Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE (Andrassew Milos Fülöp)

Andrassew Milos Cseke Gábor

MILOS KÖNYVE

2003 június, január, február, március, április, május (2002 május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december)

Andrassew Milosnak, szeretettel (amíg bírom szusszal) Cseke Gábor

Június 7. (szombat) Pünkösd előtti szombaton nyitottam ezt a könyvet Ivánnal, apáddal egyetértésben, aki egy esztendőn át alázatos és fáradhatatlan gondozója volt a kéziratnak. Nincs mit kertelnem: nélküle nem sokra mentem volna. (Ezt ő most meredeken próbálná hárítani, de így igaz. No persze, ugyanezt tettem én is, amikor novelláskötetét úgy dedikálta, hogy az nélkülem aligha jött volna létre, valami ilyesmi... Vagyis kvittek volnánk...)

Azt hiszem, hosszú utat jártunk be, én legalább is annak érzem. S közben alaposan el is fáradtam. Erőm, energiám az utolsó kis moccanásig be volt mérve, sokszor az emberi tűrőképesség határáig erőltetve a menetet. Hirtelenében nem tudom, még egyszer végig tudnám-e csinálni ezt a mutatványt, de most szükségem van a pihenésre... (Ami, mert jól ismerem magamat, enyhe illúzió csupán, hamarosan megint belevetem magam valamilyen „nyaktörő kalandba”...)

Ami alatt felveszem az Erdélyi és csángó költők meg a Román költők kiejtett fonalát, és végre elrendezem a nyomasztó adósságként előttem tornyosuló fotótékát. (E könyvbe képeket válogatva jöttem rá, mekkora tárháza a képeknek és dokumentumoknak lapul irodámban, a dobozok mélyén, amelyeket még egyszer, az immár sokat tapasztalt ember szemével rendszerezni, digitalizálni kell.)

Biztosan sok minden rekedt még bennem, hiszen az emlékek felfejtését talán a végtelenségig folytatni lehetne, de úgy érzem, ami e két pünkösdi „könyvtábla” között van, azzal már lehet kezdeni valamit.

Maradtak ugyan emberek: rokonok, jóbarátok, életemre mély hatást gyakorlók említetlenül, látszólag méltánytalanul a háttérben, de ilyen szempontból nem a teljesség volt a szándékom, hanem az, hogy elsősorban magamhoz kerülhessek közelebb, s ezalatt lehetőleg másokat se untassak.

Annyit még, adalékként elmondanék, hogy a Bármely rendelést vállalok c. regényem befejező jelenete, mint egy lidércnyomás, elkísér egy életen át.

Valamikor a hatvanas évek végén, egyik kiutazásomon, talán éppen Sepsiszentgyörgyön, miközben a megyei pártbizottság akkoriban boszantóan olcsó falatozójában többedmagammal az ebédet fogyasztottam, az egyik KISZ-mozgalmi elmesélt egy mulatságos történetet, s megesküdött, hogy mindez az utolsó szóig igaz. Hittem neki, mit sem törődve azzal, hogy éppen úgy ki is találhatta volna. Annál inkább valósnak tartottam az egészet, mert akkor már érteni kezdtem azt a manipulációs gépezetet, amely életünket „aleatorikusan” elrendezte, sínre tette, és ennek törvényszerűségeit a legapróbb részletig tökéletesen leképezte.

Mikor nekifogtam a regénynek, tudtam: bármi tőrténjék is a könyv sok-sok lapján, az utolsó néhányat e történet fogja kitölteni. És úgy történt. Mert minden akként alakult, hogy arrafelé vegye az irányt.

Mikor e könyvet elkezdtem, pillanatnyilag csak a kaland maga érdekelt. Ahogy az első lapokkal elkészültem, hirtelen felbukkant bennem a már-már elfelejtett regényvég, és rájöttem, hogy a Milos könyvét sem fogom tudni nélküle befejezni. Kitalálhatnék valami hasonlót, elmondhatnám más szavakkal, de annyira egységesnek és jellemzőnek érzem, hogy érintetlenül ideírom:

Egy régi élményem éled újra, még bérelszámoló koromból; nem sokkal az érettségi után, de még a katonaság elõtt történt...

Szóval, egy építőanyagraktárban űztem a tintafosást, marhára nagy telepen tanyáztunk, a várostól a harmadik falu határában, több mint száz ember, nagyjából középkorúak. Reggel kiutaztam oda, délután visszadöcögtem a vonattal, egész nap csak számokat láttam, huzatos barakkban görnyedtem egy karbidlámpa fényénél, ráadásul mindenféle hókuszpókuszt elvártak tőlem a mesterek, hogy követném el a javukra hóvégen, és semmit nem csinálhattam ellenük...

A raktár kerítésén két kapu is volt, egy elöl s egy hátul. Az első kapu mindjárt az állomásra nyílott, azon jártunk ki s be, ott néz:ték az igazolványunkat, már ha nézték, de ez most mellékes... Szóval, alighogy lefújták a melót, még beletelt vagy hat-hét perc, s már jött is a vonat az állomásra, vitt bennünket a város felé, ez volt a jó benne, hogy nem kellett sokat várni. De gatyázni se lehetett ám, mert aki elbámult, már csak az esti vonattal juthatott haza, esetleg gyalog vagy alkalmival, de az örökké bizonytalan...

A hátsó kapunál jártak ki-be a teherautók és a vagonok, építőanyaggal megrakottan, mert kanyarítottak arrafelé is egy pár sínt, azon tolatták a szerelvényeket, amik hozzánk érkeztek. A hátsó kaput különben csak azok használták, akik olykor elhúztak egy-egy pofa sörre, pálinkára a falusi bodegáig, de hát ahhoz a melóhoz, ami ottan előfordult, a cipekedéshez, nem volt muszáj olyan haláli józannak lenni...

Egyik napon, mielőtt lefújtak volna, bedobta valaki, hogy az első kapu vesztegzárba esik, merthogy lelakatolták, s két barnaruhás is posztol előtte; mi a túró kíván ez lenni? Összeszaladt hát a jónép, s valóban, ott állt a két őrangyal, meg a lakatok is, a barnaruhások csak vonogatták a válluk, hogy ez az ukáz, mutatták a hátsó kaput, azon kerüljünk... Az embernek valósággal marta a lelkét, hogy összevitatkozzék, és nem volt kivel, meg idő se nagyon volt, mert elhangzott a duda: ha nem igyekszünk, a hátsó kapun át hosszú az út az állomásig, s lekéssük a vonatot...

Több mint két kilométert loholtunk egy bolyban a latyakos, göröngyös mezőn által, a talpfák mellett, még feleúton jártunk, amikor befutott a vonat, mi fiatalabbak rákapcsoltunk akkor, pokoli sprintet akasztottunk ott le az egész világ szeme láttára, s mire indulásra füttyentett a mozdony, három magamfajta gyereknek sikerült felpattannia a lépcsőre, egyikük meghúzta a vészféket, nagy csikorgás, zökkenés, jegyzõkönyv; viszont a banda ezalatt felszívódott a vonatra, s mindenki időben hazaért.

Utazás közben járt a szánk erre-arra, hogy másnap gyűlésre visszük a dolgot, lássuk, ki merészel ilyen gyalázatos tréfát űzni velünk, különbnél különb terveket eszeltünk ki, miként vesszük el örökre a kedvét attól, hogy a szegény emberrel játszadozzék...

Aztán másnap megtudtuk, hogy azzal a kis nyargalással tulajdonképpen túl is estünk egy mezei futóversenyen, amit a szakszervezetnek kellett volna szerveznie, s ráadásul az elsők közé verekedtük fel magunkat, merthogy egyrészt százszázalékban részt vettünk, másrészt a céIba - értsd: a peronra - elsőként befutók pazar eredményt izzadtak ki; és ez-nem hanta, a szakosztály edzője, az állomásfőnök irodájában stoppolta az időt, szabályos versenyórával...

A gyűlésen végül is hallgattunk, mint kutyaszar a homokban; én megpróbáltam ugyan makogni valamit, hogy az ilyesmi csúfságolás a dolgozó emberrel, de senki se állt mellém, még kacagtak is: milyen jó hecc volt, sőt tapsoltak, amikor felolvasták a nyertesek nevét.

Gyűlés után nem telt le a hét, és sikerült kiutálniuk maguk közül. De még mielõtt rúghattak volna rajtam, szóltam az irodán: ne aggódjanak, leteszem a lantot:

Hát az a délutáni nyargalás tér vissza álmomban. Furcsa nekem, hogy miért épp ez a jelenet, hiszen annyira ócska és banális...

