból is esőt, időváltozást jósolnak.

            A sirályok a tengerparti népek hűséges viharjelző madarai. Természetjáróink elsősorban a folyóink. tavaink felett csapongó dankasirály viselkedéséből következtethetnek időváltozás közeledtére. Erről a szépröptű, kecses madárról Közép-Európa-szerte úgy tartja a néphit, hogy vijjogó, túl hangos röptük, nyugtalan zajongásuk nehéz idő előhírnöke.

 

Időjós emlősállatok

 

            Közülük is elsősorban a ház körül élők időjelző viselkedése ötlik szemünkbe. A háziasított emlősállatok ugyancsak fokozottabb mértékben szenvednek az időváltozások előtt, viselkedésükbe, állandóan ismétlődő megszokott. cselekvéseikbe beleszólnak a megváltozott külső tényezők. Erre pedig a túlfinomodott szervezetek reagálnak a legérzékenyebben! A magasrendű, fejlett idegrendszer bonyolult áttételein keresztül a legkülönbözőbb viselkedésváltozások jelentkezhetnek. Ezeknek az emlősök világában meglepően közös jellemvonása az általános nyugtalanság, nagyfokú ingerlékenység, vagy éppen ellenkezőleg, kedvetlenség, étvágytalanság, lassúbb mozgás. Az ilyenfajta jelenségek esetében még fokozottabb mértékben beszélhetünk a vegetatív idegrendszer szerepéről. Ilyen periódusban olyan jelentéktelen hatások, belső szervi fájdalmak is eljutnak a központi idegrendszer legmagasabb emeletéig - az agykéregig -, amelyek normális körülmények között nem ingerlik azt. Az ilyenképpen jelentkező felfokozott ingerlékenység és az ezzel járó kedélyhullámzás lehet okozója a közérzet, a viselkedés megváltozásának. Az időjárási változások előtt és alatt a légköri tényezők tömege változik meg. A biológiai szempontból legfontosabb tényezőket csak az utóbbi évek kutatásai tárták fel, hatásmódjuk pontos felderítése még a jövő feladata.

            Talán a kutya időjós tudományáról írtak, beszéltek a legtöbbet. Számtalan fajtájuk szaladgál szerteszét a földkerekén. A pamacsfarkú pincsikutyától a hatalmas bernáthegyiig szinte minden fajta között akadnak időjósok. Már Linné Károly is említi a kutyákról írva, hogy átható, jellegzetes szaguk eső előtt erősebben érzik. Hogy miért? Minden emlősállat - így a kutya is - melegben többet izzad. Az átható kutyaszagot pedig éppen a bőrmirigyek váladéka okozza. Ha a levegő páratartalma magas - tehát eső valószínű; -, az izzadság kevésbé párolog el a test felszínéről, a kellemetlen bűz bántóbbá válik. Ugyanakkor a szőrszálak is nedvességet szívnak magukba, felpuhul a rájuk tapadó szennyeződés, ez is erősíti a kutyaszagot.

            A következő általánosan ismert időjós szabály esetében még könnyebb véleményt mondani. „Ha a kutya állandóan vakarózik, homokban, porban hentereg, eső lesz!" A prognózis gyakran beválik, de „felállításában" a kutyusnak legfeljebb csak amolyan skálamutató szerep jut, csak a nagy kutyabolhák fájdalmas csípéseit nyugtázta sűrű vakarózásával. Ha pedig az a bolha nem vakarható helyen lakmározik, nincs más mit tenni, meg kell henteregni az éles szemű homokban vagy az út porában. Ez aztán egy időre ráncba szedi a bozontos kutyabunda garázda lakóit.

            Nem is ezek az egyszerű szabályok alapozták meg a kutyameteorológia jó hírét. A kutyáknak elvitathatatlan érdemeik vannak az időjárásnak, helyesebben az időváltozásoknak korai jelzésében.