Futunk...

Egész egyszerűen szaladunk és lihegünk. Lábaim kőből vagy sóból vannak, alig tudom emelgetni őket. A vonat szagát érzem ilyenkor, a mozdony indulásra kész, visít a sípja, a csapat messze még, tán el se éri soha, hátamba gőzölög a többiek lihegése, valakinek hosszan kilóg a nyelve, mint a kutyának, én is belefújtatok az előttem vágtázók nyakába, ömlik rólam a verejték, alul-felül merő csatak vagyok, ijedten nézünk egymásra, tudjuk, hogy minden hiába, de azért nekifekszünk, próbálkozunk, lábunk meg-megbicsaklik, a vonat egyre távolodik, de mégis - sokan vagyunk egy bolyban és összetartozunk, még egy utolsó, kétségbeesett nekifutás... s ilyenkor kiáltozva felébredek.

Perceken át szívem ijedt kalatolását hallgatom; bámulom a sötét mennyezetet, lassan tisztul a fejem is, s rájövök: magam vagyok, fekszem az ágyon, s csak álom volt az egész...

Ami a Milos könyvében van, az viszont nem álom. Arra Bakter Bálint barátom sorai illenek, akitől búcsúképpen tisztelettel kölcsönveszem, mert tudom, hogy megbocsát ezért. A Periszkóp Pállal együtt írt közös verseskönyvnek a végszaváról van szó, mely amennyire sejtelmes, olyan világossá válhat ezúttal:

Nyomok

A nyomok hozzám vezetnek.

Ki jött ide észrevétlen, és honnan?

A nyomok fölött hó kavarog.

Örvénylő titkok a nyomokban.

Tavaszra minden kiderül:

tettes és áldozat is kerül.

(Bakter Bálint)

A képanyag szerzője a muzsnai Bán Péter költő és műfordító, Jeszenyin rajongója. Az egyiken a nagy orosz költő szülőháza, a másikon Jeszenyin emlékmű a szülőház előtt.

Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója

Június 6. (péntek) Nemrégiben érdekes levelet kaptunk a lapnál az Amerikai Egyesült Államokból. Az, hogy onnan pillanatok alatt átsuhan az üzenet, s ha kéznél a válasz, már cikázhat is vissza, a feladóhoz, nem újdonság, de azért nem egyszer beléborzongok ebbe a minden tér- és időhatárt felülmúló teljesítménybe és főleg lehetőségbe. Ami meglepett és elgondolkoztatott, hogy mindannyian mennyire el vagyunk széledve a világban, s egy jócskán letűnt, lezárt írói életműről azt hinné az ember, hogy kész, nincs folytatás, nincs háttér sem többé, hogy kiderüljön: az írók, az alkotók épp úgy utódokat hagynak hátra, mint bárki más, akiket egy idő után furdalni kezd a kiváncsiság: ki is lehetett az a felmenője, akiről az interneten ha szűkszavút is, de információt kapott?

És akkor veszi a fáradságot és az alábbi levelet üti gépbe (vagy valami hasonlót):

Kedves RMSZ szekeztoseg

Az iro nagyapamnak, Markovits Davidnak unoka testvere volt. Ezt nemregen tudtam meg es az iternet-ten talaltam egy rovid es nagyon reszletlen eletrajzot rola. Nagyon szeretnek egy bovebb elszamolot az eleterol. Amennyiben Tudnanak segitseget nyujtani en igen halas lennek. Es talan meg tudnak mondani, hogy hol van Kisgerce es mi a Roman neve most. Ugy gondolom, hogy Szatmar megyeben van mert az edesapam csaladja ott es Bereg megyeben eltek. Meg azt is szeretnem tudni, hogy a temesvari Szbad Szo mukodik e? Mivel Rodion ott szerkesztosegi tag volt, ok biztossan tobbet tudnanak rola.

Tisztelettel es izgatottan varom valaszukat

Markovits Tamas USA-bol

Igyekeztem nem nyúlni az eretedi szöveghez, mert egyszrészt ez jellemzi, hogy milyen stílusban is folyik az e-levelezés egy óperencián túli szerverrel – általában nem ismerik föl a sajátos magyar írásjeleket, így a régi táviratokra emlékeztető gépnyelven szól az emberhez. De hamar meg lehet szokni ezt is, mint annyi más konvenciót. A lényeg az, hogy az ilyen levelekre kötelesség válaszolni, még ha nem is azonnal, abban a pillanatban, pedig hát úgy lenne hiteles, hatásos és mélységesen emberi.

Csakhát nem mindig van idő azonnal búvárkodni, irodalmat keresni, beírni.

Történetesen az egyetemen tanultunk Markovits Rodionról, a hatvanas-hetvenes években kiadott munkái ott sorakoznak könyvespolcokon, egy ilyen kérésre mégis torkomon akad a szó, és úgy döntök, hogy addig nem nyilatkozom, amíg fel nem készülök a válaszra, mintha csak vizsgára ismételném át az anyagot, amit valahol tudtam („Tanár úr kérem, én tanultam...”), de mert lezártam magamban azzal, hogy elolvastam a fő művet, a „garnizont” (annak idején, még az iskolában még a tiltott írók tiltott könyvei közé tartozott), megállapítottam, hogy nem rosszabb, mint a korábban olvasott, de a garnizonnál jóval későbben született láger-történetek, s ezzel a tudat alá süllyedt minden, helyet adva újabb információknak, élményeknek.

Mára jutottam oda, hogy papírra vethetem a választ, s egyúttal, mert az irodalomnak egy érdekes fejezetéről és alkotójáról van szó, legyen egy fejezet e könyvben is a róla szóló néhány sor – elvégre világhíres könyvet adott ki a keze alól, s egy kicsit a magyar dokumentumirodalom előfutára is egyben.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (Kriterion, 1994, III. kötet)

ezt írja az íróról:

Markovits Rodion (Kisgérce – Gherta Mica – Szatmár megye, 1884. júl.15-1948.aug.27. Temesvár) - író, újságíró. A szatmári Ref.: Főgimnáziumban érettségizett, Budapesten jogi doktarátust szerzett. Első írásait a Népszava, Az Est, A Független Magyarország, Új idők közölte. Virrasztás c. szépirodalmi hetilapjának csak első száma jelent meg (1905). Az I. világháborúban orosz hadifogságba került (1915-22), ezalatt hadifogolylapok (Szibériai Ujság, Amur Kurír, Kommuna) szerkesztője, belép a Vörös Hadseregbe; s a szibériai I. Nemzetközi Brigád komisszárja. Hazatérve Szatmáron ügyvéd; 1926-tól a kolozsvári Keleti Újság munkatársa, 1927-től a szatmári Szamos szerkesztője. Irodalmi sikerei alapján beválasztják a KZST tagjai közé (1927), és meghívják a Helikon íróinak marosvécsi összejövetelére (1929), ahonnan azonban hamarosan visszavonul. Egy ideig Budapesten élt; 1931-től 1939-ig a Temesvári Hírlap; 1945-tő1 a temesvári Szabad Szó belső munkatársa; a bánsági magyar írók szervezetének elnöke.

Első kötete, az Ismét találkozom Balthazárral (1925) már jelzi a szerző szibériai élményforrását, amikor azonban a Keleti Újságban közzétett felhívására százával jelentkeztek adataikkal a volt hadifoglyok, a begyűjtött anyag felhasználásával megírt Szibériai garnizon (1927) „kollektív riportregény" váratlan hazai és nemzetközi sikert aratott. Gaál Gábor üdvözlő ismertetésében kijelenti, hogy ebben a műben „egy szituáción, a hadifogságon keresztül az embernek mint társadalmi lénynek az eposza van megírva. (...) Úgyhogy a regény tulajdonképpen az emberi építés és az emberi összeomlás regénye." A művet Hatvany Lajos fordította német nyelvre, s hamarosan angol, finn, francia, holland, kínai, olasz; spanyol nyelvű kiadásra került sor, megelőzve Remarque, Renn; Glaeser, Hemingway, Kuncz Aladár és Arnold Zweig háborús regényeinek hullámát. A mű a bukaresti Irodalmi Kiadónál (1965) s a Daciánál (1981) újra megje1ent. Az 1965-ös bukaresti újrakiadást bevezető tanulmányában Méliusz József így öszszegez: „...többször is elhangzott, hogy nincs Habsburg-ellenes magyar irodalom. Markovits Rodion regénye feltétlenül az. Ebben találkozik ő a cseh Hasekkel, a horvát Krlezaval és a román Rebreanuval."

Kevesebb feltűnést keltett a szibériai emlékezés fotytatása, az Aranyvonat (1929), holott az művészileg egységesebb, s történelmi őszinteségében páratlanul korhű vallomás a hadifoglyok állandó lelki dilemmájáról világforradalmi hősiesség és emésztő honvágy között. Élő típusaival ez a mű is a tényekre támaszkodó valóságirodalom emlékiratszerűen hiteles személyi dokumentuma.

Az íróra nagy hatással volt a helikoni közösséghez való viszonya körül támadt éles vita. Meghívása miatt Gaál Gábor részéről erős támadás érte a Korunkban; mire elhárította a közeledést a baloldalról bírált marosvécsi írócsoportosuláshoz, sőt Micsoda falu Vécs? c. cikkében (Temesvári Hírlap 1932. aug. 7.) maga teregette ország-világ e1é elhatárolódását, Dsida Jenő ezzel kapcsolatos nyílt levelére válaszolva pedig (A szent berek. Temesvári Hírlap 1932. aug. 24.) nyílt szakítását. A Korunk és a Helikon közé szorult író ezután gyermekkori élményeihez fordult vissza, és Sánta farsang (1933) címmel szinte szociográfiai hitelességgel mutatta be szülőfaluja román paraszti életét a háborús esztendőkben: Ugyanilyen valósághű az író emlékezése családjára és őseire az „avasi zsidókról szóló széphistóriák" groteszk elemekkel átszőtt kötetében (1941).

A könyvei mögött meghúzódó újságírói tevékenységre évtizedekkel halála után megjelent publicisztikai gyűjteménye, a Páholyból (1970) hívja fel a figyelmet. Már szatmári ügyvédéskedése idején írt bűnügyi beszámolói, majd „fameséi", melyek közül az Almafa az emberek között cíművel jelentkezett az Erdélyi Helikonban, nemkülönben a Temesvári Hírlap-beli riportok az író következtes demokratizmusát tanúsítják; a mely szembehelyezi őt a 30-as években kerekedő fasizmussal. Magányos harcos, aki - mint maga vallja – „a kollektív menedékhelynek, a kávéháznak páholyából" figyeli és mutatja be a nyomor és munkanélküliség megpróbáltatásai közt szenvedő embert. Szekernyés János így jellemzi a publicista Markovits írásmodorát: „Nem kommentál különösebben, hagyja a tényeket, a megkérdezett alanyokat beszélni..:”

Kötetei: Ismét találkozom Balthazárral (novellák, Szarinár 1925); Szibériai garnizon (kollektív riportregény, Kv. 1927; újabb kiadás 1965, Méliusz József bevezetőjével, Kv. 1981, Kovács Nemere eloszavával); Aranyvonat (Bp. 1929); Sánta farsang (Bp. 1933; bukaresti kiadás 1967, kiegészítve elbeszélésekkel); Reb Ancsli és más avasi zsidókról szóló széphistóriák (Kv. 1941; újraközölve Sánta farsang 1967. 241-97); Páholyból (válogatott publicisztikai írások, Szekernyés János szerkesztésével és utószavával, 1970).

Románul: Garnizoana din Siberia (fordította Dan Culcer, bevezeti Al. Simion, 1975); Cîslegi într-un picior (a Sánta farsang George Volceanov fordításában, Al. Paleologu bevezetőjével; 1986). (B.E.)

Irodalom:

Gaál Gábor: A Szibériai Garnizon. Keleti Újság; 1927. szept. 23. Újraközölve Válogatott írások 1; 1964: 150-52; uő. M. R. és az Erdélyi Helikon. Korunk 1929. 680-82. - Dsida Jenő A kaszabörtön, a disznóbőr, a keresztrejtvény és egyebek. Nyílt levél M. R.-hoz. Erdélyi Lapok l932. aug. 20. - Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kv. 1942. 118-19. - Jancsó Elemér: M. R.: Szibériai Garnizon. Igaz Szó 1965/10. - Kubán Endre-Szekernyés János: M. R. hagyatékából. Korunk l968/8. - Méliusz József: Szegény Rodion. Közli Az új hagyományért. 1969. 48-96. - Mikó Imre: Páholyból. Utunk 1970/27. - Marosi Ildikó: A teljesebb Dsida-képért. Bevezető tanulmány a Séta egy csodálatos szigeten c. Dsida-kötethez. 1992. 26-27.

S hogy a kép teljes legyen, lapunk gyűjteményében az alábbi kis hírre bukkantam, amely mintegy adalék lehet Markovits Rodion utóéletéhez, az utókor emlékezetéről tudósítva:

Durva sértés Markovits Rodion emlékének!

(Telefaxon) – Jó ideje, hogy az EMKE, személyesen annak Szatmárnémetiben élő alelnöke, Muzsnay Árpád több fórumon is indítványozta: jelöljék meg emléktáblával a Szibériai garnizon világhírű írójának az Avashoz tartozó Kisgércén ma is álló szülőházát. Az elképzelés szerint Markovits Rodion szellemiségéhez háromnyelvű - román, magyar és héber - táblát terveztek, amit az is indokolt, hogy a zsidó származású író magyarul írta műveit. A koalíciós szerepvállalásunk úgy tűnt, kedvező légkört teremt a háromnyelvűséghez. Ám az elmúlt napokban váratlanul egynyelvű tábla került a szülőházra, amit kizárólag csak román pópa szentelt fel, az ünnepségre pedig sem a szatmári zsidóság képviselőit, sem az EMKE-t, sem az RMDSZ-t nem hívták meg, miközben a koalíciós pártokat több vezető is képviselte. A zsidó hitközség vezetői lapunknak elmondták: felháborítónak tartják a táblaállítás körül történteket, mert a zsidóság és a magyarság ilyetén mellőzése az ünnepségről egyenesen Markovits emléke meggyalázásával ér fel. Gyenge vigasz, hogy az ünnepséget szervező megyei művelődési felügyelőség vigaszként megjegyezte: a háromnyelvű tábla ügye nem került le a napirendről. (Sike Lajos)

Június 5. (csütörtök) Egy napos kényszerpihenőmre azért volt szükség, mert a közeledő nyár törvényszerűen mindig megritkítja sorainkat a szerkesztőségben. Az amúgy sem sűrű sorok ezáltal olyan ziláltak lesznek, hogy sokszor csak a legszükségesebb dolgok lefedésére futja erőnkből. Most, hogy egy ideig beírók nélkül maradunk, ráadásul a tavasszal még lelkesen és fürgén bedolgozó egyetemi hallgatók lógó nyelvvel készülnek vizsgáikra, két-három ittfelejtett veterán, akik talán csak akkor hiányoznánk, ha egy mesterlövész kilőne bennünket (de még akkor se biztos – ágaskodik bennem az abszurd önérzet...), szóval ránk marad a kéziratok, hírek számítógépbe vitele, mert sajnos, még maradtak köztünk keményfejűek, akiken nem fogott az informatika divatja és vagy gépírással, vagy egyenesen gyöngybetűkket faxolják a szerkesztőségbe jelentéseiket. Ilyen gépbeírós napokon az ember estére mosogatóronggyá válik, mint ahogy tegnap is történt. És meglehet, hogy ez ma is bekövetkezik, de most valahogy igyekeztem elejét venni.

Heteken át jár a fejembe egy ifjú marosvásárhelyi költő-író neve és munkája, aki szintén az Előszoba pályázat hullámain bukkant fel kb. tíz esztendeje, és bár bekerült a későbbi antológiába egy meglehetősen érdekes novellával, későbbi jelentkezésein mindinkább a verselés felé vonzódás (taszítódás?) nyomai látszottak. Olyannyira, hogy kevéssel a pályázat lezárása után irodalmi mellékletünk egyik legállhatatosabb munkatársa lett, szinte hetente jöttek tőle az újabb és újabb versek, valósággal kibomlott, mint egy jól trágyázott, öntözött kert s öröm volt követni fejlődését, költői érlelődését.

Hamarosan kötetnyi verset juttatott el hozzám, azzal a kérdés formájában feltett kéréssel, hogy segítek-e neki könyvvé szerkeszteni az összegyűlt anyagot. Imponáló volt a precízsége, az, hogy már akkor számítógépen dolgozott, úgy küldte, kimunkálva, a műgondra is különös módon vigyázva verseit, amelyek gazdag verstani és esztétikai ismeretekről árulkodtak.