            Az eszkimókutyáknak az élete függ attól, hogy a hirtelen támadó sarki szél elől idejekorán menedéket találjanak, kint ne érje őket a csontrepesztő jégvihar. A természetes kiválasztás, a jobban alkalmazkodók életben maradásának törvénye itt kérlelhetetlen. Amelyik szánhúzó kutya nem érezte meg idejében a közelgő veszedelmet, menthetetlenül elpusztult a gyilkos hóviharban. Csak azok maradtak életben, amelyek még a vihar érkezése előtt búvóhelyről gondoskodtak a maguk számára. Természetesen ezek utódai is időérzékenyebbek, sőt szüleik búvóhelykereső ösztönét is örökölték. Kutyanemzedékek hosszú során át vált biztossá ez a viselkedés, amelyből ma is okulnak a jégkunyhók lakói: ha a szánhúzó kutyák a hóba vermet ásnak és abba belefeküsznek, ez a közelgő fergetegnek a jele.

            Híressé váltak időmegérző képességükről az Alpesek hatalmas termetű mentőkutyái, a bernáthegyi kutyák is. A kisebb borjú nagyságú, fehér-vörös bundájú állatok fajtik valóságos óriásai. Jellegzetes nyugtalanságukkal már órákkal előbb jelzik a hóvihar közeledtét. Pusztán ezzel az előre érzéssel is számtalan emberéletet mentettek meg. A jeges csúcsok, tomboló hóviharok és dübörgő lavinák hazájában azonban a mentőszolgálat sem nélkülözheti ezeket a pompás, jól idomítható állatokat. Vastag lavinatakaró alatt is megérzik az eltemetett sízőt, sziklamászót. A megbízható mentőkutyákat számon tartják az örök hó és jég birodalmában. Ha éppen nincs kéznél megfelelő mentőkutya, repülőgéppel, helikopterrel szállítják a bundás életmentőket a szerencsétlenség színhelyére.

            Itthoni kutyafajtáink között elsősorban a juhászkutyák viselkedéséből következtethetnek az idő alakulására az állataikat jól ismerő hegyipásztorok. Az alföldi juhásznak jó meteorológusa a puli is. Ha szép időben nagyon nyugtalankodik, gazdája is sűrűn tekint az égre: nem közeledik-e zivatar valamerről?

            Hogy a cirmoskedvelők, macskabarátok se érezzék kedvenceiket. mellőzve, ejtsünk néhány szót a háziasszonyok meteorológiai tanácsadóiról is. Faluhelyen tudni vélik róla, hogy ha álmos, nem vadászik, feltűnően lusta a rnacska, hamarosan változni fog az idő, esőre készülhet a ház népe. Ide kívánkozik azonban az a megjegyzés, hogy természetesen „macskája válogatja". Hiszen a magasabb rendű állatok között határozott „egyéniségek", jól elkülöníthető idegrendszeri típusok vannak. Ahogy egy nyugodt, kövér ember viselkedése szöges ellentéte lehet egy ideges soványénak, éppen úgy egyik macska is másképp reagálhat ugyanarra az ingerre, mint a másik. Egy ismeretlen vagy csak felületesen ismert állat viselkedéséből nem nagyon tanácsos messzemenő következtetéseket levonni.

            A fenti időjóslással egy gyökere van annak a megfigyelésnek is, hogy ha a macska hosszan mosakszik, tartós esőre van kilátás. Álmos, kedvetlen a cirmos, nem vadászgat ilyenkor, nagyokat alszik és bundája csinosításával tölti az idejét. Mivel pedig a hosszan tartó rossz időben a falvakon egykettőre megindul az unatkozó emberek egymást látogató serege, egy kis jóindulattal okát lehet adni annak az alaptalannak tűnő hitnek is, amely szerint: „Ha sokat mosakszik a macska, vendég áll a házhoz!"