Elvállaltam a felkérést, azzal a feltétellel, hogy semmilyen tanácsomat nem köteles betartani, véleményem nem kötelezi semmire, ugyanakkor nem fogok vele udvariaskodni, pontosan azt fogom mondani a munkájáról, amit gondolok, és csakis azért teszem, hogy a fáktól könnyebben láthassuk az erdőt.

Beleegyezett, hamarosan megkaptam elképzelését is a kötet összeállításáról. Pár napot vett igénybe az olvasás, töprenkedés. A kötetből egy boldog, de gyötrelmes és számos kritikus helyzeten keresztülmenő, azokat túlélő, majd önmagába fúló szerelem és csalódás lírai jegyzőkönyve bontakozott ki, a versek szinte magukat kínálták, hogy a megfelelő sorrendbe kerülve erősítsék vagy gyengítsék a költői motívumot. Érdekes módon, ugyanarról a témáról, ugyanabból az élményből táplálkozott a könyv valamennyi darabja, mégis sikerült lüktetővé, elevenné rendezni, s készen állt egy nem túl vastag, de esztétikailag szinte kikezdhetetlen kötet, mely egyetlen egységként hatott.

Elküldtem neki, aztán mint aki jól végezte a dolgát, lezártam magamban ezt a fejezetet. Reméltem, hamarosan viszontlátom a verseskönyvet a könyvesboltban. Annyi még az egyezséghez tartozott, hogy amennyiben nyomdába kerül a kötet, elvállalom az előszó megírását.

Egyszer csak korektúracsomag érkezett címemre a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadótól azzal, hogy amennyiben lehet, küldjem minél gyorsabban a megígért előszót, hogy a könyv még a marosvásárhelyi könyvnapokra, 1996-ban megjelenhessen. Átlapoztam a kissé vastagnak tűnő nyers könyvet és kissé megütközve tapasztaltam, hogy a versek száma az általam ismert változathoz képest jócskán megszaporodott. Nem egy, hanem egyenesen két verseskötet szorult a fedőlapok közé, ráadásul két belső címmel elválasztva. Amikor pedig olvasni kezdtem a könyvet, szomorúan tapasztaltam, hogy a második részben tulajdonképpen ugyanazon téma körül, immár egy helyben topogva, zárt körben forogva jócskán túlírta magát, s mindazt, amit az első résszel az olvasónak, a versszeretőnek adott, azt a hozzáragasztott másodikkal rendre visszavette, kioltotta.

Kutyaszorítóban éreztem magam, hiszen ha eredetileg erről a kötetről szól a történet, akkor nem javasolom föltétlenül kiadásra, hanem rámutatok a hézagaira.

Nem arról van szó, hogy netán rosszul esett, amiért túllépett előzetes véleményemen és önfejűen „dúsította” a kötetét – feltehetően, hogy vastagabb, formailag „gazdagabb”, tekintélyesebb legyen. A lelke rajta, ő jegyzi a könyvet, de azt nem szerettem, hogy olybá tűnt: én egyetértek a válogatás eme formájával, sőt melegen támogatom azt.

Ezért aztán olyasmire vetemedtem, amit nem hittem volna magamról: az előszóban úgy ajánlottam be költőt az olvasónak, hogy az első részt megdicsérve a másikon úgymond elvertem a port.

A költőt Balási Andrásnak hívják. Azóta is barátok vagyunk, viszonyunk virtuálisan felhőtlen, ő közben elvégezte a vásárhelyi színiakadémián a dramaturgiát, szuverén alkotó, buzgósága mintha megapadt volna, de hát így van ez, amikor az ember belenő abba a szerepbe, amit az élet szán neki, és amelyből később kényelmességből lassan ki sem tudunk bújni.

Mintha egy széken ülnénk, az estéli nap fényében, és többé nem akarózna felállni, mert minden változás, mozdulat a búcsút, a távozást hozza közelebb.

Ide írom Válasz a győztesnek c. könyvéből kedvenc versemet (amit akár magam is írhattam volna, ha... ha...)

BALÁSI ANDRÁS

Itt, távolodva

Megállít az arcomat verdeső

sejtelem, érint a csalit szava,

majd rám csavarodik, mint az eső

utáni martilapuk illata.

Torpanásom a rőt hajnalba sző.

Egy szál megpróbál, lassan húz haza,

s lecsepeg, mint a fényben elvesző

reggeli erdőről a zúzmara.

Mind jobban beleévődök a tájba,

kopott goblenen piszok, már hiába

tisztál a titkok szórta ősi pára,

csak mélyülök topogva, jobbra, balra,

agyam menne, de mindenem maradna,

és itt állok – egészben szétszakadva.

Ma saját felvételeimből küldök: az életkép, címe: Kinn és benn.

Június 3. (kedd) Ahogy közelednek pünkösd napjai, egyre nehezebb a lélegzetvétel: a Golgota érezteti, hogy hamarosan eljön az ideje.

Ha most elmennék Csíksomlyóra az idei pünkösdkor, egészen biztosan a meredek utat választanám a Somlyó felé. Még akkor is, ha tudnám, hogy elnehezedett, megállapodott testemet jóval nehezebben hordozza már a szív, mint mondjuk tíz esztendővel ezelőtt.

Valahogy a mindennapi munkában is összetorlódtak a tennivalók. Mintha az utolsó napokra maradna minden, mintha ebből a néhány napból állna csak a világ.

De a parttalan csapongásnak vége: gátat kell szabni.

Minden eszébe jut az embernek és ugyanakkor semmi.

A rövidre szabott idő belémfojtja a szót. Olykor megkérdem magamtól: ki az, aki ezeket nekem belülről mondja, csak mondja? Honnan száll elő ez a szellemtorna?

Most inkább versben közelítettem meg a végszavakra készülődés szeppenetét.

kergetőzés

kergetek egy káposztalepkét

nyúlok utána ámde ellibeg

ravaszul kicselezget engem

kedvemet keseríti meg

a kert mélyén loholva bokron át

űzöm a zsákmányt mintha ő

lenne a világ legszebb álma

makacsul vágyott tiszta nő

a harci kedvem olthatatlan

van még szabad tér s tán remény

míg csalogat e fránya jószág

csapongó szárnyú tünemény

A mai kép dr. Szabó Józsefé (Székelyudvarhely), címe az lehetne, hogy Napverte kövön

Június 2. (hétfő) Sokszor megfordult a fejemben, hogy írásban is rögzítem legkoraibb emlékeimet az életből, amelyek annyira szaggatottak és mozaikszerűek, mint egy zsúfolt filmszalag ötletszerűen összeragasztott kockái. A szándékot mindig elhessentettem, most megkísérlem – egyszer meg kell hogy történjen...

A háborúra emlékszem. Pontosabban a háború idejére.

Szekérben ülünk, esik az eső, becsorog a pokróccal, rongyokkal befedett szekérre. A félhomályban ülök, fáj a fenekem a zötykölődéstől, anyám mellettem, elnyúlva. Apám a bakon, a kocsis mellett...

Egyszer csak nem vagyunk már a szekéren, hanem a sáncban hasalunk, valaki magával ránt és lenyomja a fejemet a fanyar szagú fűbe. Repülők húznak el fölöttünk, alacsonyan szállnak, bőgnek, valami ropog az úton, aztán bum-bum-bumm, a robbanások hangjai.

(Ha akkor kellett volna elmesélnem, amit áltéltem, nem lettek volna szavaim, fogalmaim semmire, csak érzéseim: képeim, benyomásaim. Ezek a képek mélyen bennem vannak, a történteket értelmező tudatom tudta őket előhívni valamiképpen. S az is lehet, hogy a bennük lévő hézagokat a maga utólagos tapasztalatából pótolta...)

Ilyen bumm-bumm-bumm, a szörnyű vijjogással, még többször visszatér emlékezetemben. Az ágyban fekszem, anyám hirtelen felkap, a falak recsegnek-ropognak, egy kép lehull, üvege szilánkokra szakad, apám-anyám rámfekszenek, nem tudom, hányan vagyunk egy gomolyagban, hol a fejem, a lábam, a kezem, bújunk egymásba, valószínű a testvérem is ott van, őrá akkorról nem emlékszem... Anyám egyet mond: ments meg, ments meg, ments meg...

(Később tudom meg: Sopronban történt, a szőnyegbombázáskor. Apám nyugat felé tartott az Erdélyben leszerelt katonai raktárral, ahol könyvelő volt és hadapród. Mennie kellett. Anyám nem akart Kolozsváron maradni. Nénémmel és velem, s Péter öcsémmel a karjában elindult a tábor karavánján Nyugatnak.)

Egy másik kép, barakkok közt. Beteg voltam. Napokig csak tea, rizsnyák. Orvos tiltotta a táplálkozást. Vérhas. Veszek meg az éhségtől. Anyám nincs az otthoni barakkban. A kórházban van, ő másként beteg. Apám fasírtot süt a barakk előtti plattenen. Köveken áll a platten, alatta mindenféle fahulladék ég. Ami a kezembe kerül, a tűzre dobom.

Meglátom, hová rakja a fasírtokat. Egy óvatlan pillanatban be a szűk kamrába. Ott a polc. Tömöm a számba a ropogós vagdalthúst. Azóta se ettem jobbat. Féltem, hogy lebukom, de nem bírtam abbahagyni.

Kiderül a turpisság. Apám megijed, szaladunk az orvoshoz. Csodálkozom: nagyon is jól érzem magam. Jó dolog jóllakni. Az orvos nevet...

... Most apámat látom, létrán áll, villanyt szerel. Megfogja a drótokat, hirtelen összerándul és 3 méter magasból lebucskázik. A létra feldől, ő feltápászkodik , a kezét nehezen mozgatja. Sírok: jaj, apuka, apuka! Valaki vigasztal.

...Még mindig barakkok között, kissé távolabb az udvari tűzhelyünktől, túl a szögesdrót kerítésen. Kiégett autóroncsok és csenevész bokrok között. Égett gumi- és acélszag. Meg a benziné. Beülök az egyik kocsironcs kibelezett ülésére. A kocsi alváza alatt satnya fű, bogarak nyüzsögnek. A kormánykereket forgatom. Kellemes motorszag. Szeretem. Aztán elvonszolnak: nem szabad, robbanhat. Nem értem. Sajnálom a játékot. Pilótaszemüveget is találtam a kabinban. Felteszem. Apám messzire dobja. Semmihez nem nyúlni!

(Később elmesélik: Ausztriában voltunk, amerikai fogolytáborban. A karaván megadta magát az amerikaiaknak. Addig éltünk ott, amíg vége lett a háborúnak.)

Egy ponyvával letakart kis teherautóban hasalunk, ládákon, haza utazunk. A ponyva és a ládák között épp hogy elférünk. Mindig sötét van, nem szabad beszélnünk. Határvizsgálat. Katonák ellenőriznek. Az egyik ládában világvevő rádió. Telefunken. Zöld varázsszeme csodálatosan világít éjszaka a szobában. És búgó hangon beszél. Időnként vijjog. Anyám suttog: ha megtalálják, elveszik. És most egy vagyont ér. Én fekszem azon a ládán. Meg az anyám. Ránk szólnak: lefelé, ki akarják nyitni. Mi lesz? Egy katona feszíti, a felső deszkák meglazulnak. Valami mozdul, surran: szeme közé szökik egy egér. Megijedünk mi is, visítunk. A katona hátraugrik, visszanyomja a léceket. Mehetünk.

(A rádiót később eladjuk, árából lakást tudunk venni. A rádió még sokáig működik: a Bolyai egyetem vásárolta meg, legutoljára az egyetem tanári kantinjában láttam működni, mint családtagok, mi gyerekek is ott étkezhetünk, a nagy szegénységben jól jön az olcsó, főzött étel, anyám is dolgozik, mi mindig a rádió melletti asztalt szemeljük ki, ott szeretünk enni, ha történetesen foglalt, kivárjuk a testvérekkel, amíg felszabadulnak az ülőhelyek, nézem a zöld szemét, hallgatom: Kossuth Rádió, Budapest...)

Csak Péter öcsémmel jöttünk haza, Zsóka nénénk ottmaradt a kórházban, ausztriában. Tífuszt kapott, és amíg meg nem gyógyult, nem engedték ki. Anyámék siettek haza, nehogy lezáródjon a határ Erdély felé. Egy ismerős katonára bízták a kislányt, aki maga is tífusszal feküdt a kórházban.

Hosszú hónapokon át nem tudtunk semmit róluk. Közben lezárultak a határok, anyám sírt, apám vigasztalta volna, de nem tudta, hogyan, maga se látott megoldást.

Reggel van, nagyanyáméknál lakunk, mindenki ugyanabban a családi házban, szűken vagyunk, nehezen alszom, a felnőttekkel egy szobában, sokat beszélnek, néha verekednek is, sírnak, majd kibékülnek, nem tudom, hogy van ez, mindig visszaalszom.

Reggel van, rácsos kapu és kerítés nyílik a csönde utcára, ott áll egy katona, ölében egy kislány, bújik a köpenyébe, szégyenlősen. A katona: Ádám. Aki a kórházban maradt Zsókával. Itt vagyunk, mondta. Nagybátyám, nagy, nehéz ember, egyből átugorja a kerítést, magához öleli a két vándort. Apám a kapuzárral bajlódik, nagy öröm. Zsóka ül, szégyenlősen mosolyog. Ismerem is, meg nem is. A felnőttek mesélnek, beszélnek. Anyám a lányát simogatja.

Közben Tamás öcsémmel terhes. Akit pedig lánynak várunk...

Itt megszakad a koragyermekkori film.

A többi könnyebben tettenérhető.

Mégis érdekes: ezek a képek úgy fénylenek az emlékezetemben, mint a festett állóképek. Az a kis mozgás csak azért van rajtuk, hogy életet leheljen beléjük...

A mai képanyag: Zsóka néném a kilencvenes években.

Június 1. (vasárnap) Apósom, Péter bá' nehezen viselte felesége elvesztését. Ragaszkodása annál nagyobb volt, hiszen anyósom zokszó nélkül elvégezte mindazt, amit a falu szokásjoga egy egyszerű asszonyra mér, tulajdonképpen kiszolgálta-forma urát, aki nagyon vigyázott arra, hogy a férfihez nem illő tevékenységeket lehetőleg messze elkerülje. Anyósom utolsó éveiben Péter bá' határpásztor volt, különösen a szőlők termését vigyázta, de szemmel tartotta az egyéb földeket is. Kötetlen, szemlélődő, magányos járkálásokra, de sokféle emberi kontaktusra is alkalmat adó munkája gyakorlatilag kiemelte otthonából, s rendszerint csak este vetődött haza, ahol minden készen várta: az étel, a rend, a tiszta holmi, a vetett ágy.

Amikor egyedül maradt a pár éve befejezett új házban - feleségem öccse, aki parkettázó és mindenfajta padlóborító szakmunkát (később mindenfajta építő-szerelő munkát) végző melós volt, egy faluval a városhoz közelébb házasodott és anyósáékhoz költözött, ahonnan könnyebben beutazhatott városi munkahelyére –, minden a nyakába szakadt, de nem volt hajlandó elfogadni a realitást. Fiát hívogatta haza, a faluban panaszkodott, hogy magára hagyták. Egyszer-kétszer a téli hónapokra mi is elhoztuk magunkhoz, Bukarestbe, de nem hogy a városi élet nem volt ínyére, ráadásul a 9. emeletről magára sose tudott kimenni a szabadba, a felvonót nem merte volna egyedül kipróbálni (vagy mi nem mertük őt egyedül boldogulni, a váratlan kalamajkáktól, elkalandozásoktól való félelmünkben?). Járása leromlott, volt egy agyvérzése is. Erőteljes porckopás lépett fel a térdében és a hajlatokban, ami miatt minden lépése nagy fájdalommal járt, szeretett volna meggyógyulni, de az orvoshoz nem volt hajlandó elmenni. Teste elnehezült, jobbára feküdt vagy ült, ritkán vonszolta magát a szobákon keresztül, a szűk folyosón, hosszan kinézett az ablakokon, sóhajtozott, újra lefeküdt, napjában többször is elszunnyadt. Neheztelt ránk, amiért fogva tartjuk, mi meg nem tehettünk mást, hiszen mindketten dolgoztunk, a gyerekek iskolába jártak, nem könnyű körülmények között. Szerencsénk volt, hogy a munkarendem félig-meddig otthoni munkát jelentett, így nem maradt magára. Szeretett volna beszélgetni, csak úgy, de nemigen volt közös témánk, meg az idő is drága volt. A tévét nem nézhette, mert egyre erősödő csőlátása miatt szinte már semmi sem fért látómezejébe. Rádiót csak románul hallgathatott volna, magyar nyelvű adás csak Erdélyben volt fogható, itt olykor éjszaka, a rövid hullámon hallatszott a Kossuth rádió, de hát éjszaka mindannyian pihentünk.