            Ugyancsak idegenkedik a cica a hidegtől: igen érzékenyen hat rá a legkisebb hőmérsékletcsökkenés is. Délvidékről származó állat, csöppet sem csodálni való, hogy ilyen időben szívesen vonul a kályha közelébe. Jártában-keltében éppen elegendő alkalma volt rá, hogy megérezze a hideg érkeztét, a fokozatos lehűlést. De a konyha népe csak azt látja, hogy a cirmos, amelyik eddig ott aludt az ajtó mögött, a kályha mellett tér nyugovóra. Reggelre kelve, mikor már teljes tömegével elborított bennünket a hideg levegő, diadalmasan újságolhatja a háziasszony a szomszédságnak: „Lám a mi macskánk, már az este megjósolta a hideget: odafeküdt a kályha mellé." (Csendben megjegyezzük, ha a jóslat nem következik be, azt már nem kürtöli hangos szóval világgá egyik macskabarát sem! Pedig nem volna okuk részrehajlásra. Hiszen kell-e nagyobb elismerés a cirmos időjós képességének, mint az a jószimatú embereket jellemző mondás: „érzi, mint macska az esőt"?!)

            A szamár - bár az ostoba emberek butának tartják - határozottan értelmes állat, az időjóslásban pedig éppenséggel nem ... szamár. Időérzékenységét nemcsak a jóindulatú közvélemény, de a tudomány is elismeri. Hosszan tartó lármás, rekedt ordítozását Európa-szerte eső, vihar előjelének tartják, és nálunk is általánosan ismert a: „Bőg a szamár, eső lesz!" jóslat, amely inkább humoros, mint komoly, és ilyen kategorikus formában semmiképpen sem fogadhatjuk el. Aligha lesz mindig eső, ha ordít a csacsi. De tudván tudjuk, hogy eső előtt a szürkének jóval több oka van a lármázásra, így hát ajánlatos ilyenkor szemrevételezni az égi és földi jeleket - hátha mégis igaza lesz a hosszúfülűnek.

            Sokkal bizonyosabban következtethetnek időváltozásra a pásztorok, juhászok, szamaras gazdák állatuk mozgásából, viselkedéséből. Esőt érezve nagy kedvetlenül lógatja a fejét, keveset mozog, el-elmaradozik a vonuló nyájtól. Más állatok náluk szokatlan ugrándozásba, fickándozásba kezdenek.

            Ha már a szamarak elmaradhatatlan kísérői a juhnyájaknak, ballagjanak ezúttal a juhok a szamarak után. Róluk is leginkább az alföldi juhász meg a havasi pásztor tud „megbízható" időjós regulákat. Ha a havason szép időben hegynek felfelé legel, élénk a birkanyáj, valószínű, hogy szép marad az idő, míg ha az állatok maguktól lefelé, a völgy, az esztenák felé húzódva legelésznek, esőt várhat a pásztor. Az is szép idő jele, ha estefelé is élénkek a juhok, ugrándoznak, hancúroznak. De ha reggel nem akarnak az akolból kimozdulni, a juhász is el lehet készülve az esőre. Az is esőt, időváltozást (késő őszön havazást) jelez, ha ok nélkül összevissza bégetnek, öklelik egymást a karámba zárt áltatok.

A kecskékről különösen a hegyi pásztorok között is­mert az a megfigyelés, hogy ha sietve indulnak a karámok felé, rövid időn belül kitör a vihar.

            A szarvasmarhák is nyugtalanok eső, időváltozás előtt. Igen nyalogatják az orrukat, és magasra tartott fejjel szimatolják az esőt.

            A bivaly - bár Európában szinte egzotikumnak számít, de az erdélyi falvakban igencsak közönséges. Különös, rigolyás állat, mindegyikének megvan a maga bogara. Természetük szinte kiismerhetetlen. A kalotaszegi nép azt tartja, hogy ha „vidáman" ugrándozik, nem lehet bírni vele, lehűlésre, hidegre lehet számítani.

            A ház körüli állatseregletből még csak a sertés érdemel néhány szót. A disznók közül is sokat étvágytalanná, kedvetlenné tesz az esőt megelőző változás. Hihető hát az az állítás, hogy ha az egészséges disznó csak turkál a vályúban, ahelyett, hogy mohón nekiesne, könnyen időváltozás következhet.

            Az erdő-mező szemfüles lakói, a vadonélő emlősállatok igen ritkán és csak rövid időre kerülnek az avatatlanok szeme elé. Így hát velük kapcsolatban viszonylag kevés időjós szabály, időjelző észrevétel, regula forog közszájon.