Észrevettem, hogy nagyon szereti a meséket. Néha a legkisebb fiúnak, Péternek olvastunk egy-egy mesét, verset, tátott szájjal, rajongva hallgatta. Kezdtem összekötni a kellemest a hasznossal. Egy időben naponta 1-2 órányi felolvasást is tartottam Benedek Elek meséiből, Kriza János Vadrózsák-ból, Jókaiból, Mikszáthból, népi emlékíróktól. Ez utóbbiakat nagyon szerette, külön kommentálta is a hallottakat: úgy érezte, minden történet róla szól. Mindenről eszébe jutott valami, azt mondta volna ő is, de csöndre intettem...

A másik kedvelt foglalatossága az volt, ha megborotváltam. Életében mindig ő maga borotválkozott, egyszer egy héten, egyre nehézkesebben és merevebb kézzel csinálta, megvágta magát, aztán egy idő után jókora borostát eresztett... Két-három naponként alkalmat kerítettem rá, hogy nyakába kanyarítsak egy törülközőt, alaposan beszappanoztam állától a füléig és mint a szófogadó jószág, mozdulatlanul, lehunyt szemmel tűrte araszoló matatásomat valószínűtlenül símára kapart arcán, tokáján, füle hajlatán. A végén mindig megköszönte, mintha a borbély székéből állt volna fel. Nem volt idegen tőle a borbélynál borotválkozás, de azt hiszem, életében nagyon ritkán volt része benne - egész egyszerűen az ilyesmire falusi ember nem adott ki pénzt, mikor magának is alig jutott betevő falatra.

Ideges, feszült hangulat volt a házban, miközben velünk élt. Se neki nem tett jót, se nekünk az együtt élés. A megoldás számára az lett volna, ha van valaki, aki otthonában, a faluban vele él, gondozza, főz, mos, vasal rá. Egy időben ilyen célzatú újraházasodás gondolatával is foglalkozott, de végül egyetlen özvegyasszony se látott fantáziát benne, hogy összeköltözzön vele.

Mindannyiszor koratavasszal alig várta, hogy hazaszállítsuk. Pár nap után pedig amiatt sóhajtozott és átkozódott, hogy mindenki magára hagyta. Hogy neki se lánya, se fia nincsen.

Elhagyta magát, napokon át feküdt az ágyban, várta, hogy valaki rányissa az ajtót, hogy hozzon valami ételt, olykor a fia elkarikázott odáig, de akkor inkább veszekedtek, végül öregek intézetében végezte, kénytelenek voltunk beadni, ez a lépés azóta is súlyosan terheli lelkiismeretünket.

Azon töprengek, hogyan kerülje ki az ember ezt a fajta degradálódást, hogy ki legyen szolgáltatva másoknak. Nem tudom, mit hoz a holnap, de aggaszt, hogy még mindig nincs válaszom saját magamnak egy ilyen esetre, ami nem kis valószínűséggel bekövetkezhet...

üres szék

egy percre borbélynak álmodom magamat

előttem pamacs pacsuli olló beretvakés

állok egy csöppnyi műhely odújában

borbélysághoz ez talán mind kevés

az üres szék fölött kerge légy kering

betéved-e még ide valaki

úgy fojtogat a páni félelem

világ végéig itt fogok állani

törülközővel tettekre készen

nyírást vagy beretválást ha kér

valamely ősöm erre járva

cégérem látva - ha betér

A mai képanyag egyetlen fotóból áll: Oláh István Vénülünk c. képét küldöm.

Május 31. (szombat) Anyósom egyetlen egyszer járt nálunk Bukarestben, közvetlenül azután, hogy Anna lányunk megszületett.

Éktelenül forró, szikkasztó nyár volt, nem is tudott túl sokat ülni, bár szívesen segített volna lányának, akit minden egyes szülés fizikailag-idegileg megviselt, egyrészt éppen amiatt, mert nagyon szeretett volna megfelelni az anyaszerephez fûzött elvárásoknak, ugyanakkor magában lázadozott is ellene, túlságosan nagy áldozatnak tartva ezt a család, a közösség oltárán.

Az első reggelen, amikor már Bukarestben ébredt, felajánlotta Ilonkának, hogy elmegy bevásárolni a tejet, a kenyeret. Mezőségi lévén, jól tudott románul, bár erősen helyi, erdélyies akcentussal, így különösebb nyelvi problémái nem adódhattak. Feleségem elmagyarázta neki, az ablak mellé állítva, hogy azon a házon túl, amire rögtön a miénk néz, mindjárt a bevásárlóközpont következik, ahol mindent megtalál egy helyen: hátul a tejet, elöl a kenyeret.

Én közben elmentem a szerkesztőségbe. Tíz óra tájt vagy még később, a pontos idő már kihullott emlékezetemből, feleségem telefonált: édesanya még mindig nem jött haza, mi történhetett? Attilára bízta a kislányt és elszaladt a pár percre található központig. Sehol se látta édesanyját. Hazasietett, szerencsére egyik kollégám felesége, ugyanabban a panelben, csak felsőbb emeleten, otthon volt, vele is megtanácskozta, mit lehetne tenni.

Én eközben, a fejleményekről mit sem tudva, tűkön ültem, azon töprengtem, hogy a rendőrséghez fordulunk, de ez csak végső megoldás lehet, elvégre nem nyelhette el a föld. Tapasztalat igazolta, hogy ha valakit a rendőrség talál meg, az nem jó ómen.

Jóval elmúlt már dél, amikor az újabb telefonhívásból megtudtam, hogy anyósom nagy nehezen előkerült: kollégám felesége talált rá, aki életében nem látta, de feleségem elmondása alapján, illetve a forgalmas, négy sávos közúti sétány túloldalán, egy padon pihenő, elkeseredett falusi asszonyban őt gyanította...

Anyósom is, feleségem is valósággal össze voltak omolva. Mindketten haragudtak egymásra, ugyanakkor a lelkifurdalás is mardosta őket, hiszen az egész áldatlan helyzet miatt egyikük sem tehetett.

Csak nagy nehezen engedett fel anyósom hangulata ahhoz, hogy elmesélje a történteket.

Miután megvásárolta a tejet, majd a kenyeret is, hazafelé indult, de nem vette észre, hogy ehhez vissza kellene fordulnia az üzlet előtt, s a háta mögött megcélozni a legközelebbi panelházat. Fogta magát, nagy nehezen átkelt a forgalmas úton, s kereste a házunkat, de valahogy egyikben sem ismert rá az előtte sorjázók közül. Ment, ment, egyre riadtabban, míg végül kiért az utolsó panelház utáni szabad telekre is, mely után már csak kukorica- és napraforgótáblák következtek.

Pánikba esett.

Kitől kérjen tanácsot? Címünket nem ismerte, elfelejtettük neki fölírni (ki gondolta volna, hogy már az első nap ilyen kalandba keveredik?), iratai nem voltak nála. Végül mégis megpróbált kérdezősködni egyik-másik háznál: elmondta, nemrég költöztünk ide, kolozsváriak vagyunk, magyarok, én az újságnál dolgozom, két gyerekünk van, egy magas toronyépületben lakunk...

Mindez azonban nem mondott semmit a lakótelepi bukarestinek. Ilyen személyleírás alapján, konkrét cím és név nélkül nem volt mihez kezdjenek, sajnálkoztak. Valahogy eljutott a rendőrörsre is, de adatok nélkül itt se jutott többre. Aztán bolyongásai közben hogy, hogy nem, visszakerült a bevásárlóközponttal szemközti oldalra. Nézte, nézte a túloldalon lévő üzleteket, mintha ismerősek lettek volna számára, fájt a feje, a lába, szédült, leült egy padra, nem volt már egy épkézláb gondolata sem...

Úgy látta meg őt kolléganőm felesége.

Attól kezdve nem volt hajlandó kimozdulni egyedül a házból, s miután hazautazott, kijelentette: Bukarestbe soha többé nem utazik. Ha látni akarjuk, menjünk mi haza.

Nem sokáig mehettünk. A legtöbbet Anna volt vele, aki kis korában pár hónapig anyósom pesztrálása alatt nődögélt.

Alig telt bele pár év és elvitte egy makacs, téli tüdőgyulladás.

Ma csak egy képet küldök, Pusztai Pétertől - az édesanyja fotóját, kapálás szünetében. Ugyanez volt a sorsa anyósomnak is: ők tartották családjaik fölött az égboltot, belerokkanásig.

anya

anya szült minket

de az anyák is elmennek egyszer

ballagva kísérjük az ökrösszekeret

vállunkon a koporsó

nehéz

nem a súly

csak a pillanat teszi azzá

anyák szava szól

szívünk

s a nyári ég alól

ti nem fáradhattok el

ekkora súlytól

mely könnyebb mint az eljövendő napok

ami ezután jön

űzzön el rólunk minden bánatot

Május 30. (péntek) Anyósomhoz-apósomhoz, amíg éltek, furcsa viszony fűzött. Ez együtt járt azzal a ténnyel, hogy én egy olyan valóságból törtem be a világukba, amely megvolt ugyan az övék mellett, de egymásra való kölcsönhatásuk furcsa torzulásokat eredményezett.

Érdekes módon, számomra egy kevéssé ismert életforma és gondolkodásmód megtestesítőiként egyfajta kalandot jelentettek. Ilonka attól félt, ha közelebbről megismerkedünk egymással, majd nem találjuk meg a hangot, feszült, mesterkélt lesz a viszony, s talán minden elromlik, ami addig közöttünk oly természetesen épült. Nem mondta ki mindezt, de éreztem az óvakodásából, ahogy első hazalátogatásunkat készítgettük.

Azt hiszem, nem csupán az én, de elsősorban a szülei érdeme, hogy ez a találkozás minden korábbi gyanakvást eloszlatott. Sikerült az első pillanatban mindannyiunknak azt a közvetlen, családias hangvételt megütnünk, amely a mi családunkban is uralkodott - annak ellenére, hogy minálunk is megvoltak a családon belüli gátak és gátlások, az alá- és fölérendelések, az elhallgatások.

Még a tegezés sem maradt el részükről irányomban, úgy, ahogyan én azt természetesnek vettem otthonról, én pedig ugyanúgy tiszteletteljesen magáztam őket, ahogy sejtettem, hogy abban a közegben illendő. (Annak ellenére, hogy a szüleimet minden időkben tegeztem, idegenek esetében az első perctől kezdve tudtam, hogy meg kell tartani a megszólítás tisztes távolságát...)

Anyósomék életéről, gondjairól - úgy, ahogy a hatvanas években megismertem őket, még Kolozsváron laktunkban riportos vallomásfűzért vetettem papírra, Tornác címmel. Amilyen lelkesen vágtam bele, magamon érezve az akkori magyarországi valóságirodalom, később meg a Sütő-féle Anyám könnyű álmot ígér-hez való készülődésének, itt-ott megejtett közlések formájában kifejtett hatását, olyan hamar fulladtam ki a nagyívűnek elképzelt tervezet mentén. Igaz, mindez utólagos felismerés eredménye, akkor lelkes voltam és magabiztos, s hittem, hogy a falu világának felfedezése érzelmileg ugyanolyan izgalmat okoz majd az olvasónak, mint személyesen bennem keltett az eredendő élmény. Csakhogy amit Sütő vitt véghez, az egész más: az a saját gyökereihez, gyerekkorához, odahagyott világához, mulasztásaihoz, emlékeihez való felnőttkori visszacsatolás, önvizsgálat, és így hullámverése is jóval távolabb érezteti a hatását, mint az általam művelt rácsodálkozás; nem beszélve az összehasonlíthatatlanul zeneibb és inventívebb nyelvi megformálásról, ami Sütőt valahol a Tamási Áron-féle eszmények tájékára juttatta.

Pusztai Georgeta képe A Tornác mindezeket leszámítva, napvilágot látott 1970-ben a bukaresti Kriterionnál, kiegészítve néhány elbeszéléssel, kisregénnyel, hogy akkori kiadói igény szerint kilegyen a megfelelő ívszám, ami alatt nem gazdaságos egy könyv kiadását akár csak tervbe is venni. Megjelenése dacára hamar rájöttem arra, hogy ott tévedtem: a falu felfedezésének belső mechanizmusa és annak felfejtése, vizsgálata helyett úgy tettem, mintha jól ismerném a falu gondjait, és olyan minőségben mesélném el történeteimet; amelyekből könnyen kitetszett, hogy a szerző bizonytalan lábbal áll ama mezőségi falu valóságának talaján, s olyan tollakkal próbál ékeskedni, amelyek nem illenek hozzá.

Tiszta szerencse, hogy ez a mégis csak mélyenható, életreszóló élmény, amit a feleségem családjának világába való beilleszkedésem hozott magával, egy másik könyvben, A tuskó c. meseregényben is testet öltött, valamivel nagyobb sikerrel, ami nem csoda, hiszen első megfogalmazása bár a Tornác megjelenésének évére tehető, tulajdonképpen csak hét-nyolc év múlva nyert számomra megnyugtatóan elfogadható formát. A könyv érdekessége, hogy nagyon szép grafikai kivitelezésben, Pusztai Georgeta ihletett illusztrációival – és talán könyvtervével is - látott napvilágot, s ahhoz, hogy rajzban annyira közel kerüljön a számára is ismeretlen falusi, ráadásul erdélyi világhoz, nagyban hozzájárult egy másik „falusi” - a férje, Pusztai Péter, aki feltételezésem szerint nem csupán rövid tartalmi kivonattal látta el nejét, hogy az minél hamarabb letudja a vállalt penzumot, hanem magyarázataival, saját emlékeivel közelebb vitte ahhoz a világhoz, amelyről a könyv szólni szeretett volna, s amelyen - mert meseként képzeltem el - mégis csak könnyebb volt szándékaimnak megfelelően alakítanom, mint megfelelnem nem egyszer rejtve maradt törvényszerűségeinek.

Pusztai Georgeta képe Anyósom nagyon szeretett olvasni, de az otthoni falusi életmód és megfeszített munkatempó miatt luxusnak tartotta, nem mert nyíltan és feltétlenül hódolni szenvedélyének. Inkább kézimunkázott - az asszonyibb foglalatosságnak tűnt, s ugyanakkor megvolt a látható, gyakorlati haszna. Meg aztán, egyre romló, hályogos szeme miatt is visszafogta magát az olvasás terén (a lánya valahol tőle örökölte a betűélmény végtelen szeretetét).

Most, hogy évtizedek óta nincs, mindennél jobban szeretném tudni, mi az ő véleménye a Tornácról és a Tuskóról, de minden egyébről is, amit azóta írtam. Szeretném tudni, hogyan látna ő, íráson innen és túl - akkor, mikor élt, ezt a kérdést nem mertem feltenni neki, bár a kíváncsiság magva már akkor bennem élt...

A mai képek Georgeta illusztrációi a Tuskóhoz.

Csángó asszonyok a csíksomlyói kegytemplom mellett (Daczó Dénes) Május 29. (csütörtök) Tolulnak a témák előttem, s e szokatlan bőség azzal jár, hogy az ember nehezen tudja eldönteni, melyik nyúl után fusson. És mert az idő nem áll meg, sietősen kell dönteni is: néhai anyósom-apósom alakjának felidézése kissé odébb marad, akárcsak egy „előszobás” látványos karrierjének a felidézése (amiről szinte elfelejtkeztem), s ezért inkább az a frissen feltoluló öröm kér helyet magának mai bejegyzés gyanánt, mely egy, a Magyar Szó holnapi számában befejeződő riportsorozat megjelenését kíséri.

Sok éve, hogy nem volt ekkora elégtételem hírlapi írás olvastán, ráadásul egy olyan témában, amelyről ma divatos írni, de nagyon könnyű hamis dallamokat kicsalni hangszerünkből.

Krebsz János Csángóföldi utazás felcímet viselő, A szűgomba nyomában c. írásáról van szó, ami annak, aki nem olvasta, csak a fentiek nyomán vesz tudomást róla, némi magyarázatra szorul.

A „szűgomba” olyan erdei növény, melynek föld alatti gumóját megszárítva és porrátörve szívnek való népi gyógyszert nyernek a csángóföldön, egészen pontosan Gorzafalván. Ide igyekszik a szerző, néprajzos barátja útján magát gépkocsivezetőnek előléptetve arra a néhány napra, amíg a misszió tart, s amelynek a célja, hogy megfelelő mennyiségű gyűjtött anyag és képi felvétel jusson a birtokukba.

Az utazás, az érkezés, a puhatolózás, egy kilencven éven felüli csángó adatközlő lakásának és életterének bemutatása, ezen belül különböző nemzedékek egyre ziláltabb és határozhatatlanabb nyelvi és etnikai identitásának érzékeltetése, a finom megfigyelések lélegzetelállító olvasmánnyá avatják a látszólag eszköztelen írást.