            A legnevezetesebb, legjobban megfigyelhető időjós közöttük furcsa kis apróemlősünk a denevér: Elénk repkedéssel gyakran már a késő délutáni-kora esti órákban vadászatra indul. Ennek az állatnak csoportos csapongása hozzátartozik a nyugodt levegőjű, szép nyári esték hangulatához. Tartós szép időt ígér! A csapongó-cikázó denevér - számtalan koholmány és ostoba babona célpontja - ártatlan, sőt rendkívül hasznos állat. Tréfásan a fecskék éjszakai váltásának nevezhetnők őket, hiszen a villásfarkúak elültével az éjszaka rajzó számtalan kártékony rovar legszorgalmasabb pusztítói. A rovarevők közé tartoznak, mozgásuk, élénkségük is inkább a rovarvilág viselkedését, „időjóslását" jelzik.

            A rovarevők rendjének másik rejtélyes tagjáról, a fekete bundájú, föld alatt élő vakondról is van időjósi vélekedés. Azt tartja róla a mezőn dolgozó ember, hogy ha magasra túrja a földet, futólagos eső várható, míg ha esős időben kibújik a földből, múlóban van már a zivatar. A második állítást „kerülő úton" meg lehet magyarázni, hiszen ugyancsak bőségesen kellett hullnia, vége felé kell már járnia az esőnek, hogy a vakond mély föld alatti járatait megtöltse és így kiöntse a félénk, óvatos állatot. Az elsőt azonban nem tudom mire vélni. Alapos megfigyelésre volna szükség annak eldöntéséhez, vajon van-e benne valami igazság.

            Az erdei apróemlősök között a meteorológiában a mókusok és a pelék jeleskednek.

            A pele (nagy pele, mogyorós pele) lompos farkú, patkány nagyságú, kis, ágon élő, odú-lakó állat. Az erdő hétalvói közé tartozik, a téli nehéz időket mély álmatlan álomba merülve vészeli át. Kevesen tudják azonban, hogy ez a kedves, mókás kis állatka élő viharjelző, és nemcsak télen merül a rossz idő beállta előtt álomba, hanem nagy vihar, zivatar előtt, nyáron is odújába vonul. Mivel igen éber és élénk, a szabadban aligha lesz alkalmunk megfigyelni. Fogságban tartva azonban kényelmesen meggyőződhetünk a kis pele tudományáról.

            A mókus - akárcsak a legtöbb emlősállat - nem alszik olyan mély, megszakítatlan téli álmot, mint a pele. Telente gyakran felébred, és ilyenkor meglátogatja élelmiszerraktárait. Időváltozások, nagy havazás, hideg érkezte előtt azonban mindig vackába vonul. Ha tehát télen, magashegyi kirándulásaink során az erdőben találkozunk a bozontos farkú kis akrobatával, nem kell aggódnunk, hogy túránkba beleszól az időjárás.

            Nyáron a mókus nyugtalansága - ha nem éppen a mi hangos viselkedésünk az okozója – zivatar, vihar közeledését jelzi. Ezt a megfigyelést az állatok nagy ismerője, Brehm is megerősíti, így ír a mókusról: „Tagadhatatlan, hogy a közelgő zivatart jó előre megérzi, és fél nappal előbb már nyugtalankodik, idegesen ugrándozik, füttyentget, lábaival csattintgat. Az én, szobámban tartott evetkém télen hóesést vagy nagy fagyokat megelőző napokon kalitkája egyik sarkába kuporodott álomba merült”.

            A nagyvadak társaságában gyéren találkozunk időjós állatokkal. A farkas meg a medve inkább csak mint szereplő, „díszítő elem" kerül be az időjárás szakaszosságát példázó népi megfigyelésekbe. Talán egyedül a ravasz, cle veszélytelen róka hangjára érdemes felfigyelni. Telente messze hangzó elnyújtott ugatását szerte a kontinensen a nemsokára beköszöntő nagy hideg előjelének tartják a vadászok és az erdőjárók.

 

(A szerző A természet időjelzése c. – Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967. kötete nyomán, a szerző engedélyével)

 

 

 

K a l a n d o z ó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Enveco Free Stat