Képzeld el, Milos, hogy én, aki a szerkesztés bélmosásra emlékeztető kényszere folytán az undorig telítődök mindazzal, ami ma, vagy holnap, vagy holnapután a lapban megjelenik, olyannyira, hogy a képanyagban való gyönyörködésen kívül – mert az, ugye akkor fénylik föl igazán, amikor nyomdai kivitelezését a kezembe vehetem – már semmi sem érdekel utólag, Krebsz János írásait e napokban esti elalvás előtt még egyszer-kétszer „átismételtem”, új és új fortélyait s rejtélyeit fedezvén föl írásmódjának.

Mondhatom: még csak a magam írásait szoktam ilyen érdeklődéssel és kíváncsisággal újraolvasni, különösen azokat, amikről többször is megbizonyosodtam, hogy nem fogtam velük mellé.

De ugyanezt a rajongó örömet tapasztaltam feleségem részéről is a riport felfedezésekor, annak ellenére, hogy ő viszont mint szövegszerkesztő, előzetesen besegített az előkészítendő oldalak gyomlálásába.

Azt mondta: ez az ember olyan pontosan észrevesz mindent, s olyan tökéletesen adja vissza, hogy eláll tőle a lélegzet.

Oda jutottunk: egy Krebsz Jánosról beszélgetünk este, tévézés közben (helyett? mert a műsor csak megy, megy, a képek peregnek, de mi egymás gondolatait építjük, egészítgetjük), miközben az az igazság, hogy napi kommunikációnk arra az egy-másfél órára korlátozódik, amikor hazavetődve, az ebédet este 8-9 között bekebelezve, a tévé előtt ejtőzve meghallgatom mindazt, ami őt nap közben foglalkoztatja. Kínzó, fárasztó szerep, de mit tehetnék? Ugyancsak jogosan kér helyet az életemben, annak ellenére, hogy egyre kevésbé tudok e jogos igénynek megfelelni.

És most csoda történik: a szűgombát és történetét osztjuk-szorozzuk néhány napja. Személy szerint sajnálom, hogy véget ért. Tudom, hogy ez a riport itt törvényszerűen fejeződött be. De azt is érzem, hogy ha a szerző egy hónapot élhetne, „lábatlankodna”, nézelődhetne csángóföldön és az ott lakók életvitele mentén, valami egyedülálló művel, sajátos szemléletű alapművel állhatna elő.

Krebsz János – ezt is tudnod kell – a bukaresti egyetem hungarológiáján vendégtanár, Magyarországról jött hozzánk okítani az itteni hallgatókat, ez a második küldetése, s abban jeleskedik, hogy itteni életét, létezését nem vegetálásra, túlélésre rendezte be, hanem arra, hogy a régió sajátosságait megfigyelve, magába szívva gazdagodjon.

Egyszer találkoztunk, egy szerkesztőségi bulin, fiatal kollégám, aki tanítványa volt, magával hozta. Oly visszafogott, háttérben megmaradó ember volt, hogy szinte nem is emlékszem rá, mint jelenségre. Azóta csak virtuális kapcsolatban állunk. Egyre gyakrabban és mind ihletettebben jelentkezik a lap szerzőjeként. Ahhoz, hogy képet alkothassunk személyiségéről, a csángóföldi riport utószavát iktatnám ide – a riport többi része miatt jó lesz felkeresni az RMSZ honlapját -, amihez még csak annyit tennék hozzá, hogy úgy érzem: amit ő ír az utóbbi hónapokban, azzal már-már teljes mértékben felment engem a szerzőség kényszere alól. Úgy tudok azonosulni írásaival, csöndes megfigyelésen alapuló helyzetrajzaival, gondolatfutamaival, hogy ha nem írná oda cikkei után a nevét, minden további nélkül odakanyarítanám az enyémet.

„(Vallomás)

Amikor még csak készülődtem erre az útra, s többeknek eldicsekedtem, egyik, különben művelt, tájékozott ismerősöm megkérdezett: „Szóval kíváncsi vagy a nyelvrokonainkra?” Kiigazítottam: nem nyelvrokonok, ugyanolyan magyarok, mint mi vagyunk. Kérdés, ők minek, kinek vallják magukat, ha közben nem ütnek a fejükre, vagy nem köpnek ki a válasz hallatán, mert utána – túl vannak rajta – megfontoltabbá válik az identitás meghatározása. Mint Julianus barát egykoron, elindultunk Kelet felé, s a miénkhez hasonló nyelvet beszélő embereket találtunk. Mi magyaroknak tekintettük őket, ők óvatosabban nyilatkoztak.

Begyűjtöttem statisztikákat, elmélyültem a szakirodalomban, elolvastam néhány számát a csángómagyar újságnak, s megfelelően tájékozott vagyok azokról a küzdelmekről, amelyek a magyar iskola, misézés, kultúra érdekében folynak. De ezekből semmi nem került bele ebbe a cikksorozatba.

Az asszimiláció számomra személyes sors. Nem valami különlegesség, hanem, bizonyos szükségszerűségek, kényszerek között, a túlélés egyetlen lehetősége mind a közösség, mind az egyén életében.

Nagyszüleim még Magyarországon élő egynyelvű németek voltak. Kivétel az anyai nagypapa, aki az első világháború jóvoltából a Monarchia hadseregében megtanult hibátlanul magyarul és egy kicsit olaszul, aztán a hadifogságban még oroszul. Különben falujából alig kimozduló parasztember volt. Szüleim generációja már kétnyelvű volt, megtapasztalta, hogy sem a magyar, sem a német nyelvet nem beszéli anyanyelvi, irodalmi szinten. A férfiak megjárták a magyar hadsereggel a Don-kanyart, azután, aki túlélte, azt, mint birodalmi németet, besorozták a német hadseregbe, és ha itt is szerencséje volt, akkor nyugati hadifogságból keveredett haza. S olyanokat mondtak, hogy „ketten voltunk a században magyarok, én meg a Schwarzenberger Hanzi”. A háborút követően százezreket telepítettek „haza”, a szétbombázott Németországba, másik százezreket hajtottak el málenkíj robotra, aztán államosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, mindegyik keményen sújtotta az iparkodó, szorgalmas, nemzedékeken át takarékoskodó németeket. Az én korosztályom, ahogy egyik barátom fogalmazott, az a generáció, amelynek a szülei és a gyerekei beszélnek németül. A háborút követő két évtizedben háborús bűnös nemzet voltunk. A lenini nemzetiségpolitika másodlagosnak ítélte az ilyesfajta nyelvi meg kulturális kötődéseket, az osztályhelyzetet tekintette meghatározónak.

Pontos fogalmi tartalmú gondolatmenettel le lehet írni az asszimiláció menetét, de valahogy más ez az egész, ha személyes sorsként éli meg az ember a történelmet. Amikor egyszerre nem lehet ragaszkodni a nyelvhez is, a közösséghez is, és ahhoz a helyhez is, ahol születtünk, ahol őseink nyugszanak. Ha valamelyiket föl kell adni, akkor nem a kultúra és nem az öntudat az első, hanem a megélhetés.

Ennek az alapállásnak köszönhetően lett ez a beszámoló ilyen, amilyen. Igyekeztem megérteni, meglesni a hétköznapokban egy életformát, s lehetőleg tárgyilagosan leírni azt, amit láttam, tapasztaltam, megértettem.”

Végszóként pedig egy ma délután érkezett levél Németországból:

"Professzor Úr" (Székely Sándor képe) From: "…" <…@web.de>

To: <rmsz@com.pcnet.ro>

Subject: üzenet Némethonból...

Date: Thursday, May 29, 2003 3:44 PM

Szerkesztő úr,

tulajdonképpen csak ennyit kellene írjak KREBSZ JÁNOSnak a Csángó-riportjához:

„SZÓLJ, S KI VAGY, MEGMONDOM“

(szerencsémre Bányai írásából kölcsönözhettem e sorokat; Bányai írása hitvallás az anyanyelvért, amely nemcsak a gondolat hordozója és kifejezõje, hanem keltetője is.)

Ritkán olvasni ilyen szép riportot. Ez a riport olyan magas mérce a kamerának is, hogy a képekkel felülmulni nem igen lehet!

Professzor úr, gratutálok!

Tisztelettel:

SzK

A mai képanyag: Professzor Úr (Székely Sándor képe) és Csángó asszonyok a csíksomlyói kegytemplom mellett (Daczó Dénes felvétele).

összesen

kattintás érte eddig ezt az oldalt